Főoldal Spreading Írásaim Úszás Vendégkönyv

Atlantisz-legenda: mítosz vagy történelem

Az elveszett aranykor nyomában

Nemrégiben jelent meg egy gazdagon illusztrált könyv a múlt nagy birodalmairól (Let?nt civilizációk nyomában, Alexandra Kiadó, 1999). A kötet szerz?i nem kevesebb, mint 49 hajdanvolt civilizációs központ maradványait mutatják be, a krétai Knósszosz romjaitól a mai Irakban található Babilónon át a dél-amerikai Machu Picchu sziklavárosáig. Ami a helyszínekben közös: a pusztulás, amely ezeket az egykor virágzó államokat sújtotta. Természeti katasztrófák és háborúk nyomait ?rzik a megmaradt kövek – innen tudjuk, hogy léteztek. Egy hajdani szupercivilizáció nyomait azonban máig sem találják. Ez a legendás Atlantisz, amely Platón görög filozófus leírása szerint egyetlen éjszaka t?nt el a tenger habjai között. Némelyek szerint Atlantisz titkai számos hajdani, s?t modern civilizációra is hatást gyakoroltak.

Clkonyv
Az egykori mínoszi civilizáció központja a krétai Kn?sszoszban. Itt is keresték Atlantisz maradványait

Létezett-e valaha ez az óriás szigetre épült városállam? Egyetlen – ámde tekintélyes – írott bizonyíték erre az i. e. IV. században élt görög filozófus, Platón feljegyzése, amelyet a Timaiosz és a Krítiász cím? m?veiben örökített meg. Platón a történetet egy ?si egyiptomi forrásra hivatkozva meséli el, annak alapján, ahogy azt Szolón, az ismert görög államférfi továbbadta. Szolón Egyiptomban járva egy nagyon öreg paptól megtudta, hogy az emberiség története jóval régebbi, mint ahogy azt kortársai gondolták. Az egyiptomi szerint a földet a múltban több apokaliptikus kataklizma érte, részben víz, részben t?z által. Ezek közül egy azonban különösen pusztító volt: "Rendkívüli földrengések és özönvizek támadtak (?) és Atlantisz szigete is a tengerbe merülve elt?nt."
Platón leírása alapján Atlantisz igen magas szellemi és technikai fejlettséget ért el. Az egyiptomi pap ezt annak tulajdonította, hogy a birodalom alapítói egy isten (Poszeidón) és egy halandó n? viszonyából született rendkívüli tehetség? lények voltak. "Mikor a leány (Kleitó) már férjhez menend? volt, meghalt apja és anyja, Poszeidón pedig szerelemre gyúlva iránta, egyesült vele." Ebb?l a kapcsolatból öt ikerpár származott, közülük az els?szülött, Atlasz lett a sziget els? királya és egyben névadója.
Atlantisz természeti adottságai alapján is paradicsomi hely lehetett. Mint Platón mellékelt leírásából is kit?nik, a létfenntartás senki számára nem okozott gondot, s?t a gazdagságot jelent? természeti kincsek is szabadon hozzáférhet?ek voltak mindenki számára. A szigetállam középpontjában a Kleitónak és Poszeidónnak szentelt templom állt. Erre a helyre hozták fel évente, évszakonként az els? terményeket a birodalom minden részéb?l áldozati ajándékként. A templom udvarából két forrás fakadt, amelyekr?l Platón ezt írja: "A hideg, illetve meleg viz? forrást pedig, melyek b?sége kimeríthetetlen, vize kellemessége és kiváló min?sége folytán csodálatosan alkalmas volt, úgy használták fel, hogy épületeket emeltek köréjük, s a víz jellegének megfelel? fákat ültettek." E központ köré épült ki – koncentrikus körökben – a birodalom f?városa, széles mesterséges csatornákkal és fény?z? épületekkel.
A birodalom törvényei a legenda szerint magától Poszeidóntól származtak, amelyet egy ércoszlopra vésve ?riztek meg a sziget közepén álló templomban. Az uralkodók e törvények alapján, valamint mágikus rítusok révén kormányozták országukat, amelyet az öt ikerpár öröksége nyomán tíz régióra osztottak fel. A béke és b?ség aranykora sok nemzedéken át fennmaradt: "Amíg az isten (Poszeidón) természete elég er?s volt bennük, engedelmeskedtek a törvénynek, és jó barátságban éltek a velük rokon isteni világgal." A harmónia azonban egy id? után megbomlott: "Mid?n az isteni rész tünedezni kezdett bennük, mert gyakran és sok halandó elemmel keveredett, és túlsúlyba került az emberi jelleg (?), elkorcsosultak." A romlás Platón szerint kivívta az égiek haragját, akik egy éjszaka mindenest?l elpusztították Atlantiszt.

A tudás oszlopai

Platón történetét Atlantiszról sokan próbálták megfejteni. Kincsvadászok és a téma megszállottjai a földközi-tengeri Thera szigetét?l kezdve a Bermuda-háromszögön át az Andok fennsíkjáig igyekeztek nyomára bukkanni a görög történész által leírt birodalomnak. A Discovery Channel angol filmsorozat nemrég Magyarországon bemutatott Atlantisz cím? epizódja szerint a legújabb kutatások Dél-Amerika magasfennsíkjai között, a hajdani inka birodalom területén keresik a Platón leírásában csupán mint a "Héraklész oszlopain [a Gibraltári-szoroson] túli" szigetként megjelölt országot. Az érdekes teóriák ellenére régészeti bizonyítékok egyel?re nincsenek.
A konkrét földrajzi helyt?l függetlenül is sokan próbálják megfejteni, hogy létezhetett-e egy, a ma ismert civilizációkat megel?z?, azoknak forrásául szolgáló birodalom. További vita tárgya, hogy el?fordulhatott-e egy olyan világméret? természeti kataklizma, amelyben a föld lakossága részben, vagy szinte teljes egészében elpusztult.
Az apokalipszis lehet?sége évezredek óta jelen van az emberek gondolkodásában. Josephus Flavius, a neves I. századi zsidó történetíró szerint már az els? emberpár készült egy globális katasztrófára. Flavius szerint az özönvíz el?tt élt generációk annak érdekében, hogy az általuk összegy?jtött tudás és felfedezések ne veszszenek el, "Ádám jövendölése alapján, miszerint a világ egyszer t?z ereje által, egy másik alkalommal pedig a vízáradat ereje által fog elpusztulni, két oszlopot emeltek; az egyiket téglából, a másikat k?b?l és mindkett?re feljegyezték az általuk megismert tudást és bölcsességet. Azért mindkett?re, hogy amennyiben a téglából készült oszlopot az özönvíz elpusztítaná, akkor a k?oszlop megmaradjon az utódok számára?" (A zsidók története, I. könyv 70–71.) Flavius m?vében azt is megjegyzi, hogy korában ez az ?si tudást meg?rz? k?oszlop még megvolt, "Szíriád földjén".

?sapokalipszis

A történelemben bekövetkezett apokalipszis legismertebb leírását az Ószövetség ?rizte meg. Egyes teológusok szerint már Mózes els? könyvének kezd? sorai egy világméret?, s?t kozmikus katasztrófára utalnak. Az úgynevezett "kett?s teremtés" elmélet hívei szerint Ádám teremtése el?tt is létezhetett egy civilizáció, amely Isten ítélete következtében nyomtalanul elpusztult, és ennek helyére teremtette Isten a ma él? emberiség ?seit.
Míg az ?sapokalipszisre legfeljebb közvetett bibliai utalások vannak, az egész földet elborító áradásról, az özönvízr?l már részletesen tudósít az Ószövetség. Érdekes módon a Biblia hasonló genetikai keveredésr?l számol be Ádám leszármazottai és természetfeletti lények között, mint az Atlantisz-legenda: "Az óriások ["nefilim" = "bukottak/akik leestek/aláhullottak"] valának a földön abban az id?ben, s?t még azután is, mikor az Isten fiai [angyalok] bemenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szülének nekik. Ezek azok a hatalmasok ["h?sök"], kik eleit?l fogva híres-neves emberek voltak." (Teremtés könyve 6,4)
A félistenek, héroszok rendkívüli képességekkel és ismerettel rendelkeztek (egyes feltételezések szerint repül? szerkezeteket használtak, és ismerték az elektromosságot, valamint magas szinten értettek a mágia és asztrológia különböz? ágazataihoz), ám alaptermészetük a Biblia szerint annyira romlottá vált, hogy "szívük minden alkotása szüntelen csak gonosz" volt. Egy közel – vagy több mint – száz esztend?s átmeneti korszak után, amely alatt Noé és családja hasztalan próbálta figyelmeztetni kortársait a közelg? apokalipszisre, Isten egy nap elhozta az özönvizet az egész emberiség elpusztítására. Bár a Teremtés könyvének beszámolója szerint a több mint egy évig tartó kataklizmában Noé "óceánjárójának" nyolc utasa kivételével mindenki elpusztult, az özönvíz el?tti civilizáció tárgyi emlékei – köztük a Flavius által említett "tudás k?oszlopa" – esetleg fennmaradhattak, megkönnyítve ezáltal a túlél?k számára az újrakezdést.

Korszakváltás küszöbén

A Föld felszíne, s?t az egész Naprendszer egykori katasztrófák emlékeit ?rzik. A gigantikus aszteroida-kráterek méretéb?l arra lehet következtetni, hogy ha létezett akkoriban civilizáció bolygónkon, az nagy valószín?séggel elpusztult a becsapódás nyomán keletkezett földrengések, szök?ár és a következményként jelentkez? id?járási anomáliák következtében. Graham Hancock angol bestsellerszerz? "Istenek kézjegyei – Kutatás a kezdetek és a vég után" (Alexandra Kiadó, 1998) cím? könyvében ókori térképek vizsgálata alapján azt állítja, hogy a kontinensek a múltban másképp helyezkedtek el mint ma, például az Anktartisz jégmentes, növényzettel borított föld volt, valahol a jelenlegi Dél-Amerika földrajzi szélességén. A kontinensek átrendez?dése okaként Hancock a földkéreg "elcsúszását" említi. Mások szerint a Föld tengely és a Nap körüli keringési sík a múltban mer?leges szöget zárt be, szemben a mai ferde síkkal. Ez a pályamódosulás okozhatta a feltételezések szerint az évszakok kialakulását, amelyet az ószövetségi leírás a vízözön utánra datál.
A tudósok általában egyetértenek abban, hogy a régészeti leletek és az írott források alapján a ma ismert civilizációk minden átmenet nélkül, mintegy 5-6000 éve bukkantak fel a történelemben. (Bár egyes emlékekr?l, így például az egyiptomi szfinx törzsét képez? k?tömbr?l vagy a stonehenge-i obeliszkekr?l ennél régebbi dátumot is feltételeznek.) Az el?zményeket homály fedi: ebbe a történelmi vákuumba – az ?si civilizációk teoretikusai szerint – akár az Atlantisz-legenda, akár a Biblia preádámi illetve özönvíz el?tti világa beilleszthet? lehet.
Az Atlantiszról szóló mítoszok legszorgalmasabb népszer?sít?i ma a New Age irányzatához tartozók közül kerülnek ki. Közismert, hogy az "új kor"-ideológia szerint a föld egy átfogó korszakváltás el?tt áll, amely egyaránt érinti a természetet, az emberiséget és a mindenben jelenlév?nek tartott "holisztikus tudatot". E korszakváltás számos New Age-tanító szerint az egykori tökéletes birodalom mintájára egy, az emberiség és a szellemvilág közötti határokat nem ismer? világ, az Új-Atlantisz eljövetelét készíti el?.
Az atlantiszi világ küszöbönálló újrafelfedezését a mozgalom legnevesebb médiumai, Helena Petrovna Blavatsky, Alice Ann Bailey és Edgar Cayce már a XX. század els? felében megjövendölték. Szerintük az ezredforduló táján újra el?térbe lépnek azok a természetfeletti lények ("fels?bb mesterek", a "Hierarchia"), akik befolyásuk alatt tartották a hajdanvolt aranykort. Ezen elméletek megjegyzik ugyanakkor, hogy a magasabb szintre történ? átmenet nem lesz fájdalommentes: természeti katasztrófák, pusztító világháborúk és más megrázkódtatások kísérik majd, amelyek célja, hogy az elmaradott, és fejl?désre képtelen csoportoktól – úgymond – "megtisztuljon" a föld.
Alice Bailey azt írta 1947-ben az eljövend? világkonfliktusról: "A feszültségek a világban és különösen a Hierarchiában olyanok, hogy egy újabb és valószín?leg végs? világválságot fognak eredményezni, hacsak nem következik el bolygónkon a szellemi élet olyan felgyorsulása, amelyen keresztül a régóta várt Új Kor feltételeinek eljövetele megdöbbent?en gyorssá válik?" (The Rays and the Initations, 1947)
A New Age-próféták nem titkolták el azt sem, hogy a "nagy ugrás" és az emberiség megszabadítását ígér? New Age-messiás eljövetelének akadályozói szerintük az ortodox, hitükhöz ragaszkodó zsidók és keresztények. Szintén Bailey írja: "(?) Az ortodox judaizmusnak, amelyben mélyen fészkel a gy?lölet, lassan el kell t?nnie; mindennek meg kell változnia, hogy felkészüljön a világ arra a kijelentésre, amelyet a Krisztus fog elhozni." Továbbá: "El fog jönni bizonnyal egy kor, amikor a Felvilágosodottak fognak uralkodni, akik nem fogják elt?rni, hogy (?) bárki el?írja nekik, hogy miben higgyenek ahhoz, hogy üdvözüljenek. (?) Várható, hogy az ortodox kereszténység el?ször el fogja utasítani a Krisztusról szóló új teóriákat, amelyeket az okkultizmus képvisel (?), de egyre nehezebben fogják az értelemmel bíró embertömegeket rávenni arra, hogy (?) fanatizmussal vagy hisztérikusan átadják magukat." (The Externalisation of the Hierarchy, 1957)
A radikális Új Kor egyes teoretikusainak írásaiból kit?nik, hogy számukra a tömegkatasztrófák és a világháborúk a megtisztulás eszközei. Eszmerendszerüket a kérdést keresztény–humanista szemszögb?l vizsgáló kutatók, így többek között az amerikai Gary Kah a globalizmus gyökereir?l szóló könyvében (Demonic Roots of Globalism, 1996) rasszistának és vallásilag mélyen intoleránsnak min?síti, jóllehet szerinte céljaikat gyakran a globális összefogás és harmónia jelszavai mögé rejtik el.
Edgar Cayce szerint az Új-Atlantisz egy kataklizmasorozat nyomán fog ismét el?bukkanni. Követ?i szerint ilyen katasztrófákra vonatkozó jövendölések megtalálhatók a különböz? kultúrkörökben: Nostradamus
– az utóbbi hónapokban némileg tekintélyét vesztett – jövendöléseit?l kezdve a hopi indián próféciákig.

A föld vajúdása

A természetben bekövetkez? apokaliptikus jelekr?l a Bibliának is sok mondandója van. Ismert, hogy mind a zsidó, mind a keresztény vallási várakozás legf?bb tárgya a Messiás eljövetele és földi uralmának, az új aranykornak a beköszönte: "Mert megvígasztalja az Úr Siont, megvigasztalja minden romjait, és pusztáját olyanná teszi, mint az Éden, és kietlenjét olyanná, mint az Úrnak kertje, öröm és vígasság találtatik abban?" (Ésaiás könyve 51,3)
Mind az Ó- mind az Újszövetség egyértelm?vé teszi azonban, hogy a messiási korszakba történ? belépés el?tt sok megrázkódtatáson kell a földnek átesnie. Err?l az átmeneti korszakról, amelyet földrengések, járványok, éhínségek és etnikai háborúk jellemeznek, Jézus mint "sok nyomorúságnak [az eredeti szerint: "szülési fájdalom"] kezdetér?l" beszél (Máté evangéliuma 24,8). Pál apostol ugyanezt az id?szakot szintén a terhes asszonyra szakaszosan rátör? szülési fájdalmakhoz hasonlította. (Thesszalonikabeliekhez írt 1. levél 5,3)
A természeti katasztrófák megsokasodása és több, szinte megoldhatatlannak látszó globális probléma (környezeti ártalmak, katonai–gazdasági–vallási konfliktusok) egyidej? jelentkezése világszerte felkeltette nemcsak az aggódást a föld jöv?je miatt, hanem a radikális változás iránti várakozást is. Arra a kérdésre, hogy lesz-e az emberiségnek egy második aranykora, és ha igen, akkor azt az emberek és félistenek spiritualista Új-Atlantiszának vagy a Messiás által újjáteremtett földön lév? Új-Jeruzsálemnek hívják-e majd, a jöv? évezred adhatja meg majd a választ.

Részletek Platón leírásából
"(?) Az el?z?ekben már szóltunk az istenek közti sorsolásról, amellyel felosztották az egész földet itt nagyobb, ott kisebb részekre, s szentélyeket és áldozatokat rendeztek be maguknak. Így nyerte Poszeidón is Atlantisz szigetét, s itt telepítette le egy halandó n?t?l származó ivadékait. A szigetnek ez a tája ilyen volt: a tenger fel?l, a sziget közepe táján egy síkság terült el, a hagyomány szerint a legszebb minden síkság közt, s a legtermékenyebb. (?)
(Platón: Timaiosz 113–115, Platón összes m?vei, Európa Könyvkiadó, 1984)
"(?) Sok és sokféle pusztulása volt már az embereknek, és még lesz is; t?zt?l és vízt?l a legsúlyosabbak, de ezer egyéb okból más enyhébbek is. Mert az, amir?l nálatok is beszélnek, hogy egyszer Phaethón, Héliosz fia, atyja kocsiját befogva – minthogy képtelen volt atyja után hajtani – a földön is felperzselt mindent, s maga is villámsújtottan pusztult el, meseszer?en hangzik, de igaz benne a Föld körül kering? égitestek pályájukról való eltérése, és a földi dolgok nagy id?közönként bekövetkez? pusztulása a túl sok t?z miatt. (?) Id?vel azonban rendkívüli földrengések és özönvizek támadtak, s eljött egy súlyos nap és éjjel, amikor a ti egész hader?töket is egyszerre
elnyelte a föld, és Atlantisz szigete is a tengerbe merülve elt?nt. Ezért nem hajózható és nem kutatható át az ottani tenger még ma sem, mert akadályozza a nagyon sekélyes iszap, melyet a süllyed? sziget halmozott fel."
(Kritiasz 22., uo.)

Atlantisz

 

Az Atlantisz nev? elsüllyedt kontinens még ma is a világ egyik legnagyobb rejtélye. Majd mindenki hallott már Atlantisz elt?nésér?l, de vajon létezett-e egyáltalán ? Az Atlanti-óceán vagy pedig a Földközi-tenger egyik szigete volt ? Afrikához, Amerikához vagy Európához tartozott ? Sok teória született err?l, és sok helyen keresték nyomait.

Soha nem kezd?dött volna el a kutatás, ha a görög filozófus, Platón (kb. Kr. e. 427-347) nem meséli el a történetét két dialógusában, a Timaioszban és a Kritiaszban. Platón görög filozófus leírása Atlantisz tündöklésér?l és bukásáról közel 2000 könyvet ihletett és megszámlálhatatlan évnyi kutatást ösztönzött. És bár több mint 40 helyszín merült fel e legendás utópia kapcsán, még arra sincs bizonyíték, hogy egyáltalán létezett…

Platón szerint Atlantisz egy óriási sziget volt, nagyobb, mint KisÁzsia és Líbia együttvéve. Héraklész oszlopain (Gibraltári-szoros) túl feküdt, egy kisebb szigetekb?l álló szigetvilág alatt. Kb. 9000 évvel Szolón (Kr. e. kb. 640-559) el?tt Atlantisz hatalmas királyság volt, fejlett civilizációval és ideális politikai berendezkedéssel. Amikor mohó és agresszív birodalommá vált, az istenek parancsára elöntötte a tenger…

Platón meséje Kritiasztól származik, aki tízéves korában a 90 éves nagyapjától hallotta, akinek szintén a nagyapja mesélte. Az ükapa Szolón elbeszéléséb?l ismerte a történetet, aki Egyiptomban Szaisz papjaitól hallotta. Platón azonban nem költ? volt, hanem filozófus, aki a történetet morális mondanivalóval fejezte be. Mennyiben felel meg Atlantisz Platón leírásának, és milyen bizonyítékok maradtak fenn, amelyek a létezését alátámasztják ?

Ha eltekintünk Platón kiegészítéseit?l, pl. Atlantisz politikai berendezkedésér?l, amelyet perzsa mintára képzelt el, a következ? kép tárul elénk, létezett valaha egy hatalmas, fejlett civilizációval rendelkez? sziget, amely, eltekintve néhány betájolatlan zátonytól az Atlanti-óceán mélyén, nyomtalanul elt?nt. Valóban ez történt ? Platón el?tt egyetlen történetíró sem említi Atlantiszt, még a görög Hérodotosz (Kr. e. kb. 484-420) sem, aki pedig megkérdezte Szaisz papjait. Ha a sziget a valóságban is létezett volna, a papok biztosan elmondták volna történetét Hérodotosznak…

A hajótörött

Atlantisz létezése nem tény, de nem is alaptalan mese. És nem Platón agyából pattant ki, ugyanis az egyiptomi Középbirodalom idejéb?l ránk maradt egy ugyanilyen mese. Egy papirusz, amely ma Szentpétervárott található, elbeszéli egy utazó történetét, aki a fáraó bányái felé tartott egy hajón, amikor a hatalmas hullámok ripityára törték a hajót, és rajta kívül mindenki vízbe fúlt. ? egy gerendába kapaszkodva partra evickélt egy ismeretlen szigeten. Itt egy aranysárkány lakott, aki a barlangjába vitte a hajótöröttet, de egy ujjal sem bántotta. Elmesélte vendégének, hogy a sziget a gazdagság és boldogság földje, régen 75 elégedett sárkány népesítette be, akik közül csak ? egyedül maradt életben. Távollétében egyszer egy csillag pottyant a szigetre, és szénné égetett mindent. Megjósolta még azt is, hogy egy egyiptomi hajó hamarosan megmenti a hajótöröttet, de azt is hozzátette, hogy "soha többé nem láthatod majd e szigetet, mert a hullámok maguk alá temetik"…

Amikor Paul Schliemann, a Tróját felfedez? archeológus unokája 1912-ben bejelentette, hogy birtokában van néhány atlantiszi leletnek, úgy t?nt, ezzel bebizonyosodik a sziget valamikori létezése. A lel?helyet ábrázoló, általa rajzolt térkép is nagyjából megfelelt a sziget elhelyezkedésér?l és nagyságáról alkotott elképzeléseknek. A sötét ovális vonalak a f?várost jelzik, ahogy Platón is leírta… De Paul Schliemann felfedezésér?l, melyet egy szenzációs cikk közölt a New York Americanben, kiderült, hogy hamis tényeken alapulnak, és más szerz?k ötleteit vette át…

A tenger elárasztotta gazdag, boldog szigetr?l szóló mesét, jól ismerték az egyiptomiak, és megtalálható az indiai mondavilágban is, közelebbr?l a Mahábhárata cím? eposzban. Ez akár különböz? népek közös alaplegendája is lehet. Ebb?l persze még nem következik, hogy Atlantisz sosem létezett… A legendák és mítoszok alapjai gyakran bizonyított tények. Sokan, akik Atlantisz után kutattak, ilyen ténynek tekintették a görög Thíra szigetét.

Egy elveszett kontinens eredete

1967-ben egy görögrégész, Sz. Marinatosz professzor ásni kezdett az Égei-tenger egy apró vulkáni szigetén, Szantorinon. Egy régi nagyváros központjára bukkant, ahol még két-három emeletes házak is akadtak, a szobákat pedig a mindennapi életet ábrázoló freskók díszítették. Bútor és cserépedény maradványokat talált, munkát végz? és táplálékul szolgáló állatok csontjait, ám nyoma sem volt semmiféle emberi maradványnak vagy ékszernek…

Az archeológusok megállapították, hogy Thíra, melyet valaha Szantorinnak hívtak, a minószi civilizáció kereskedelmi központja volt. Eredetileg úgy gondolták, hogy Kréta gyarmata volt, de ez az elképzelés megd?lt. S?t a kis sziget független hatalomként nagy befolyásra tett szert az Égei-tengeren Kr. e. 2500 körül. A virágzó kereskedelem fellendítette Thírát, s ezt a gazdagságot tükrözik a házakban talált freskók. Az ún. Tavasz Freskó a thíraiak életérzését fejezi ki: a kis helyiség három falát elfoglaló freskó egy tavaszi napot fest le, ahogy az er?sen stilizált sziklákon a szélben ringatózó liliomok felett a leveg?ben fecskék "csókolóznak".

Aztán egyszer elérte a szigetet a végzet. A föld remegni kezdett a szigetlakók lába alatt, és azok sebtében elhagyták otthonukat, csak a legf?bb értékeiket (ékszer stb.) véve magukhoz. Úgy t?nik, arra számítottak, hogy hamarosan visszatérhetnek, mivel olívaolajjal és magokkal teli hatalmas korsókat (pittoi) tettek az ajtófélfák alá, ez volt ugyanis a házak legbiztonságosabb része. De miel?tt még visszamerészkedhettek volna, a földrengés a város jó részét lerombolta. A szigetet is el kellett hagyniuk a hajóikon, amikor a thírai vulkán kitört, és finom habk?réteggel fedte be az egész várost.

A vulkánkitörés robaja 3000 km-es körzetben is hallható volt olyan er?sség? lehetett, mint a Krakataué (Jáva és Szumátra között) 1883-ban, melyet még Ausztráliában is észleltek az emberek. A thírai vulkán 30 m vastag hamu- és k?réteget okádott a szigetre, s a f?várost teljes egészében maga alá temette. Bár ez a kitörés Kr. e. 1520 körül történt, még ma is 4 m vastag hamuréteg fedi a szigetet. Kb. 40 évvel kés?bb a vulkán beomlott, és a helyére zúdult a tenger. Így alakult ki Thíra késhegy alakú íve. A nagy szök?ár olyan pusztítást végzett, amely szinte egyik napról a másikra elpusztította a krétai civilizációt…

Vajon ez volt az az esemény, amelyet Atlantisz pusztulásával azonosítottak ? Sokan úgy gondolják, igen. Az is lehetséges, hogy Kréta volt az elt?nt civilizáció helye. Ez az ötlet el?ször 1909-ben merült fel. A Kréta és Egyiptom közötti kapcsolat pontosan abban az id?ben szakadt meg, amikor Thírát elöntötte a tenger. Az egyiptomiak a Thíra pusztulásáról szóló híreket esetleg Krétára vonatkoztatták, hogy így magyarázzák meg a krétai nagyhatalom elt?nését.

Platón megjelölése ("9000 évvel Szolón el?tt") úgy lesz pontos, ha az id?tartamot tízzel osztjuk, ahogyan azt A. G. Galanopoulosz görög szeizmográfus javasolta. Szerinte az eltérés abból származhatott, hogy az egyiptomiak a 100-as számokat saját ezres szimbolikájukkal helyettesítették, így lett 900-ból 9000. A másik hihet? magyarázat Marinatosztól származik, aki szerint Szaisz papjai tízzel szorozták az adatokat, hogy ezzel az eseményeket a múlt homályába helyezzék. Sok kés?bbi mesél? törekvésére is jellemz?, hogy kerek számokkal támasztja alá a "réges-régen" történt dolgokat…

Ha Szantorin azonos Atlantisszal, akkor ez itt egy kép lenne az elt?nt vidékr?l ?

Az elmúlt 2000 évben hat vulkánkitörés rengette meg Thíra szigetét. Az 1866-os kitörés vonzotta ide Ferdinand Fouqué vulkanológust, aki egy bronzkori települést fedezett fel Akrotíri közelében, melyet több mint 3000 éve borít vulkáni hamu, egy újabb lehetséges helyszín… ?

Héraklész oszlopain túl

Atlantisz elhelyezése az Atlanti óceánban, bár a nevük összecseng, sokkal nehezebb. Lehetséges, hogy amikor a f?níciaiak körülhajózták Afrikát (kb. Kr.e. 600-ban) és megbizonyosodtak afel?l, hogy milyen hatalmas kiterjedés? az Atlanti óceán, az Atlantiszról szóló legenda szerz?i összekötötték a "régmúltat" a "messzi távollal"… Bármi volt is az ok, a kutatás mindenesetre tovább folyt. Héraklész oszlopain túl is.

A középkori írók, akikhez arab közvetítéssel jutott el Atlantisz története a széles körben elterjedt mítosz alapján, valaha létezett virágzó és gazdag szigetnek hitték. A Fortunate Islesnek (Szerencsés-szigeteknek) nevezett földdarabok, a Hét Város szigete és Szent Brendan szigete, minden 14. és 15. századi térképen szerepeltek, és felfedez? utak célpontjai voltak.

Sok régi térkép ?rzi a térképészek elképzeléseit és számításait távoli vidékekr?l. Így a tudósok kétkedve fogadták Charles Hapgood amerikai történész k?vetkeztetéseit, aki az 1960-as években a közékori navigációs térképeket tanulmányozta. A Kongresszusi Könyvtárban rábukkant egy 1531-ból származó térképre, amely Antarktisz partjait jégmentes szárazföldként tünteti fel. Egészen addig úgy tudták, hogy az óceáni hajózás csak Kr. e. 2000 körül kezd?dött, és a tudomány mai állása szerint Antarktiszt 6000 éve jég borítja. Vajon el?fordulhatott-e, hogy még azel?tt térképet készítsenek róla ? Hapgood több középkori térképet, ún. portolanót tanulmányozott át, melyek szerint az egyiptomiak el?tt több ezer évvel létezett egy nagy tengeri civilizáció. Err?l azt írja Hapgood A tengerek királyai-nak ?srégi térképei cím? m?vében, olyan nyomtalanul semmisült meg, hogy a számtalan tengerészgeneráció semmiféle nyomot nem talált, aminek alapján a helyét azonosíthatták volna a térképeken. Annak ellenére, hogy Hapgood nem állítja, hogy ez a civilizáció azonos volt Atlantisszal, sok egybeesés támasztja ezt alá…

Atlantisz újjáéledése

Az amerikai médium és gyógyító, Edgar Cayce (1877-1945) megjósolta, hogy Atlantisz feltámad, és újból virágzásnak indul. 1940 júniusában így jövendölt, "Atlantisz részei közül Poszeidia lesz az els? a felemelkedésben. Nem kell rá sokáig várnunk, 1968-69-ben fog bekövetkezni!" A helyet is pontosan meghatásozta, a Bahamákat ! Igazán csodálatos egybeesés, hogy 1968-ban repül?gépek pilótái a Bahamáknál, Észak-Bimininél arra lettek figyelmesek, hogy a partok mentén épületek emelkednek ki a vízb?l… A búvárexpedíciók kiderítették, hogy a mederben k?építmények húzódnak, amelyek hatalmas utakat, falakat, piramisokat, köröket formáznak. Amennyire a beszámolók alapján lehetséges volt, archeológusok feltételezik, hogy a "Bimini utak" emberi alkotások.

Így magától kínálkozik a feltételezés, hogy Atlantiszt itt kell keresni. Sokáig a Bahamák másik oldalán lév? Sargasso-tengert gondolták az Atlantiszt rejt? tengerrésznek. De a víz alatti "utakat és falakat" évszázadokon keresztül bizonyítékként hozták fel az Európa atlanti vidékén "elsüllyedt város" létezésére. De ily módon minden, ami a tengerben emberkéz alkotta építményre emlékeztet, el?bb vagy utóbb kapcsolatba kerül az "elsüllyedt város" elméletével. Platón Atlantiszról szóló meséje adta az els? lökést, de a keresés az óta folyik és folytatódik...

 

Aranyi László: Atlantisz - az Elfeledtetett civilizáció

(1990)

 

 

1. El?szó

 

Atlantisz. A szó - kimondva - mindenkiben valamiféle érzést kelt. Nem tudunk halla­tán közömbösek maradni. Vannak akik csodálattal és sajnálattal adóznak e let?nt, fan­tasztikusan hatalmas és gazdag birodalomnak, míg mások a puszta létezését is tagad­ják. A viták olykor rendkívül hevesek és indulatosak. Vajon miért van szükség arra, hogy valakik ennyire elszántan tagadjanak valamit, ami szerintük nem is létezett, és - a másik oldalt nézve -, mért szükséges körömszakadtáig védeni olyan igazságot, melynek nyil­vánvalósága Napnál fényesebb. Sajnos ez a jelenség más tudományos területeken is jelentkezik, az érvek helyét gyakran veszi óta puszta tagadás, majd kés?bb a szemé­lyeskedés.

Atlantiszról legalább tízezer könyv íródott, pro és kontra, valamint megszámlálha­tat­lanul sok tudományos vagy kevésbé tudományos tanulmány. Ezen m?­vek nagy része az utóbbi ötven év alatt készült. Mégsem látszik egyértelm?en az, hogy a kérdésben olyan válasz született volna, mely a hív?k és tagadók álláspontját közelítené.

Szeretném, ha jelen könyvem nemcsak egy lenne ebben a hatalmas sorozatban, hanem az, amely komplexebb kutatások elindítására sarkallhat, s amik aztán végre min­denki számára megnyugtató feleletet adhatnak. Az általam elérhet? dokumentumok meggy?ztek Atlantisz létezésér?l, és szeretném, ha a könyv elolvasása után Önök is erre az álláspontra helyezkednének, hogy aztán együtt adózhassunk e nagyszer? biroda­lom emlékének - s együtt tanulhatnánk a hibáiból, melyek  közvetve a pusztulását ered­ményezték. Egy fejlett civilizációnak valamilyen formában túl kellett élnie a katasztrófát, ha mégoly retteneteset is. Talán egy egész népcsoport is képes volt erre, olyan népcso­port mely ma is létezik, csak esetleg sejtelme sincs valódi eredetér?l.


 

2. Így (is) történhetett

 

 A Nap családja gyarapodott. A távoli világ?rb?l el?bukkanó vörös törpecsillag állt körülötte hosszan elnyúló ellipszispályára a maga öt bolygójával, mintegy 26 millió éves keringési periódussal. Ez az égitest kés?bb - nagyon találóan - a Nemezis nevet kapta. Égi mozgása során metszette az Oort-féle felh?t, gravitációs terével pedig megbolygatta az abban kering? üstökösöket és kisebb meteorokat, tömegesen zúdítva ?ket a Nap­rendszer bels? térségei felé, kozmikus katasztrófák sorozatát váltva ki a múltban. Egy tekintélyes üstökössé dagadt hajdan volt kozmikus parány is erre a sorsra jutott - néhány kisebb társával együtt mind sebesebben haladt a Nap irányába.

 A Naprendszer fejl?dése során az égitestekké össze nem állt, vagy ezek elporla­dásából keletkezett anyag a Nap körül három nagy övezetbe, gy?r?be összpontosult. A legküls? mintegy 100 milliárd kilométeres távolságban fonta körül a sárga törpecsillagot. Porszemekre fagyott gáz, valamint különböz? molekulák alkották, melyek szikrázva hir­dették a Nap tüzének er?södését. Mint fényl? glória tündökölt e parányi részecskék ös­szessége - szüntelenül lüktetve és  sziporkázva.

 Ahogy egyre jobban közeledett a bels? térségek felé, egyik üstökösszer?  bolygó pályáját a másik után metszette. Ezek az égitestek a tulajdonságaik és a viselkedésük alapján kapták ezt a megjelölést: mozgásuk a földpálya síkjával nagy szöget zárt be, napközel- és naptávol pontjuk között hatalmas különbség volt. Légkörük is ennek megfe­lel?en hol szinte teljesen kifagyott, míg máskor hosszú uszályként nyúlt el a planéta Nappal átellenes oldalán.

10 milliárd kilométerre a Naptól, még a Plútó és a Neptun pályájának elérése el?tt újabb gy?r? következett, ez azonban már korántsem volt olyan szabályos mint az el?z?, ugyanis a gázóriások zavartkelt? hatása miatt folyamatossága felszakadozott, s ráadá­sul a bolygórendszer síkjából kiemelked?en foszlányok is töredeztek le róla. Itt már na­gyobb darabok is fellelhet?k voltak, egészen a néhány méteres nagyságig.

 A Jupiter térségében, a gázóriás hatalmas gravitációs terében, megváltozott moz­gásának irányítottsága: ekkor vált végérvényesen a bels? térségek foglyává. Ezzel szinte egy id?ben felszíne bizseregni kezdett, gázok szublimáltak el róla. Ez a tevékeny­ség er?södött, kés?bb már szabályos kitörésekre is sor került. A kitörések heves rob­banásokig fokozódtak. Légköre született. A napszél sugárnyomása a felszabaduló anyagot csóvába rendezte, mely a négy bels? bolygó pályáján átnyúlva az égbolt legpa­zarabb látványosságát hozta létre.

Ez a jelenség több százszor megismétl?dött, a napközelségt?l függ?en hol heve­sebben, hol lanyhábban. Az újra és újra lejátszódó légkörfejl?dés miatt az üstökös anyaga rendre fogyatkozott, miközben egymás után vesztette el azokat a porhéjakat, amelyek még az Oort-féle felh?ben rakódtak rá. Kisebb darabok is, leváltak róla, ezek egy darabig hozzá közel haladtak, majd elenyésztek. Felszíne csontkeményre égett az id?k folyamán, most már csak mint egy amorf, fekete, hatalmas sziklatömb rótta a kö­reit.

A Jupiter-holdak  szerencsétlen együttállása miatt egy ízben kis mértékben módo­sult pályája. Ez az apró változás elegend? volt ahhoz, hogy sokkal közelebb haladjon el a Nap izzó felszíne fölött, mint eddig bármikor története folyamán. A távolság egészen mi­nimálisra zsugorodott az életadó csillag és az egykor káprázatos fény? üstökös torz ma­radványa között. Testét protubelancia nyaldosta, és fürge gömbvillámok lengték körül. A hatalmas tömeg vonzása tovább irányváltoztatásra kényszerítette, ami miatt egyenesen a Föld felé lendült. A Hold mellett elhaladva bár csak néhány tizedfokkal tért ki oldalra, ez a kényszer? változás éppen elegend? volt ahhoz, hogy sorsa végérvényesen betelje­sedjen, utazása véget ért, eltéríthetetlenül száguldott a Föld felé.

Alant egy fejlett civilizáció sorsa is végérvényesen megpecsétel?dött.

Az Atlanti-óceán vulkanikus szigetbirodalmának tudósai észlelték közeledését. Ren­geteg számítást végeztek a kozmikus találkozás kimenetelére vonatkozóan, és ezekb?l a kutatásokból az derült ki, hogy a közelg? égitest igen er?sen megközelíti bár a Föld felszínét, de komolyabb veszélyt nem jelent majd, aztán tovaszáguld az ?rben. Az is kiderült, ha csak  egy százaléknyival vétik is el a közelg? üstökösmagra vonatkozó tö­megszámítást, az összeütközés már elkerülhetetlen. Erre vonatkozóan is végeztek kal­kulációkat, s az esetleges becsapódási helyként egy csendes-óceáni pont jelentkezett. Az égitest átlagos átmér?jét 12 km-re becsülték.     

Teljes precizitással nekiláttak az esetlegesen bekövetkez? katasztrófa elhárításá­nak. Küldötteik felkeresték a legveszélyeztettebbnek vélt  tájakon él? népeket, és fi­gyelmeztették ?ket a közelg? rettenetre: húzódjanak a hegyekbe, vigyék magukkal álla­taikat, és terményeiket úgyszintén, hogy újrakezdhessék az életet, mert a várhatóan 1000 m magas árhullám ereje b?ven elegend? arra, hogy mindent megsemmisítsen, amit csak emberkéz alkotott.

Ez a tevékenységük kizárólag sz?k körökre korlátozódhatott, ugyanis a Földön ekkor már voltak olyan s?r?n lakott területek is, ahonnan a tömeges kitelepítést egysze­r?en képtelenség lett volna megoldani. Ezeknek a próbálkozásoknak egy sor más jel­leg? akadály is útját állta. Az evez? nélküli hajókon, a szárnyak nélküli repül?eszközökön érkez? atlantisziak hatalmas termete gyakran váltott ki nagy riadalmat, a lakosság pedig hanyatt-homlok elmenekült, lehetetlenné téve bárminem? kommunikációt. Az eldugott, távoli szigeteken él?knek, jobb híján, a bárkaépítést tanácsolták.

Akiket végül sikerült meggy?zni az elvándorlás szükségességér?l, azok is csak hosszas rábeszélés eredményeként voltak hajlandók rá. Jégkorszak dúlt a Földön. Nagy nehézséget okozott olyan vidékek felkutatása, s f?leg id?beni elérése, melyek a túl­élésre lehet?leg maximális biztosítékot nyújtanak. A jégsapkák és a gleccserek hatal­mas területeket foglaltak el, a sivatagok is jócskán  elterpeszkedtek.

A becsapódás utóhatásaira is gondolni kellett. Bár egy ilyen jelleg? pusztításra csak becslésekkel rendelkeztek. A f? cél a közvetlen hatások: a szök?ár, a nyomás- és h?hullám borzasztó erejének minél kisebb veszteségek árán történ? átvészelése lehetett mindössze. A rendelkezésre álló, korlátozott számú technikai berendezést figyelembe véve, ez sem volt jelentéktelen dolog.

Atlantisz népessége ekkor több millióra rúgott. A fejl?déssel párhuzamosan a fejl?­désbe vetett hit is n?tt. Magasszint? m?szaki technikájuk eredményeit tükrözték a fény­évekre el?retolt tudományos bázisaik. Minél több akadályt sikerült legy?zniük,annál in­kább beléjük vés?dött saját sérthetetlenségükbe vetett vak hitük.

Az összes égi vándort lajstromba vették és rendszeresen követték pályájának néhány szakaszán, mely nem távolodott messzebb a Neptunusznál. Valamivel azonban ?k sem bírtak megbirkózni: a véletlennel. Egy égitest mozgását meghatározni a Nap s?r? légkörén való keresztülhaladás után még nekik is - nagy pontossággal - lehetetlen feladatnak bizonyult. A sötét, alaktalan valamivé degradálódott egykor káprázatos fény? üstökösmag úticélját képtelenek voltak megváltoztatni.

A saját biztonságukra is gondolniuk kellett. A Föld körül kering? ?rállomások f?ként tudományos munkát végeztek, ilyen célból készültek, és minimális létszámú személyzet dolgozott rajtuk, kevés b?vítési lehet?séggel. Bár a marsi telepek sokkal nagyobbak voltak, els?sorban kutatóbázisként m?ködtek és azt igyekeztek felderíteni, hogy milyen módon lehetne a Mars körül állandó légkört létrehozni, az örökké fagyott talajon létez­hetne-e, s ha igen, milyen jelleg?, magasabbrend? növényi élet.

A terjeszkedés a túlélés reményében történt: minél messzebb helyezkednek el egy adott civilizáció telepei a térben, annál jobbak az esélyeik egy váratlan katasztrófa bekö­vetkeztekor a fennmaradásra. Ebben a szellemben vetették meg lábukat a Nemezis második bolygóján, a Vörös Virágokon is. A bolygó a nevét a planétát uraló vöröses deren­gésr?l kapta, amit az ott lakók hamar megszoktak, szemük könnyen alkalmazkodott hozzá. Segítséget ?k sem nyújthattak, hiszen rádiójelzéseiknek másfél évig kellett  volna utazniuk, az üstökösmaggal való találkozásig pedig már csak rövid id? volt hátra.

Atlantisz szigetein a f?bb városok köré hatalmas falakat emeltek. A talajba óvóhe­lyek szövevényes hálózatát építették ki, ezeket megpróbálták úgy-ahogy kényelmesen berendezni. Az évezredek alatt összegy?jtött tudást védett helyre kellett szállítani, erre a célra a legalkalmasabbaknak az ?rállomások ígérkeztek. A m?alkotásaik azon részér?l is gondoskodniuk kellett, melyek egyáltalán mozdíthatók voltak, ezeket szintén föld alatti folyosókban helyezték el. A sziget lakóinak csak töredékét tudták biztonságos helyekre szállítani, repül?eszközeik és hajóik f?ként a tudományos kutatásokat szolgálták, nem pedig a közlekedést. Az üstökösmag eltérítésének vagy megsemmisítésének még a gondolatát is el kellett vetniük, hiszen ehhez alkalmas kozmikus rendszert nem építettek ki, most, id?hiányban nem is lettek volna rá képesek.

A végzetes nap egyre baljósabban közeledett. A csillagászok a Földön is, de az égen is, szüntelenül a közeled? testet követték m?szereikkel. Az ?rállomásaikat maga­sabb pályára vezérelték, bár sokkal nagyobb biztonságot ez sem nyújtott számukra, mégis megkíséreltek minden elérhet?t a károk mértékének a csökkentésére. A kozmi­kus "randevú" lezajlását csak az üstökösmag Hold melletti elhaladását követ?en tudták pontosan meghatározni, addig csak becslésekre szorítkozhattak, még akkor is, ha ezek értéke mind jobban megközelítette a valós adatokat. A bizonyosság megszerzése után a cselekvésre már csak mindössze 12 óra maradt.

Lázas igyekezettel próbáltak mind védettebb helyeket felkutatni, s eközben sajnos az is gyakran megtörtént, hogy egyes rakományokat ide-oda szállítottak, feleslegesen pazarolva az egyre drágább id?t, hiábavalóan lefoglalva az amúgy is szerény járm?kész­letet. Ezek az apró, pici zavarok, idegeskedésekhez vezettek, az idegeskedések nyo­mán pedig egyre inkább kezdte felütni a fejét a félelem. A figyelem is ki-kihagyott, ez pedig további összeütközések forrásává vált az egyébként nyugodt és magabiztos  atlantisziak között. A riadalmat a tehetetlenség mindinkább fokozódó terhe is nyomasz­tóbbá tette. A tökéletességet megközelít? társadalmi-gazdasági rendszer összhangjá­ban gondok mutatkoztak. Beláthatóvá vált, hogy a felépített falak csak vajmi kevés me­nedéket nyújthatnak az ár ellen, inkább szimbólumok, mint komolyan számításba jöhet? védelmi eszközök. A sziget mélyébe lenyúló óvóhelyek pillanatok alatt egérfogókká vál­hatnak, ha az óceán fel?l érkez? törmelék túlságosan vastagon borítaná be a kijárato­kat. Bár a földalatti folyosókból nyíló raktárakban szinte kimeríthetetlen er?forrásokkal rendelkez? hatalmas er?gépeket is elhelyeztek, de mi történik, ha az esetleges összeüt­közés nyomán mindek bizonnyal bekövetkez? földrengések miatt ezek is megsérülnek?

A kételyek ellenére a lakosság túlnyomó része a f?bb szigeteken maradt, és nem is igen akart elvándorolni, bízva saját maguk, a gépeik erejében, s nem utolsó sorban a szerencséjükben.

Néhányan, dacolva a józan ésszel, tengerre szálltak, tengeralattjáróval, kisebb-na­gyobb hajóval, attól függ?en, hogy ki mivel rendelkezett, vagy éppenséggel mit sikerült megkaparintania. Megpróbáltak partot érni valahol Európában, Afrikában vagy Ameriká­ban, annak tudatában, hogy a hátralév? id? alatt biztos helyre nemigen tudnak elver­g?dni. Ezekért a járm?vekért szabályos közelharc folyt. Elegend? élelmiszert sem sike­rült a fedélzetekre juttatni, révén már korábban elhelyeztek szinte mindet az óvóhelyek raktáraiban.

A megváltozhatatlan elleni dühödt érzés általánossá vált. Az ?rállomásokon él? ku­tatóknak végig kellett nézniük ezeket a drámai napokat. Szinte mindannyiuknak volt odalent hozzátartozója, barátja, kedvese.

A végs? felismerés híre valóságos bombaként robbant. Az üstökösmagra vonat­kozó becslések tévesnek bizonyultak, sebessége a várt értéknél jobban megnövekedett, aminek mértékéb?l azonnal kiderült, hogy az összeütközés menthetetlenül be fog követ­kezni, a csapás pedig magát Atlantiszt sújtja.

Ezt már néhányan korábban megérezték.

A még le nem szerelt földi távcsövek egészen apró részleteket mutattak ki a köze­led? test felszínén. Emellett pontosan behatárolták alakját, meghatározták tömegét, összetételét, átmér?jét. Ezek a mérések azonban a jelen helyzetben teljesen érdektele­nek voltak.

A hosszú bizonytalanság után a vég bizonyossága különösképpen hatott. A koráb­ban elszabadult pokol lassan lecsendesedett. A kiköt?kben az egymást marcangoló, egy-egy hajóért élethalál harcot vívó emberek barátokká váltak. A jajveszékelést kísér­teties csend követte. A sziget legmonumentálisabb vulkánjának baljóssága fenséges­séggé emelkedett. Egy páran még most is a menekülésre gondoltak, úszva próbálták elérni a legközelebbi kontinenst. Esélyük egyenl? volt a nullával.

Alkonyodott. A f?város lakosságának túlnyomó része a központi téren gy?lt össze. Az ismer?sök, együvé tartozók, csoportokat alkottak, tüzeket gyújtottak, hogy utolsó vacsorájukat így - ?si módon, a lángot körülülve - fogyasszák el.

Lassan leszállt az est. Itt-ott énekszó kezdett felhangzani, majd az egész nép egyetlen hatalmas kórussá vált. A dal róluk, tetteikr?l, eredményeikr?l, történelmükr?l szólt.

A tragédia utolsó felvonása nem sokkal éjfél el?tt játszódott le. A Hold, a Nap és a Föld között helyezkedett el. Gravitációs terükben már eltért - ha töredék foknyival is - a retrográd keringés? üstökösmag a számított pályától. Ragyogó csillagos éjszaka volt. Az égbolt sziporkázó gyémántkristályai hunyorogva szórták tétova sugaraikat a lentiekre. A légkör magasabb rétegeiben a világ?r távoli részéb?l érkez? vándorok fejez­ték be életüket egy-egy rövid felvillanás kíséretében. A nagyobbak által keltett dereng? fénycsík másodpercekig kivehet? volt. A Perseidák-meteorraj tagjai fogyatkoztak meg kiválásukkal.

Augusztus idusának utolsó percei következtek. Atlantisz szigetére majdnem teljes sötétség borult. Eloltották a tüzeket és lehúzódtak a mélyben kiépített óvóhelyekre. Tö­kéletes csend honolt. Még az egyébként zajos tücskök sem ciripeltek, a tavak környéke is néma volt, a békák beszüntették harsogó lármával megtartott esti koncertjüket. A mez? felett sem rikoltoztak az éjszaka érkeztével aktívvá váló madarak. Mintha vala­mennyien megéreztek volna valamit a közeled? veszélyb?l.

Az emberek közül senki sem tudta nyugovóra hajtani a fejét.

A nyugati égen mintha megmoccant volna valami. Lent mindenki éber volt, a szíve mélyén még halványan pislákolt a reménység utolsó szikrája. Bátorságtól, vakmer?ség­t?l, kíváncsiságtól, vagy ki tudja milyen okból vezéreltetve néhányan a hatalmas fákkal és monumentális m?alkotásokkal övezett f?téren gy?ltek össze, és várták ennek a na­gyon valóságos rémálomnak a végét. Többen sejtették, mintsem látták azt a mocca­nást, abból, hogy az említett irányban egyik-másik csillag fénye el-elt?nt egy szemvilla­násnyi id?re. Egyikük suttogva megszólalt, de ebben kézzelfogható hallgatásban menny­dörgésszer?en hatottak szavai:

- Beteljesedett...

A test haladási irányába es? égi lámpások mind határozottabban és hosszantartób­ban t?ntek el. A közelg? súlyos test tömege mintegy rájuk nehezedett. A légkör óceán­jának határára érve egy pillanatra felvillant, majd tétován kihunyt a fénye, hogy aztán a másodperc töredéke alatt szemet kápráztató, izzó-vakító lángtengernek adja át a helyét. A t?zgolyó a nappalinál er?sebb fényességet árasztott. Még egyszer, utoljára, egymásra tekintettek. Némelyeknek könny csillogott a szemében. Az izzón fortyogó üstökösmagról apró darabok váltak le, és más-más irányokba repülve képezték részét eme halálos lát­ványosságnak. Az üstökösmag pályája mentén, az égbolton keresztülhúzódva, mint bí­borvörös palást, ragyogott az atmoszféra.

Az ütközésbe az egész Föld beleremegett. A becsapódás a f?sziget északi, legvul­kánikusabb területét érte. Ereje egy szemvillanás alatt forráspontja fölé hevítette a talajt, mely az üt?dést?l több kilométeres magasságra fröccsent fel. Az üstökösmag olyan rettenetes er?vel vágódott a Földnek, hogy annak még a szilárd kérgét is áttépte, aztán a földköpenybe hatolt.

Gondolatnyi id? alatt pusztult el minden él?, s minden, amit él? alkotott.

A plazmává alakult leveg?b?l lökéshullámfront indult szerte, körkörösen. A legeslegnagyobb hurrikánnál is sokkal sebesebben száguldó fal további légrétegeket tornyozott fel maga el?tt. Gigász hangrobbanások hallatszottak. Az Atlanti-óceán felett északra és délre szabad volt az útja. Haladása közben felkavarta, majd örvényl? tölcsé­rekbe kényszerítette a vizet. Hatalmas tornádók alakultak ki, aztán végigsöpörtek a partvonalak mentén rettenetes pusztításokat okozva, míg el nem enyészett energiájuk. A lökéshullámfrontnak végül is a környez? kontinensek magasra tör? hegyláncai vetettek némi gátat, a vákuumhatás azonban e területek mögött is nagy károkat okozott.

A totális megsemmisülés övezete mintegy háromezer kilométer átmér?j? területre összpontosult.

A detonáció hangja többször körbeszáguldta a Földet. A becsapódás helyét?l a legtávolabb lev? pontokon el?ször csak halk, mély majd egyre er?söd? morgást lehetett hallani, aztán mintha ágyút sütöttek volna el, a fájdalmasságig fokozódott a robaj, hogy újra a csendes dübörgésnek adja át a helyét.

A becsapódás környékér?l kivágódó szikladarabok még több ezer kilométeres tá­volságra is tüzeket gyújtottak, a  légkörbe nagy mennyiség? por és korom került, men­nyisége egyre csak növekedett.

A keletkezett kráter átmér?je a f?sziget negyedrészét is kitette. Belsejében a még napok múltán is lángvörösen izzó, fortyogó anyag füstölgött szüntelenül.

Atlantisz legnagyobb vulkánjának a gyomrában, a magmakamrában, a láva méltó­ságteljesen, lomhán mozgásba lendült. Évszázadok óta pihent már nyugodtan a csúcsain nemrég még jégsapkát visel? t?zhányó, s nem gondolt senki arra, hogy valaha még egyszer újra m?ködni fog. Most azonban ismét az ? ideje következett. Mint nyújtózó óriás próbálgatta erejét, apró földrengések jelezték tevékenységének megindulását.

 Néhány nap eltelt, mire a helyzet kezdett valamelyest áttekinthet?vé válni. A szór­ványosan fellobbanó, majd lángtengerekké váló tüzeket lefékezték az útjukat keresztez? folyók, a h? hatására a hóval borított hegycsúcsokról, valamint a megolvadt gleccserek­b?l alázúduló víz, és a katasztrófa után néhány órával szemerkélni kezd?, kés?bb sza­kadó es?. A csapadék a lefolyástalan területeken összegy?lt, a kimosott koromtól, per­nyét?l, portól, fekete szín?, hatalmas tavakat alkotott.

Az Atlantiszi f? szigeten keletkezett állóvizek tartalma a felszínt szabdaló repedé­seken keresztül lassan a mélybe kezdett szivárogni.

A nagy t?zhányóból füstoszlopok szálltak fel, melyek egy-egy talajremegéskor pa­macsokká szakadoztak, mintha a hegy pipázott volna. A kalderát porfelh?k is elhagyták, kés?bb pedig a környékre ülepedve tovább csökkentették az amúgy sem túl nagy látás­távolságot.

Atlantisz f?szigetének egykori szépségét földjének északi részén hatalmas mete­orkráter csúfította el, a vadregényes, ligetes, tavas déli területek pompáját a zuborgó, fortyogó mocsarak változtatták kietlen pusztasággá. A sziget pusztulása megállíthatatla­nul folytatódott. Az er?söd? földrengések által kitágított repedéseken egyre nagyobb mennyiség? víz zúdult alá a föld alatti mesterséges- vagy természetes járatokba. Ez az egykori alagutak, raktárak  roncsaiban összegy?lt, kés?bb a központi atomreaktort fe­nyegette. Zárlatok keletkeztek, a kábelek sisteregve égtek. A reaktorban az irányítha­tat­lanná vált láncreakció immár megfékezhetetlen lett. A véd?burkolatok nem tudták megakadályozni a f?  er?m?, s a kisebbek felrobbanását. A felszínen néhány tó hirtelen elt?nése, a talaj egyik pillanatról a másikra történ? lehuppanása tudatta az alant elsza­badult gigászi er?k m?ködését.

A központi t?zhányó magmakamráját is elérte az alattomos ár. A békésnek tetsz? pöfékelés megsz?nt, iszonyatos erej? g?zkilövellés következett, majd látszólag elcsen­desedett minden. A mélyben azonban két ?selem küzdött egymással. A keletkezett g?z fantasztikus feszít? ereje szabályosan emelni kezdte az egész hegyet. Ezzel egyid?ben szerte a mocsarakból gejzírek és fumarolák törtek fel, szivárványos, átláthatatlan ködbe és párába burkolva az egész tájat. A sisteregve mind nagyobb és nagyobb magassá­gokba feltör?  vízoszlopok színes szök?kutak pazar látványt idézték.

A vulkán oldalfalai fel-felszakadoztak, az így született repedéseken is g?z csapott ki. Az alacsonyabban támadt bazalthasadékokon lávafolyamok kezdtek szivárogni, s a rájuk zúduló víz miatt sisteregve, füstfelh?ket eregetve meg-megtorpant a folyásuk.

A hegy tovább emelkedett, hogy végül a földtörténet legmonumentálisabb explózió­jaként iszonyatos csattanás kíséretében darabokra hulljon. Több száz köbkilométernyi anyag került az atmoszférába a mikroszkopikus méret? hamuszemcsét?l a domb nagy­ságú szikláig.

A robbanás helyén óriási üreg maradt vissza, melyet az Atlanti-óceán mennydörg? robajjal aláhulló víztömege próbált meg feltölteni. A magmával érintkezésbe kerül? sós víz további robbanásokat váltott ki, azok hatalmas földlökéseket okozva tovább mállasz­tották a t?zhányó megsemmisülése miatt kettészakadt f?sziget maradványait.

A még megmaradt földlakók ennek a  szerencsétlenségnek is hallhatták a hangját, feltéve, hogy nem nyomta el a sz?nni nem akaró égzengés.

Atlantisz régóta szunnyadó kisebb vulkánjai is m?ködni kezdtek. A magmakamráiba betör? víz g?zzé válva sorban végzett valamennyiükkel,az els?höz ké­pest jóval szerényebb méret? detonáció kiséretében. Az egész f?sziget, a kráterfalak egy részének kivételével, fokozatosan az óceán hullámsírjába merült. A sötétséget szinte vágni lehetett, mintegy  gyászpalásttal vonta be a pusztulás helyszínét. Ezen az állapoton néha egy-egy felrobbanó vulkán fénycsóvája változtatott rövid id?re.

A világ tengerei több tíz kilométerrel húzódtak vissza megszokott partvonaluktól el?revetítve egy újabb pusztító katasztrófa fenyeget? közelségét.

Az emberi civilizáció  fellegvárának megsemmisülése után az óceáni áramlás iránya megfordult. A hullámok mind feljebb és feljebb csaptak, majd egyszerre, egy közép­pontból kiindulva, gy?r? alakban, száguldva nekilendültek, hogy teljesítsék halálosztó küldetésüket.

Az Atlanti-óceán medencéjében 1000 méternél is magasabb árhullám söpört végig letarolva mindazt amit a lökéshullámfront és a felgyulladó tüzek megkíméltek. A szó szo­ros értelmében k? kövön nem maradt. A tengerpartokon a hullámok még magasabbra csaptak, helyenként elérték a 3000 métert is. A parti népeket nyomtalanul eltörölte a Föld színér?l, ha kell? id?ben nem tudtak  védett helyre jutni. És általában nem tudtak...

A Földközi tenger mellékének lakói sem jártak jobban, mert az Európát Afrikával összeköt? földhíd már az els? árhullám pörölycsapása alatt átszakadt, s özönvíz öntötte el ?ket. Megszületett a Gibraltári-szoros.

Egyszer minden rossznak vége szakad. A légkörbe került nagytömeg? apró ré­szecske néhány hét alatt egyenletesen eloszlott, és kezdett a bolygót uraló sötétség is felszakadozni. A Napból mindössze egy bágyadt, vöröses korongot lehetett csak látni, fénye és h?je elnyel?dött. Leh?lés kezd?dött.

A hihetetlenül nagy h?energia felszabadulása nyomán irdatlan mennyiség? jég ol­vadt el és emelte meg a világtengerek szintjét. A tektonikus lemezek határán m?kö­désbe lép? t?zhányók el?bb-utóbb kihunytak. Ezer évig tartó jégkorszak kezd?dött, melynek során az északi félteke átlagh?mérséklete hat fokkal csökkent.

Az atlantisziak megmaradt maroknyi csapata a Földön titkos társaságokat alkotott, ilymódon mentette át évezredeken át felgyülemlett tudásukat. Az ?rben lév?k pedig egyesítették er?forrásaikat és eszközállományukat, majd elindultak a Nemezis második bolygója felé, hogy ott építsék fel új civilizációjukat. Úgy érezték, erre a Földön már nem lennének képesek.

Ez a Föld már nem ugyanaz a Föld, melyet egykoron elhagytak. Éghajlata átrende­z?dött forgástengelye kicsit kibillent. A Szahara dús ?serd?i és végtelen szavannái felett a homokd?nék sivár világa vette az uralmat, a Golf-áramlat irányának megváltozása és Atlantisz megsemmisülése miatt. A bolygó csodálatos szépségben pompázik, mit sem változtatott arculatán a katasztrófák sorozata, és azt hiszem, nem érezhetnénk er?sebb késztetést, minthogy ezt a szépségét meg?rizzük.

Immár mindörökre.


 

3. Mit mutatnak a naptárak?

 

Atlantisz egykori létezésére átfogó bizonyítékrendszert kívánok nyújtani. Ahogy lé­pésr?l-lépésre végignézzük mindazokat a dolgokat, melyek az elpusztult birodalomra vo­natkoznak, az olvasó maga is kutatónak érezheti majd magát, aki izgalmas felfedezé­sek sorozatát teszi. Hogy magát a let?nt civilizációt megismerhessük, mindenekel?tt hasznos lenne igazolni azt, hogy egyáltalán ezen a néven valaha volt egy szigetbiroda­lom. Amikor ez sikerült, akkor lehet elgondolkozni olyan kérdéseken, mint például, vajon elérhetett-e a fejl?dés ott egy olyan szintet, amikor már lakosai megtehették az els? lé­péseket a vi­lág?r meghódítása felé, s ha igen, akkor ezt hogyan tették.

Tételezzük most fel, hogy mindez megtörtént, állnak-e ténylegesen rendelkezé­sünkre olyan közvetett és közvetlen bizonyítékok, melyek ezt egyértelm?en igazolják? Megannyi kérdés, s a vála­szok is legalább annyira szerteágazóak. A feleleteket keresve célszer? két részre osz­tani a problémát. Egy fejlett civilizáció különféle nyomokat hagy maga után, ezek a nyomok pedig minden bizonnyal fellelhet?k más népek írásos- és tárgyi emlékei között, illetve maguk az atlantisziak is ?rizhettek (?rizhetnek!( a kataszt­rófa után megmaradt technikai eszközeik közül néhányat. A második oldala a dolognak, - bár ez talán inkább a közvetett bi­zonyítékok kategóriájába tartozik -, hogy a hirtelen pusztulásnak hatással kellett lennie az egész Földre - ezen belül természetesen az em­beriség fejl?désére is - a kultikus ha­gyományokon át, a szöveges feljegyzésekt?l, a naptárrendszerekig. Nézzük most e leg­utóbbit!

A Föld különböz? népei az id?számításuk kezdetét általában jelent?s eseményhez kötötték. Nem is olyan távoli múltunkban, a Nagy Francia Forradalom idején szintén volt ilyen próbálkozás, de ez kudarcba fulladt. Egyes népek többféle id?számítást is használ­tak és használnak a mai napig párhuzamosan, mivel pedig nagyon sokféle id?számítási rend­szer van, jó kiindulópontul szolgálhat, ha találunk olyan id?számítási rendszereket, me­lyeknek kezdeti id?pontja jó szórással azonos kezd?pontokra esnek. A fennmaradt írá­sos emlékek közül - a teljesség igénye nélkül - válasszunk ki néhányat, ezen belül is azokat a részeket, melyek ilyen id?pontokra vonatkoznak. Az adatok persze gyakran  ellentmondásosak, de hiba lenne ezen ellentmondásokról megfeledkezni, és egy el?re eltervezett végeredmény szerint összeválogatni az adatokat.

Bár nem kifejezetten id?számítás-kezdeti pontot t?z ki, mégis, közismertsége folytán Platón írását a Kritiászt kell megemlíteni mindenek el?tt. A sok-sok adatból és ismeretb?l, melyek az elveszett civilizációra vonatkoznak, most csak a megsemmisülé­sének az idejét ragadjuk ki.

A történet maga Solontól származik, aki  görög törvényhozó volt, s Kr.e. 560-ban lezajlott egyiptomi útja során egyiptomi papoktól hallotta és elme­sélte Platónnak azt is, hogy a feljegyzések a katasztrófa idejét 9000 évvel ko­rábbra, tehát Kr. e. 9560-ra te­szik. Platón nem cseréli össze Atlantiszt Amerikával, telje­sen egyértelm?en írja le, hogy Atlantiszon túl, nyugatra van egy igazi kontinens, azt pedig igazi óceán veszi körül, mely­hez képest a Földközi-tenger csak egy kisebb öböl. Az adat szövevényes eredetére való hivatkozással, valamint különböz? másolási hibákat emlegetve so­kan  már eleve elvetik a Platón által leírt történet hitelességét. De már engedtessék meg, ha Schliemann is így tett volna a Homérosz m? kapcsán, akkor a mai napig sem tudnánk, hogy hol volt Trója, és talán azt sem, hogy egyáltalán létezett-e. No de nézzük tovább!

Solont jó néhányan tévedéssel vádolják, s az egyiptomi útját 9000 évvel megel?z? katasztrófa id?pontját önkényesen átjavítják 900-ra, az Atlanti-óceánban leírt, mintegy 600 ezer négyzetkilométer kiterjedés? szigetbirodalmat, áthelyezik a  Földközi-tengerbe, a mindössze 75 négyzetkilométernyi terület? Szantorin vulkán térségébe, hogy aztán a krétai-mükénéi korral próbálják azonosítani. Ebben persze turisztikai meggondolások is van­nak, és véleményem szerint ez a megközelítés alapjaiban is téves a további adatok tük­rében. A Szantorin-elméletr?l egy kés?bbi fejezetben még b?ven lesz szó.

Nagy hasonló­ság van a perui és az egyiptomi naptár között. Mindkét ?si civilizáció 20 napos hónapo­kat, és 18  hónapos éveket használt, megtoldva még öt nap ünneppel. A zoroastrian krono­lógia az id?k kezdetét Kr. e. 9660-ra teszi, ez pedig nem esik túl tá­vol a Solon által el­beszélt 9560-tól. Az egyiptomi id?számítás kezdete valószín?leg nem ehhez az ese­ményhez köthet?.

Az ?si egyiptomiak 1460 éves napciklusokat használtak. Az utolsó el?tti ilyen ciklu­suk  Kr. u. 139-ben ért véget. Nyolc napciklust visszafelé számolva id?ben, eljutunk a Kr.e.-i 11541-es évhez. Ez azért érdekes, mert a holdnaptárt használó asszírok, akik 1805 éves ciklusokat használnak, s a legutolsó 712-ben ért véget, hét ciklussal vissza­számolva megkapjuk a Kr.e. 11923-es évet. Az, hogy ez az id?pont közel esik a másikhoz, arra is utalhat, hogy mindkét népnél közös ok váltotta ki az id?számításuk kezdeti pont­jának kijelölését.

A Brahman id?számítás 2850 éves ciklusokat használ. Az egyik ilyen periódusról biztosan tudjuk, hogy Kr.e.3102-ben ért véget. Ha három ilyen ciklust visszafelé számo­lunk, akkor megkapjuk a Kr.e.-i 11652-es évet. 111 év eltérés az el?z?ekhez képest.

A maja naptár azt mutatja, hogy Közép-Amerika ?slakosai 2760 éves ciklusokat használ­tak. Az egyik ilyen ciklus 3373-ban id?számításunk el?tt kezd?dött. Három 2760 éves periódus, vagy másképpen 8280 év ett?l a bizonyos Kr.e. 3373-as évszámtól vis­szavisz bennünket Kr.e.11653-ba, ami csak egy évvel tér el az ?si indiai id?számítástól.

A vatikáni A-3738 jel? kódex az aztékok id?számítását mutatja. ?k más rend sze­rint számlálják éveiket, korszakokat írnak le. Az els? 4008 évig tartott, és áradás okozta a végét. A második 4010 évet ölelt fel, s hurrikánok jelezték a  végét. A harmadik kor­sza­kuk 4801 évig tartott, s t?z pusztítása jelezte a végét. A negyedik 5042 évet ölelt át, és éhínség zárta le. A jelenlegi korszak az ötödik, Kr.e. 751-ben kezd?dött. Az azték id?­számítás kezdete pedig a távoli, Kr.e.-i 18612-es évre esik.

Egy bolíviai régész szerint a Tiahuanacoban épül? naptemplomot a munkások hirte­len elhagyták, a m? így félbemaradt, körülbelül Kr.e. 9550-ben.

Az adatok mutatnak bizonyos egyezést, de jelent?s szórással is találkozhatunk. Bi­zonyára az egyes népek egészen máshogy élték meg ugyanazt, amennyiben eltér? kul­turális örökséggel rendelkeztek, és nem feltétlenül ugyanazt a momentumot, ráadásul nem is ugyanakkor, tartották a legfontosabbnak. De nem hiszem, hogy túl nagy hibát kö­vetnénk el, ha vizsgálódásainkat mintegy 15000 évvel visszatolnánk a jelenhez képest és megvizsgálnánk, vajon hogyan festett akkor a Föld?


 

4. A jégkorszak üzenete

 

15000 évvel ezel?tt bolygónkon javában tombolt a jégkorszak, aztán pedig nagyon gyorsan véget is ért, hogy az északi félgömbön, az Atlanti-óceán északi térségére kon­centrálódva egy ezer évig  tartó leh?lés kezd?djön. Itt a hangsúly a "nagyon gyorsan" fogalmon van, és ez - a klímakutatások jelenlegi álláspontja szerint - maximálisan 20 évet je­lent. Ennyi a mérésekben a hibahatár, és ha akarnának sem tudnának a folyama­tokra egye­l?re pontosabb adatot adni. A jégnek jelent?s fajh?je van, rengeteg energia szükséges felolvasztásához, ráadásul több kilométer vastagon fedte be dél-Európáig terjed?en az egész északi féltekét.

Ekkora jégmennyiség megolvadásához tekintélyes mennyiség? energia kell, nem is beszélve arról, hogy a déli félgömbön hasonló nagyságú jégmez? terpeszkedett. A jég­mennyiség érzékeltetésére igen szemléltet? az az adat, miszerint a világtengerek akkori szintje több mint száz méterrel múlta alul a jelenlegit, s?t, egyes tudósok véleménye szerint, 200 méterrel. Ekkora vízszintkülönbség miatt természetesen jóval nagyobb volt a szárazföldek területe, az ?si szövegekben és legendákban egyébként szó is esik két na­gyobb szárazulatról, már-már kontinensr?l, mellesleg ezekhez szintén magasan fejlett civilizációkat kapcsolnak a már említett források. Mu-ról és Lemuriáról van szó.

 Lemuria az Indiai-óceánban a jelenlegi Seychelle-Mauritiusi Platón terült el,  meg­magyarázhatja egykori léte Madagaszkár különös állat- és növényvilágát, míg Mu a  Csendes-óceánban a Galapagos-szigetek környékén, vagy a Tuamotu-szigeteknél. E szárazföldekr?l, szigetbi­rodalmakról vándorolhattak ki sok nép ?sei, ahogy ezt az AB0 vércsoportok világméret? eloszlása is igazolni látszik. Különös módon, forrásaim közül egyik sem említi meg, hogy ezt eddig valaha valaki is kutatta volna! Ebben az összefüg­gésben.

 

 

A 0-ás vércsoport világméret? eloszlása. Jól látható az Amerikai kontinensen való egyedülálló dominanciája, de az is, hogy az amerikai ?slakosok nagyszámban települtek be Ausztrália északi részére, miközben az európai telepesek csak kismértékben hígították fel Észak-Amerika génállományát.

 

Az emberi szervezetben négy f? vércsoportot szoktak megkülönböztetni. Ezek rendre: A, B, AB és 0. Minden egyénre jellemz?, hogy hordoz valamilyen vércsoportot, ezek veleszületett, örökletesen meghatározott biológiai sajátosságok. Az élet folyamán változatlanul megmaradnak. A f? vércsoportok határozzák meg, hogy az egyik ember vérének vörös vérsejtjei a másik ember vérével érintkezve, akár érpályán belül, akár vizsgálati lemezen, kicsapódnak-e vagy sem. Kicsapódás akkor jön létre, ha nem meg­fe­lel? vércsoportú emberek vérét hozzák össze egymás­sal. Vérátömlesztéskor vagy azonos vércsoportú (például A-nak A-s, B-nek B-s csoportú) vért adnak, vagy az általá­nos adót, a 0 csoportot. Ezt minden ember vére általában melléktünetek nélkül befo­gadja. Az AB-s vércsoportú egyén viszont bármilyen vért kaphat, ezért hívják általános  kapónak is. Egy másik felosztás szerint Rh-pozitív vagy Rh-negatív minden ember vére. Ennek els?sorban a terhesség szempontjából van jelent?sége.

Az egyes f? vércsoportok tehát örökl?dnek, s habár újabban számos alvércsoportot is leírt az orvostudomány, ezen alvércsoportok világméret? eloszlásáról nem készült felmérés. A f? vércsoportokra készült megoszlás-térképeknek inkább olyan területekre vonatkozóan van értelme, ahol a méréseket az ?slakosságra is elvégezték, vagy f?leg arra. Az Európai és ázsiai vidékeken a nagyarányú népvándorlások elmosták a kezdetekkor minden bizonnyal létez? különbségeket.

Az érdekesség kedvéért megemlítem, hogy a f?eml?söknél is megtalálhatjuk vala­mennyi f? vércsoportot, azzal a különbséggel, hogy fajonként vizsgálva, egyik-másik vagy akár több is, hiányzik a négy közül. Ez a momentum azt is sejteti, hogy az ember fejl?dési útja valamelyest más volt az eddig feltételezetthez képest. De ez csak jó lehet, hagy maradjon a jöv? tudósainak is felfedeznivaló!

A fels? térképen a B-vércsoport világméret? eloszlása látható. Szembe­t?n?, hogy az amerikai kontinensen és Ausztráliában szinte egyáltalán nem fordul el?, alig-alig Nyu­gat- és Észak-Európában, valamint a Vörös-tenger mellékén, s Közép-Eu­rópa, valamint Afrika Száhel-övezeten kívüli részének lakossága is elég alacsony mér­tékben hordozza csak ezt a vércsoporttípust. A Föld többi részén ez az arány maga­sabb, a legmagasabb pedig India északi részén, illetve a Himalája térségében, és hozzá ve­hetjük még az Indo­néz szigetvilágot. Már ez a térkép önmagában is sokat elárul, de ha a többit is mellé­ves­szük, a dolog sokkal világosabb lesz.

Az alsó térképen a 0-ás vércsoport világméret? eloszlása látható. Ez a vércsoport szinte el? sem fordul azokon a területeken ahol a B-s volt a leggyakoribb, viszont ez a vércsoport alkotja szinte kizárólag Amerika ?slakosságát. Jelent?s az aránya Ausztráliá­ban, valamint az Indonéz szigeteken. Gyakori Szibériában, Nyugat-Európában, Közép-Afrikában és a Szíriai-félszigeten. Rendkívül magas az arány Korzika szigetén is.

Az A vércsoport 35%-os  el?fordulási aránnyal Ausztrália déli részén, a skandináv országokban és Észak-Amerika egyes pontjain fordul el?. Ennél valamivel kisebb mér­tékben Magyarországon, Portugáliában, Ausztrália középs? vidékein, valamint Kanadá­ban. A lakosság negyedrésze hordozza ezt a vércsoportot Európa többi részén, a Japán-tenger parti sávján és India nyugati partjain. Szinte nem fordul el? az amerikai földrészen New York vonalától délre, valamint Nyugat-Afrikában.

Ezek a térképek több szempontból elgondolkodásra adnak okot. Azonnal látszik bel?lük az, hogy az Amerikát állítólag benépesít?, a Bering-szorosnál lev? szárazföldi hídon átkel? szibériai vadászok nemigen jutottak messzire, s azok is nagyon kevesen, tehát nyugodtan el lehet vetni azt a feltételezést, miszerint az indián ?slakosság szibériai vadászoktól származna. Nem is beszélve a jelent?s anatómiai különbségekr?l, de ezekre most nem térnék ki. Amerika már réges-ré­gen lakott volt amikor a szibériai vadászok  megérkeztek, ezt a tényt a régészeti leletek is igazolják. De nem csak a régé­szetiek, a nyelvészeti emlékek is. A Csendes-óceánban elsüllyedt szárazföld lakosai minden bizon­nyal ezzel a vércsoporttal rendelkeztek, mármint a 0-sal, s az indián törzsek jó része vallja is, hogy ?k nyugatról érkeztek az amerikai kontinensre.

Az indiai és a kínai legendák népeik eredetét az Indiai-óceánban egykor létez? Lemuria nev? kontinensr?l származtatják. Ezen elképzelésüket alátámasztja ez a térkép­részlet-gy?jtemény is. Úgy látszik - bár itt sokkal nehezebb ilyesmit kijelenteni - az euró­pai lakosság eredetét is híven tükrözi, miszerint Kis-Ázsián át, Afrikából érkezett. A skandináv és a szász népek eredete meglehet?sen rejtélyes, ?k lehetnek az atlantisziak legnagyobb létszámú túlél? képvisel?i. Ez meglehet?sen szokatlan következtetés lehet, ám ha végig­vesszük az egyes vércsoportokhoz tartozó ?si embertípusokat, és ezen em­bertípusokról megpróbáljuk lefejteni a környezet miatt  kialakult változásokat, akkor  nagyjából erre a megállapításra lehet jutni.

 

 

A két térkép összevetése alapján egyértelm?en látszik a következtetés: a jégkorszak mindkét földtekén egyszerre, és igen gyorsan ért véget.

 

Természetesen a dolog nem ennyire egyértelm? önmagában, sokkal inkább azzá válik a fennmaradt dokumentu­mok, szokások, legendák alapján, de azokról majd ké­s?bb. Arra a kérdésre egyel?re meg sem kísérlek válaszolni, miszerint miért fejl?dtek szinte önálló népcsoportként egy adott vércsoportok hordozói, s miért csak kialakulásuk után jóval, kezdtek el keveredni? Nem lehet most még azt sem pontosan tudni, hogy az így elkülönült emberfajták milyen fejlettségi szintet értek el külön-külön. Azt sem lehet tudni, hogy vajon ez a megoszlás kizárólag a véletlen m?ve lett volna-e? Talán Atlantiszról csak azért esik a legtöbb szó, mert ez a civilizáció volt legközelebb hozzánk, a kereskedelem révén pedig az Atlanti-óceán medencéjében él? népek ismerhették ?ket leginkább? Ez is elképzelhet?. Az is elképzelhet? azonban, hogy az atlantisziak rendelkeztek a legfejlettebb technikával - most senki se gondoljon a mai értelemben vett technikára, bizonnyal alapvet?en más jelleg? volt, valamint céljaiban is eltérhetett, amiért megalkották.

 

A Föld két féltekéjét ér? sugárzási eloszlása látható az ábrán. Semmiféle különleges körülmény nem jelentkezett, ami miatt hirtelen véget kellett volna érnie a jégkorszaknak.

 

A vércsoportok mai eloszlása olyan módon függ össze a jégkorszak hirtelen véget-érésével, hogy ez a momentum vezetett a népek összekeveredéséhez, mely folyamat a mai napig tart. Akkoriban talán csak az éghajlatváltozás és a helyi csatározások inspi­rálták ezen elvándorlásokat, manapság a helyi ellenségeskedések mellett a gazdasági és a politikai helyzet is nagy kényszerít?er?vel jelentkezik.

Az elmúlt 30 év klímakutatásai bebizonyították, jégkorszakot alapvet?en kozmikus környezetváltozások okoznak. Ezek többfélék lehetnek. Az els? számú ilyen tényez? a Föld forgástengelyének hajlásszöge. A forgástengely iránya jelenleg a függ?legeshez 23,5 fokos szöget zár be, de ez a szög 41 ezer éves periódussal 21,5 és 24,5 fok között ingadozik. Minél nagyobb a hajlásszög, annál széls?ségesebbek az évsza­kok mindkét félgömbön: a nyarak melegebbek, a telek hidegebbek.

A második tényez?, amely az évszakok jellegét - ámbár gyengébben - de befolyá­solja, a Föld pályájának alakja. A pálya 100 ezer éves periódussal változtatja alakját: egyszer megnyúlik és egészen elliptikussá alakul, majd szinte tökéletes köralakúvá válik. Ha n? a pálya excentricitása, vagyis n? a különbség a Föld napközel és naptávol pontja között, ez oda vezet, hogy az egyik féltekén mérsékeltebbé, míg a másikon széls?sé­gesebbé válik az éghajlat. Jelenleg a Föld akkor távolodik el legjobban a Naptól amikor a déli féltekén tél van, ennek következtében a déli féltekén a tél valamivel hide­gebb, a nyár viszont valamivel melegebb, mint az északin.

A harmadik tényez? az el?z? kett? egymásrahatásának eredménye.

A negyedik a precesszió, vagyis a Föld forgástengelyének billenése. A precesszió határozza meg, hogy egy adott féltekén a nyár a naptávol vagy napközel pontra esik-e. A forgástengely irányultsága nagyjából 23000 évenként ír le egy teljes kört az égen. Milutin Milankovics nev? csillagász kiszámította, hogy széls?séges esetben a Nap sugár­zásának erejében akár 20 % különbség is fellép­het, pusztán csillagászati tényez?k hatására.

 

 

Több természeti körülmény alakulása a jégkorszak hirtelen véget-érésének id?szakában. Láthatóak a mélyebb összefüggések is.

 

Jégkorszakhoz vezethet még a Nap sugárzási tevékenységének gyengülése, va­lamint egy kozmikus porfelh?n való áthaladás. Jelenleg mindkét utóbbi tapasztalható, s talán ez is közrejátszik abban, hogy a Föld nem a várt mértékben melegszik fel. Szeren­csére. A csillagászati ciklusok, melyek meghatározzák a földpálya alakját, a Föld forgás­tengelyének irányítottságát és d?lésszögét, 23 ezert?l 100 ezer évig terjednek. A hatá­sok rendkívül lassan változnak csak, és akkor is a többi tényez?vel kölcsönhatásban. Ezért rendkívüli módon szemet szúró az a körülmény, hogy a legutolsó jégkorszak körül­belül 20 év alatt véget ért. Akkor sem akárhogy!

Ha ez a folyamat a maga törvényszer?ségei szerint zajlott volna le, minden küls? hirtelen változás nélkül, akkor  jó párezer évig eltartott volna (mint korábban mindig) a jégtakarók elolvadása, és akkor is olyan módon, hogy a Föld északi féltekéjén lév? jég­páncél nem azonos id?ben húzódik össze a délivel. S?t. Olyan eset is el?fordult szép számmal, hogy az egyik féltekén jégkorszak volt, addig a másikon mintha semmi sem változott volna. A most tárgyalt esetben az a különös, hogy a hatalmasra terpeszked? jégtakarók mindkét  féltekén egyszerre olvadtak el! S most ennek igazolására nézzük a mérési eredményeket tartalmazó ábrákat!

Id?ben egybeesett a jég visszahúzódása az északi félgömbön (balra) és a déli fél­gömbön (középen). A diagramok, amelyek a hegyvidéki gleccserek és a jégmez?k ki­ter­jedését ábrázolják kilométerben, egy-egy központi térséghez viszonyítva, egyértel­m?en azt mutatják, hogy 14000 évvel ezel?tt a jég mindenhol gyorsan zsugorodni kez­dett. Az évszakok jellegének megváltozása nem okozhatta közvetlenül a jég visszahúzó­dását, mert az északi félgömbön melegebbek lettek ugyan a nyarak, a délin viszont ugyanan­nyival mérsékeltebbekké váltak (jobbra).

Vizsgálták a jégtakaró által lerakott törmelékkupacokat, és révén ezek szerves anyagokat is tartalmaznak, lehet?ség volt radiokarbonos kormeghatározásokat is vé­gezni. Ezek azt mutatták, hogy a gleccserek mintegy 19.5-14 ezer évvel ezel?tt érték el legnagyobb kiterjedésüket a déli félgömbön is, vagyis akkor, amikor az északi féltekén is a legnagyobb mérték? volt az eljegesedés. Kés?bb, amikor a jégtakaró elkezdett visszahúzódni, a hegyi gleccserek délen is hirtelen összehúzódtak, s méretük 13500 év­vel ezel?tt már csak töredéke volt a korábbi csúcsértéknek.

De ha megváltozott a nyári napsugárzás mennyisége Izland földrajzi szélességén, hogyan válthatta ez ki Új-Zélandon vagy a déli Andokban a gleccserek növekedését vagy visszahúzódását? A tudósok két elméletet dolgoztak ki erre az összecsatolódásra, azon­ban a tüzetes próbák után egyik sem állta meg a helyét. Helyi jelenségek magyarázatát adják legfeljebb. Próbálták bizonyos mélytengeri óceáni áramlások megváltozásával is magyarázni a jelenséget. Még talán ez a próbálkozás bizonyult a legsikeresebbnek, ez  sem adott magyarázatot azonban az események rendkívül gyors lefolyására.

A már említett mérések mellett továbbiak és végezhet?k. A jégnek megvan az a jó tulajdonsága, hogy parányi légbuborékok, zárványok formájában képes meg?rizni az adott kor légkörének összetételét. A légköri széndioxid mennyisége csak mintegy két­harmada volt a jégkorszakok közötti szintnek, viszont igen nagy mennyiség? por lebe­gett atmoszféránkban - ez a jégkorszakok normális kísér?jelensége. Érdemes megnézni ezen tényez?k alakulását!

Az utolsó jégkorszak végén az ábrán összefoglalt, világméret? változások követ­keztek be, melyek azonos id?ben, mintegy 14 000 évvel ezel?tt kezd?dtek, bár kés?bb különböz? sebességgel folytatódtak. Az Atlanti-óceán cirkulációs rendszere a jégkor­szaki m?ködési módról hirtelen átváltott interglaciális m?ködési módra, amiben rövid vis­szaesést képvisel a Dryas-kori leh?lés. Ezt a hirtelen leh?lést, és különösen csak egy bi­zonyos területre való korlátozódását meglehet?sen nehéz megmagyarázni. Pláne, ha fi­gyelembe vesszük a mértékét! Az Atlanti-óceán északi térsége ugyanis 20-30 fokkal h?lt környezete alá, aztán ez az állapot több ezer éven át fenn is maradt. Ezt a folyamatot sikerült számítógépes éghajlatkutatások során reprodukálni is.

 

 

 

A fiatalabb Dryas periódusban, nem sokkal a legutolsó jégkorszakot követ? felmelegedés kezdete után, úgy 11000 évvel ezel?tt, hirtelen újabb leh?lés kezd?dött. A h?­mérséklet visszaesése Európa nyugati partvidékein volt a leger?sebb, és valószín?leg az Atlanti-óceán részén kialakuló nagykiterjedés? jégtakaró váltotta ki. A térképen az Or­szágos (USA) Légkörkutató Központ modellje által számított h?mérsékletváltozások vannak feltüntetve. A szimuláció azt az eredményt adta, hogy az óceán a 45. szélességi körig befagyott. Talán ennek a jégsapkának a maradványait ?rzi mind a mai napig Grönland, a Zöld Föld mely ugye meglehet?sen régen volt zöld. A hajósok mégis emlé­keznek rá, mint ahogy sok minden másra is.

A jégkorszak hirtelen véget érésével gyökeresen átrendez?dött Földünk arculata is. Az is elképzelhet?, a legújabb feltételezések szerint, hogy a jég nagy tömegeinek elolva­dása miatt bekövetkez? tömegeloszlás-megváltozás még Földünk forgástengelyének helyzetét is megváltoztathatta. Erre, mármint hogy a jég milyen rettenetes nyomással ren­delkezik, jó példa Antarktisz, melyet 700 m-rel nyom le hatalmas súlyával, valamint a mai napig emelked? Nyugat-Európa, mely ett?l a tehert?l már megszabadult, s a folya­matok ez­redévekkel kés?bb is tartanak.

De ha hirtelen el is olvasztanánk bolygónk legnagyobb jégkészletét, az antarktiszi jégpajzsot, az sem járna olyan hatalmas változásokkal, melyek a Földön úgy 14000 év­vel ezel?tt végbementek. A tengerszint megemelkedne ugyan mintegy 70 méterrel, a tek­tonikai és egyéb változások, legalább is olyan mérték­ben, mint az említett korszak­ban, bizonyára nem következnének be. Nézzünk ezek közül is néhányat!

Megnyílt a szoros Gibraltárnál. Korábban a Földközi-tenger beltenger volt, s az egyébként is jóval alacsonyabb világóceáni szintnél további 100 méterrel hömpölyögtek mélyebben hullámai. Erre bizonyíték a jelenlegi partvonaltól sok-sok kilométeres távol­ságra benyúló folyóvölgyek nyomai, a tengerszint alatti városromok, valamint azok a barlangok, melyeknek bejárata messze a jelenlegi vízszint alatt van, viszont csodálato­san szép  bar­langrajzokat rejtenek. Ez id? tájt keletkezett a Niagara-vízesés. Vajon mi­lyen gigászi er?k m?ködhettek, hogy egy félmagyarországnyi tó hirtelen lezuhant majd 50 m-rel? A Nia­gara korát könny? megállapítani. A tudósok megmérték a peremk?zetek ko­pásának mértékét, majd megnézték az eredeti határvonalat, aztán egyszer?en elosz­tották a lekopta­tott távolságot a kopás mértékével. így azt is ki tudták számolni, hogy vajon hány ezred­évig csodálhatják még meg utódaink ezt a csodálatos természeti kép­z?dményt.

A katasztrófa körüli id?szakban kezdett felgy?r?dni az Andok és a Cordillerák. Erre több bizonyíték is van, mindenekel?tt a 3-4000 méteres magasságban található inka ki­köt?városok, melyek kifejezetten tengeri kiköt?k voltak, a környezetükben fellelhet? ré­gészeti leletek ezt alátámasztják. A Titicaca-tó is igazolást jelenthet, vize mind a mai na­pig sós, holott kilométerekkel a tengerszint felett fekszik és b? édesviz? folyók táplálják.

Hatalmas, tenger alá süllyedt erd?k is találhatók a világon szinte mindenfele. A Bermuda-szigeteknél, méghozzá a Nagy Bermudánál, bukkantak egy egész cédruser­d?re. A radiokarbon mérések azt az eredményt adják, hogy ez az erd? mintegy 11000 évvel ezel?tt hirtelen merült a víz alá. De találhatók még ugyanebben az id?szakban el­merült különböz? fajtákat tartalmazó erd?k Írország, s Németország partjainál is.

Ilyen méret? változások nem hagyhatták érintetlenül az állatvilágot sem. A már ko­rábban emlegetett porszint is igen magas volt, a jégkorszakok közötti szintnek a hús­zszorosa, és már eleve ez a körülmény is nyilván érzékenyen érintette ?ket. Ezt az ér­téket az antarktiszi jégbe fagyott minták tanúsítják. Itt is a már jól megszokott szén 14-es izotópjára alapozott vizsgálatokat végezték. Ezen vizsgálati értékek adatait vélemé­nyem szerint majd korrigálni kell, ugyanis nagyarányú sugárzás is érte bolygónkat, ez a sugármennyiség pedig odavezetett, hogy a radiokarbonos mérések eredményei téve­sek. Eh­hez persze ismerni kellene a megnövekedett sugárzás mértékét és mennyisé­gét.

A megnövekedett sugárzásra szintén régészeti leletek adnak igazolást. Több olyan leletet találtak - különös módon ezek nagy részét a Földközi-tenger szigetein fellelhet? bar­langokban - melyek sugárterhelés miatt kialakult jellegzetes csontelváltozásokat mu­tat­nak. Az állatcsontok mellett embermaradvá­nyokat is napvilágra hoztak, f?leg a szar­díniai sziget barlangjaiból. Ez emberi csontleletekben az is különös, hogy bár különböz? életkorú csontokat rejtett a barlang, értem ezalatt azt, hogy gyermek és  feln?tt csontok egyaránt el?kerültek, mégis a sugárzás miatti csontelváltozások egyenl? mérték?nek t?ntek, vagyis valamilyen nagyjából egyenl? ideig lehettek kitéve e káros hatásnak halá­luk el?tt.

Igen sok állatfaj pusztult ki ebben a periódusban. 15000 évvel ezel?tt még nagy­test? eml?sállatok, mamutok, kardfogú tigrisek, ?stevék, ?slovak, óriáslajhárok, óriás­medvék, stb. - népiesítették be Észak-Amerikát. Mindössze ezer évvel kés?bb már nyomuk sem volt ezeknek az óriásoknak. Az ?slénytankutatók máig sem fejtették meg, hogy mi lehetett az oka e nagytest? állatok maradéktalan kipusztulásának. Egyesek az éghajlati viszonyok kedvez?tlen megváltozásával, mások az életközösséget felborító katasztrófával, például kontinentális következményekkel járó vulkáni tevékenységgel, magyarázzák az ?sállatok kihalá­sát.

Napjainkban egy új elméleten vitatkoznak a világ paleontológusai. Paul S. Martin professzor, az Arizona egyetem tanára, szerint az ember okozta Észak-Amerika ?sfaunájának kipusztulását, mert - mint állítja - a legkevésbé sem lehet véletlen, hogy az amerikai kontinens északi részének nagytest? eml?sei a történelem el?tti kornak abban a szakaszában t?ntek el, amikor az ember megjelent Észak-Amerikában. Természete­sen a professzor úr ezt évekkel ezel?tt gondolta így, s nem vette figyelembe - sajnálatos módon -, hogy az els? amerikainak tartott (hosszú ideig annak tartott) folsomi lelet is ma­ximum 12 000 éves, tehát jó kétezer év hiányzik. De ez a körülmény itt és most nem is annyira lényeges.

Képes lehetett-e a primitív kopjákkal, lándzsákkal, íjjal és nyíllal vadászó ember arra, hogy viszonylag gyorsan kiirtsa a veszedelmes, nagytest? eml?sök sokaságát? Elméletének kidolgozásához Martin professzor a számítógépes szakemberek, s a bio­lógiai statisztikával foglalkozó kollégái segítségét vette igénybe. A számítógépre olyan programot készítettek, amely matematikailag modellezte a 15 ezer évvel ezel?tti Észak-Amerika emberi és állati populációját. Az általánosan elterjedt vélemény szerint ebben az id?ben keltek át az els? telepesek Ázsiából Észak-Amerikába azon a földnyel­ven, amely a mai Bering-szoros helyén még összekötötte a két kontinenst. Hogy men­nyien lehettek az els? amerikaiak? Martin professzor szerint nem voltak többen száznál, ám miután megérkeztek a kellemes éghajlatú észak-amerikai élettérbe, e kedvez? élet­viszo­nyok közepette oly gyorsan kezdtek el szaporodni, hogy népességük viharos növe­ke­dése fe­lért egy korabeli demográfiai robbanással. Népességnövekedési rátájuk évi 2,4%-os le­hetett, ennek az ütemnek köszönhet?en 293 év alatt az els? száz átkel? utódainak száma már elérhette a 300 ezret. (Természetesen ennek az elméletnek nagy­ban ellent­mond a vércsoporteloszlási világtérkép, melyen egyértelm?en látszik, hogy Ázsiából be­vándoroltak csak New York vonaláig jutot­tak, s akkor is csak a lakosság elenyész? ré­szét, 0-5%-át alkották. Ha pedig már voltak ott korábban emberek, márpe­dig voltak, miért éppen ezalatt  az ezer év alatt irtották volna ki az összes nagytest? álla­tot, ha ko­rábban olyan jól megfértek velük. Eszközeik min?sége sem változott meg.)

Az állatpopuláció meghatározásánál a kutatók az analógia módszerét használták: a mai Kelet-Afrika faunájának létszámértékéb?l indultak ki. A 15000 évvel ezel?tti Észak-Amerika állats?r?ségét a matematikai modellben azonosnak vették azzal a populációs?­r?séggel, amely ma Tanzánia nagy nemzeti parkjában, a Szerengeti Termé­szetvédelmi Terü­leten található. Eszerint az ?si Észak-Amerikában a nagytest? állatfajok együttes létszáma több mint 100 millió példány lehetett! Az óriási aránykülönbségre Martin pro­fes­szor azzal a magyarázattal állt el?, hogy a hatalmas és rettenetes amerikai raga­do­zók nem ismerték az embert, evolúciós alkalmazkodásuk pedig annyira lassú volt, hogy erre nem is maradt már idejük, hagyták magukat szép nyugodtan lemészá­rolni. Vala­mennyien. Az abszolút ártalmatlan óriáslajhár is.

Ez az elmélet ma is széleskör?en elfogadott, azért is ismertettem ennyire részletesen. A tudomány minden elképzelhet? magyarázattal el?áll olykor, csak az igazság nyomasztó súlyát ne kelljen elviselni. Természetesen nemcsak Amerika északi részén pusztultak ki állatok - ráadásul nem is csak a nagytest?ek -, hanem az egész világon. Olyan szigete­ken is, ahol ember sohasem élt, és ma sem él! Az ilyesféle ellenvetéseket az elmélet védelmez?i természetesen figyelmen kívül hagyják. Hasonlóan azt is, hogy ha az ember irtotta volna ki ezen állatokat, akkor csontjaik bizonyára szétszórtan heverész­nének em­beri települések közelében, ennek azonban éppen az ellenkez?je tapasztalható. Szibériában, de a világ más részein is, hatalmas mamutcsordákat találtak jégbe fagyva, s a jég olyan jól meg?rizte testüket, hogy egy moszkvai kongresszuson mamutpecse­nyét szolgáltak fel, illetve a mamuttetemekb?l kinyert és még feléleszthet? sejtekb?l próbálnak újra él? mamutot teremteni elefántanya felhasználásával.

Ezen állattetemek arról tanúskodnak, hogy az állatok békésen legelésztek amikor hirtelen rájuk tört a halál. Né­melyikük szájában tökéletesen épségben megtalálható az a virág, amit éppen rágicsált életének utolsó pillanatában. Más helyeken olyan állattemet?k vannak, ahol a legkülönböz?bb állatok lelhet?k fel együtt, olyanok is, melyek egymásnak halálos el­lenségei voltak. Ezen állattemet?k feltérképezése során egyértelm?vé vált, hogy az álla­tok menekültek valami el?l, és e menekülés közben? érte ?ket a halál. A fu­tásukban egyáltalán nem érdekelte ?ket, hogy barát vagy  ellenség fut-e mellettük, egy­szer?en csak minél távolabb akartak kerülni valamit?l. Megint más helyeken, f?leg az örökké fa­gyott vidékeken, az állatok teteme úgy, olyan módon maradt meg, ahogy ép­pen a katasztrófa pillana­tában voltak. Aki látta Pomeii gipsszel kiöntött alakjait, vagy ezek fényképét, annak na­gyon ismer?s lehet ez a kép.

A másik gyors kipusztulási okként a klímaváltozást szokták emlegetni, melyhez aztán a különböz? állatfajok nem voltak képesek alkalmazkodni. Ennek az elméletnek ugyanaz a szépséghibája, mint az el?z?eknek, ugyanis a hatalmas mamuttemet?kben jó néhány állat tele gyomorral és friss f?vel a szájában pusztult el. Nem volt idejük az éhen­halásra. Sem. Másik idevonatkozó érv a Kínában igen fejlett az elefáncsontm?vesség. Az elefántcsont csak friss állapotban jól megmunkálható. Kínába nem élnek elefántok, és korábban, amikor nem tudtak friss elefántagyarakat becsem­pészni, akkor is virágzott ezen m?vészet. Nemrégen derült ki, hogy a kínaiak által megmunkált elefántcsontok tu­lajdonképpen mamut csontok, melyeket a Himalájából szereznek megfagyott állapotban lév? mamutcsordákból. Akkora mennyiség? állatte­tem van ott, hogy jó néhány ezer év óta kiszolgálja a kínai "elefántcsontfaragók" igényeit.

Természetesen Amerikában nagyon sokan nem értenek egyet Martin professzor elméletével, többek között az ismert mexikói tudós, Garcia Pioca sem, aki ásatásokat végzett a Kordillerák 3700 méteres magasságaiban, s a vastag jégtakaró alatt két kunyhó maradványát tárta fel. A kunyhókat körülvev? állatnyomok, f?leg kis rákocskák, valamint a tengeri tevékenység egyéb nyomai azt beszélik el számunkra, hogy ezek a házak  valamikor a tengerpartján állottak. A radiokarbon mérések szerint ez nem lehe­tett 10 000 évnél sokkal régebben. A hegység tehát meglehet?sen fiatal, s meglehet?sen gyorsan tornászta fel magát ekkora magasságba.

 

 

A másik egyet nem ért? a kiemelked? amerikai tudós William Frank Libby, aki egyébként Nobel-díjas is. ? nagy híve a radiokarbon vizsgálatoknak, s a mérések ered­ményeit úgy magyarázza, hogy körülbelül 11 400 évvel ezel?tt az ember nyomai hírtelen elt?nnek Amerikában - a rendelkezésre álló leletek mintha arról tanúskodnának, hogy éppen ekkor történt valami szakadás az emberi élet folyamatosságában. Ezt a jelensé­get - Libby szerint- nehéz lenne megmagyarázni a jégkorszak puszta végetérésével. Az újabbkori ember nyomai a Skandináv-félszigeten és Angliában szintén  körülbelül 11400 évesek, ami természetesen Európa többi részér?l nem mondható el.

Például az ?sember egyik legérdekesebb településének, a közép-franciaországi Lascaux-barlangnak a rajzai jóval korábban, mintegy 15000 évvel ezel?tt keletkez­tek. Meglep?, hogy az életnek ez a szünete mennyire általánosan fordul el?, és mennyire egyidej?. Megfigyelhet? az amerikai kontinensen éppúgy, mint Európában vagy Közép-Ázsiában. Az alábbi grafikont Libby készítette, s az észak-amerikai állapotokat tükrözi.

 

 

Híres a Kurdisztán hegyeiben fellelhet? Sander-barlang, ahol a kultúrrétegek szinte megszakítás nélkül tükrözik az emberi történelem 100 000 éves krónikáját. A rétegek egymásra épülnek, az egyik korszak a másikat váltja - míg a Kr.e.-i 10000-ik évben be nem következik az élet hírtelen megszakadása. Az ember nyomai hirtelen t?nnek el. úgy t?nik, mintha a barlang és környéke ekkor teljesen elnéptelenedett volna. A kultúrréte­gek helyett más fajta nyomok jelennek meg: például  víz porlasztotta üreges k?zet, ami arról tanúskodik, hogy a barlangot, mely most a tengerszint felett 750 méter­rel fekszik - akkoriban víz öntötte el. A barlangban olyan szikladarabok is találhatók, me­lyeket a kör­nyéket megrázó heves földrengés rázott ki a mennyezetb?l. Csupán öt évez­red­del a megszakítás után kezd újból növekedni a kultúrréteg, el?ször lassan, majd egyre inten­zívebben.

Az új-mexikói Sandia-barlangban is hasonló rétegz?dés figyelhet? meg, s szintén aránylag nagy tengerszint feletti magasságban, bár ott a legalsó kultúrréteg, ahol embe­rek által készített eszközök is találhatók, csak mintegy 20 000 éves.

Eddig csak a szárazföldi él?lényekkel foglalkoztunk, nézzünk kicsit szét a tengere­ken is! Cesare Emiliani (Harold C. Urey kutatócsoport, Chicagói Egyetem) a klímaválto­zásokat kutatta, és így fordult a figyelme a tengerfenéken él?, likacsoshéjúak rendjébe tartozó foraminiferák felé. Ezeknek az egysejt? állatoknak kalcium-karbonátból álló háza van. Amikor e lények elpusztulnak, lesüllyednek a tenger fenekére, s az ott képz?d? üle­déket gyarapítják. A héjukat alkotó mész meg?rzi annak a tengervíznek bi­zonyos tulaj­donságait, amelyben éltek. Nevezetesen: az oxigén 18-as tömegszámú ne­héz és az oxi­gén 16-os tömegszámú közönséges izotópjának az arányát, mely ugyan akkora a mészhéjban, mint a tengervízben.

De azt is tudjuk, hogy az oxigénizotópok tengervízbeli aránya szorosan megfelel egy másik aránynak: azt jelzi, hogy a Föld vízkészletének hányadrésze van megkötve gleccserekben és a jégmez?kben. A nehezebb izotópot tartalmazó vízmolekulák egy pi­civel könnyebben csapódnak ki és hullanak le a felszínre csapadék formájában, mint a könnyebb izotópot tartalmazók. Ezért a meleg óceánokból elpárolgó és a származási helyér?l eltávolodó vízpárából  18-as tömegszámú oxigén izotóp a könnyebb izotópnál nagyobb valószín?séggel tér vissza a tengerbe. Abban a vízben, ami végül hótakaró formá­jában a jégmez?re hull, vagy a hegyi gleccserekre jut, viszonylag  kevés oxigén-18 található. Az oxigén-18-ban szegény jég képz?dése során az óceánokban feldúsul a ne­hezebb oxigén izotóp. Minél nagyobb kiterjedés? a jégmez?, annál nagyobb az oxigén-18 koncentrációja a tengervízben, következésképpen az üledékben is.

A tengerfenék üledékéb?l vett fúrómagminták elemzése alapján Emiliani megállapí­totta, hogy a szóban forgó izotópok hányadosa nagyjából a Milenkovics által leirt ciklu­sokkal összhangban növekedett és csökkent. E mérések azt is igazolni  látszanak, hogy a legutóbbi jégkorszak nagyon gyorsan - ezen adatok szerint kevesebb, mint ötven év - ért véget. A tengeri üledék mennyisége - ezen belül is a foraminiferák váza - másra is enged következ­tetni, nevezetesen arra, hogy e mészvázas lények létszáma er?sen le­csökkent a Dryas periódusban az Atlanti-óceán északi térségeiben. Ez a körülmény is igazolja a számítógépes modellkísérletekkel már kiderített atlanti-óceáni jégsapka megjelenését.

Eddig - kissé méltánytalanul - Afrikáról alig esett szó. Pedig ezen a kontinensen is hatalmas méret? változások zajlottak: ekkortájt született meg Földünk legnagyobb siva­tagja, a Szahara.

A földtörténészek és a régészek jó ideje tudják, hogy mintegy 9000 esztend?vel ezel?tt a Szahara középs? területein még meglehet?sen csapadékos volt az éghaj­lat. Azok a törzsek, melyek ezt a ma jóformán élettelen sivatagot lakják, halászatból él­tek, dúskáltak azoknak a folyóknak és tavaknak a gazdag állatvilágában, amelyek id?közben mind kiszáradtak, elt?ntek. A monszunes?zések, amelyek korunkban már csak nagy rit­kán - kivételes id?járási jelenségként - érintik Afrika nyugati partvidékét, 9000 évvel ez­el?tt rendszeresen öntözték a fekete kontinens belsejé­nek buja növényzet? vidékeit is. Arra, hogy volt valaha is ilyen kedvez? éghajlat a Szaharában, ma már csak egyes tör­zsek szájhagyományaiban fennmaradt le­gendák vannak.

Az elmúlt években amerikai kutatók sokoldalú elemzéssel kísérelték meg felderí­teni azokat az okokat, amelyek a messzi múltban a Szahara éghajlatának gyökeres megvál­tozásához vezettek. Vizsgálataik annak a következtetésnek a megfontolására késztették ?ket, hogy a szaharai monszunok elt?nését a Föld napkörüli keringésének a megválto­zása okozta, azoknak a pályaértékeknek a módosulása, amelyeknek bizonyí­tott függvé­nye a napsugárzás er?sségének alaku­lása bolygónk atmoszférájában, illetve a Föld felszínén.

Korábban már volt szó a különböz? jégkorszak-okozó tényez?kr?l, így nem ismét­lem meg ezeket. Az amerikai tudósok szerint a Szahara kialakulása arra az okra vezet­het? vissza, hogy míg jelenleg a Föld akkor jár napközelben amikor az északi fél­tekén tél van, addig 9000 évvel ezel?tt ez szinte pontosan fordítva volt. Ilyen módon hét száza­lékkal kevesebb napsugárzás érte a Földet a téli hónapokban, s ahogy ez az arány megváltozott, úgy vált a dúsan zöldell? ?serd?s-szavannás terület sivataggá. Ennek az elméletnek is van néhány szépséghibája, de mindenekel?tt a legfontosabb: a Szahara 23000 évvel ezel?tt, amikor szinte pontosan azonosak voltak a csillagászati körülmé­nyek, mint manapság, akkor nem vált sivataggá. Hát nem furcsa? Azt már csak mellé­kesen jegyzem meg, hogy a katasztrófa körüli id?szakban az egész Föld klímája meg­változott, és ennek csak egy kiragadott része a Szahara.

Az állatkipusztulásokkal kapcsolatban már esett szó hirtelen változásokról, s még esik eztán is. A Szaharát egykor ha­talmas folyóvölgyek hálózták be keresztül-kasul. Olyan óriási és b?viz? folyók, melyek mellett a Nílus szinte csak patakocskává szelídül. A Columbia ?rrepül?gép rakodóterében felvitt SIR radartérképez? berendezés, mely radarsugarai révén mintegy "belátott" a siva­tag homokja alá, 60 km széles, s többezer kilométer hosszú folyóvölgyeket fedezett fel, alig 20-30 méterrel a sivatag homokja alatt. Sok-sok  város romjaira is bukkant, és talán ezek között szerepel több legendás, elve­szettnek hitt település is. Mindenesetre a kuta­tásokat feltétlenül folytatni kellene. Ezek a folyók, ha jócskán megszelídülve is, mint ta­lajvízáramlások a mai napig léteznek, és ép­pen e radarmérések következményeként, hamarosan kísérleteket tesznek majd arra vonatkozóan, hogy vízkészletüket hasznosít­sák.

A Szahara tehát elsivatagosodott. Szibéria viszont leh?lt - és lehetne még további pél­dákat sorolni. Nem szabad azonban minket, az emberiséget érint? változásokról sem megfeledkezni! A legutolsó jégkorszak végetérésével elt?nt az élet színpadáról a Nean­dervölgyi ?sember is. (Már amennyiben valóban elt?nt, s nem maradt fenn jetiként a kü­lönböz? magashegységekben.) Ez az emberfaj noha nem közvetlen ?sünk, szép kar­riert futott be, jó néhány tízezer évet átfogóan leleteik tucatjai kerültek el?. Koponyatérfo­gata noha jóval nagyobb volt mint a mienk, tagolt beszédre képtelen volt - legalábbis a jelen­legi ismereteink szerint -, s még valamire, a képi elvonatkoztatásra. Lehet, hogy a vég­zetét a hideghez való túlságos alkalmazkodása okozta, de lehet, hogy más. Ki tudja?

Észak-Amerika ?slakosságának és ?sállatvilágának elt?nése után, valamint a Sza­hara születése körüli id?szak megvizsgálását követ?en nézzük most meg, hogyan ala­kult magá­nak az emberiségnek a létszáma!

A kutatók az Antarktisz jégpajzsában megtalálták azt az id?szakot, mely a jégkor­szak végét jelezte. Szó esett már arról is, hogy en­nek a  pornak a mennyisége a szoká­sosnak húszszorosa volt. A kutatók azt is megpróbálták kideríteni, vajon ez a megnövekedett por a helyi vulkánok tevékenységének köszönhet?, vagy netán nagyobb távolsá­gokról hordta ide a szél. A kezdeti radiokarbon mérések 8-12 ezer évvel ezel?tti keletke­zésre utaltak. Ekkora id?távlatban már ennyire bizonytalanná válik a szénizotópokra ala­pozott kormeghatározás. A tudósok megpróbálták lesz?kíteni különböz? módszerekkel az ilyen módon kapott  id?tartamot, s megkísérelték pontosab­ban meghatározni egy esetleges katasztrófa id?pontját.

A Novoszibirszkben él? tudós, V.G. Kuklin a tanulási folyamat információs oldalának tanulmányozásakor szembetalálkozott az ismeretek felhalmozódásának törvényszer?ségeivel. Ezeknek a törvényszer?ségeknek a lényege abban áll, hogy a bo­nyolult önszabá­lyozó rendszerek a m?velet mind egyetemesebb programjának megvalósítása érdeké­ben az ismeretek felhalmozódásának mértékében átalakítják ma­gát a programot. Nem kaotikusan, hanem szigorúan meghatározott ritmusban változtat­ják az információ felhal­mozódásában az emelkedés és a csökkenés periódusát. Az emel­ke­dés periódusai jel­lem?zek a kapott információkkal végzett m?veletek pillanataira, a csökkenés periódusai pedig - a régi, kimerült programok felszámolásának, valamint az új, jóval egyetemeseb­bek felépítésének az id?szakára.

Ha feltételezzük, hogy ez a törvényszer?ség általános érvény?, s bármely bonyolult önszabályozó rendszerre érvényes, akkor az elmúlt két évezred demográfiai adatait fi­gyelembe véve felrajzolható e törvényszer?ségek alapján a  múlt demográfiai görbéje. Ezzel a módszerrel olyan eredményre jutunk, mely meglehet?sen közel áll a demográfusok számításaihoz. (A Föld lakóinak a száma évezredekig 250 millióra tehet?, míg a demográfusok adatai szerint ugyanez a szám 150-200 millió között mozog.)

Továbbhaladva a múltba, a demográfiai görbe - némi ingadozással - a 8800-8600-as évek határáig csökken, s a Föld népességét körülbelül nyolcmillióra teszi. A görbe né­hány évszázadon át szinte párhuzamos a kiindulással, kés?bb mind gyorsabb ütemben növekedni kezd, mígnem a Kr.e. 11800-11600 között kiemelked? csúcsot ér el  (körülbe­lül 500 millió ember).

Ha megvizsgáljuk ezt a görbét - nem a napjainktól a múltba, hanem úgy, ahogy az a valóságban történt, azaz a múltból a jelen felé haladva -, akkor azt mutatja, hogy a la­kos­ság lélekszáma a fordulatot jelent? pillanatig növekedett, majd a Kr.e. 11800-11600-as évek közötti id?szakban hirtelen csökkenni kezdett, s ez a folyamat közel két évszá­zadig tartott.

Számítógépes szakember (is) révén annyit szeretnék hozzáf?zni ezen kutatáshoz, hogy mindenfajta ilyen szimuláció elkeni a változások ütemének valódi sebességét. Va­gyis, az a bizonyos kétszáz év, amikor a lakosság száma nagymértékben csökkenni kezdett, lehetett egészen rövid periódus is.

Maradjunk még a Föld népességénél egy id?re, és nézzük meg azon kiindulási adatokat, melyeket a novoszibirszki tudós is felhasznált. A lakosság eloszlásában hatalmas eltérés mutatkozik Ázsia és a többi kontinens viszonylatában - az el?bbi javára - je­len­leg is, ám ha kétezer évvel visszapörgetjük az id? kerekét ezek az eltérések és arányta­lanságok még jelent?sebbekké válnak. Az akkori Amerikának mindössze tízmillió lakosa volt, 26 millió Afrikának, 30 millió Európának és 133 millió Ázsiának! (Ausztráliáról nem állnak rendelkezésemre adatok.) Ezeket a kiugró eltéréseket nem  lehet kedvez?bb vagy kedvez?tlenebb éghajlattal magyarázni, s az Európán végigsöpr? pestisjárványok­kal sem, hiszen ilyen járványok, vagy hasonlóak, a Föld más pontjain is a maguk tör­vényszer? rendje szerint fel-felütötték a fejüket. Valami iszonyatosan nagy dolognak kel­lett történnie a Föld másik részén, hogy még kétezer évvel ezel?tt is a Föld összla­kos­ságának háromnegyede Ázsiában éljen, feltételezve a korábbi egyenletes elterje­dést, amire a régészeti leletek utalnak. A nyomok tehát a népességeloszlási adatokat figyelembe véve is az Atlanti-óceán medencéjére terelik a figyelmet, ezért célszer? most már tüzetesebben körülnézni ott is.

Az óceán aljzatát több expedíció vizsgálta, ezek közül talán legismertebb a francia, melynek tudósai az óceán mélyér?l olyan lávaszer? bazaltos k?zeteket hoztak a felszínre melyek egyértelm?en a szabadleveg?n szilárdultak meg, s korukat a jelenleg is tárgyalt 10-14000 évvel ezel?tti periódusba teszik. A minták származási helye több, mint 3000 méterre volt a felszínt?l. Most azonban a Szovjet Tudományos Akadémia kutatásait sze­retném részletesebben ismertetni. A tudósok az Atlanti-óceán üledékrétegeit tanulmá­nyozták.

Ami az Atlanti-óceán medrének üledékrétegeit illeti, e lerakódások összetev?i közül a talajképz?, a szárazföldieket alkotó ásványok mennyiségének-arányának alakulása a legbeszédesebb adatszolgáltató, azoknak az ásványoknak a viszonylagos el?fordulása a tengermederben, amelyek a kontinensek folyóinak hordalékaként kerülnek az óceánba, illetve a partokról oldódnak a vízbe. Elemezve a különböz? ásványok lerakódási eloszlá­sának térképeit, a kutatás viszonylag eredményesen következtethet az óceán medencé­jé­nek geológiai fejl?désére is. Ez a munka persze korántsem egyszer?. A tengerfenék iszapjának anyaga rendkívül változatos összetétel?, s különösen szórtan vannak benne a kutatás számára a legérdekesebb ásványok. Nem meglep? tehát, hogy az els? tenger­kutató expedíció, a Challenger-út (1872-1876) lebonyolítása óta eltelt több mint száz esztend? alatt a tudományos beszámolókban váltig ritkák az említések a nehézásvá­nyokról. Az ismeretek ezen foghíjait csak úgy lehet beépíteni, ha a kutatás na­gyobb mennyiség?, néhány gramm helyett több kilog­rammnyi nehézásvány-mintasoro­zathoz jut. E célból végeztek a szovjet hajók mintegy másfél évtizedig tartó kutatássoro­zatot.

A mélytengeri üledékekb?l származó talajképz? vegyületek szóródásmintáiból kide­rült, hogy azok az atlanti k?zetminták, amelyeket egyazon szélességi körön gy?jtöttek az expedíciók, hasonlóak egymás­hoz, lényegesen különböznek azonban azoktól a min­táktól, amelyeket ugyanilyen üledékb?l gy?jtöttek az Atlanti-óceán más szélességein. Az óceánmélyi ásványi vegyületek képz?désének alapvet? "anyagellátói" a szárazföldi ké­regk?zetek. Ilyen tápláló tartományoknak kell tekinteni nemcsak az Atlanti-óceán partjá­nak vízmenti sávjait, hanem a kontinenseknek a part menti szakaszokkal érintkez? bel­s?bb sávjait is, azokat a területeket, ahonnan a folyók óriási mennyiség? finomszem­csés anyagot mosnak a tengerbe. Az Atlanti-óceán középs? részén állandó a szárazföldr?l érkez? ásványi oldatok keveredése és elegyedése.

Az Atlanti-óceán mai üledékeiben felhalmozódó ásványi vegyületek  arányának ugyanazon a széles­ségen tapasztalható hasonlósága arra vall, hogy kéregk?zeteinek átlagos összetételében Észak-Amerika  Eurázsiához hasonló, Dél-Amerika pedig Afriká­hoz. Ez a jellegze­tesség is azt a nézetet támasztja alá, hogy a messzi múltban Észak-Amerika és Eurázsia, illetve Dél-Amerika és Afrika egy-egy egészet alkotott. Megfej­tésre vár azonban továbbra is az a talány, hogy miként váltak szét e nagy egészek, s hová lett a közülük hiányzó földdarab?

Erre a kérdésre a kisebb óceáni mélysé­gekben képz?dött üledékrétegek tüzetes vizsgálata adhat választ. Azoknak az üledékeknek az összetétele, amelyek f?ként a partközeli hordalékokból képz?dtek. A sekély tengerszakaszokon végzett vizsgálatok eredményei azt bizonyítják, hogy az Atlanti-óceán szemközti partjai mentén a kontinentá­lis padozaton létrejött ásványi üledékek összetétele sokkal inkább hasonló, mint a mély­tengeri lerakódásoké. Az Atlanti-óceán nyugati és keleti partjai mentén tapasztalható rendkívüli ásványtani hasonlóság beszédesen vall arról, hogy ezek az óriási kontinensek a messzi múltban milyen vonalak mentén szakadtak el egymástól.

Ezek az ásványok nem csak a földkéreg vízszintes, a kontinensek elszakadását eredményez? mozgásaitól, hanem a mélybeli zónákban végbement folyamatairól is felvi­lágosítást adnak, az Atlanti-óceán térségében. Egyes szovjet kutatóhajók a nyugat-eu­rópaival határos óceáni medencében, közel a nagy Faraday-töréshez, szárazföldi kavi­csokat hoztak fel  négyezer méteres mélységb?l. Ebb?l a geológusok arra következtet­nek, hogy ezek a szárazföldi kavicsok a jégkorszak idején, a jégtáblákkal kerültek az Atlanti-óceánnak ebbe a távoli körzetébe. (Itt jegyzem meg aggályomat erre az elképze­lésre, miszerint a sodródó jégtáblák az óceán más részeibe mért nem szállítottak szá­raz­földi  kavicskészleteket?) A jégkorszak utáni id?ben - mintegy tízezer esztendeje - az At­lanti-óceán mélyének ebben a körzetében 30-50 centiméter vastag üledékréteg kép­z?dött. Nagyon érdekes, hogy a Faraday-törés közeléb?l származó üledékmintákban a kutatók gránitgreisz darabokat is találtak. Afanaszjev akadémikus véleménye szerint ezek a gránitgreisz darabok a közép-atlanti hátságból származnak. Az ? feltevésének is - amint a jégkorszakkal kapcsolatos elképzelésének is - gyengéje azonban, hogy a kö­zép-atlanti hátság nagyon messze van attól a helyt?l, ahol a kutatófúrások a kavicsokat 1977-ben a felszínre hozták.

A rejtélyt - úgy t?nik - hosszú id? elteltével végre sikerült megoldani. Miután végez­tek a tengermélyi üledékek legfels? rétegeib?l származó minták vizsgálatával, a kutató­hajók mélyebb fúrásokat is végeztek ugyanazon a területen. A tengerfenék mélyebb ré­tegeib?l kiemelt - 270 centiméter hosszú - fúrómag rétegz?dése elárulta, hogy az Atlanti-óceán e tartományában az üledék fels? rétegeire a szarufény túlsúlya (40%), illetve az augit (20%) és a fémércek azonos aránya a jellemz?. A fúrómag utolsó szakaszán azonban felt?n?en megn?tt a fémércek hányada (19 százalékról 62 százalékra) és a cir­kónium (egy százalékról kilenc százalékra) aránya is. Márpedig ez az üledékösszetétel jellegze­tesen self-szerkezet, amely a kontinentális talapzatok perdönt? sajátossága! Ilyen üledék csak valamely földrész sekélytenger-övezetében alakulhat ki!

A vizsgált Atlanti-óceáni mederkörzetben közel, s távol sincs egyetlen számottev? tengermélyi kiemelkedés  sem. A meder fölött az egész területen több mint háromezer méteres a víztömeg vastagsága. Akinek van bátorsága hozzá - fejtette ki elképzelését I.I.Surko a geológiai-ásványtudományi kandidátus, a fúrásokat végz? expedició vezet?je -, megkockáztathatja a feltevést, hogy ebben a körzetben süllyedt el a hajdani Atlantisz, és ennek a legendás kontinensnek a selfjéb?l származnak a fúrómagban felszínre hozott üledékrétegek.

Ha egy szovjet tudós ilyen bátran mer nyilatkozni, nincs más hátra, vegyük el? az Atlanti-óceán fenékdomborzatát ábrázoló térképet, mely a Világatlaszban is megtalál­ható, és nézegessük végig az óceán mélyének földrajzi neveit. A kutatni vágyó olvasó jobb eredménnyel jár, ha sikerül megszereznie a National Geographicban megjelent ha­sonló térképet, de végül is nem létszükséglet.

Mindjárt két olyan elnevezést is találunk, melyek enyhén szólva is: gyanúsak.  Egyik a kett? közül a Nagy Meteor táblahegy. A Kanári-szigetekt?l mintegy 1000 km-re nyu­gatra található, s mindjárt akad egy másik érdekesség is - a Világatlasz és a National Geographicban megjelölt mélységadat eltér?, az utóbbi, az újabb térkép negyven méter­rel a felszínhez közelebb adja meg a Nagy Meteor táblahegy legmagasabb pontját.  (Újra kiemelkedne az elsül­lyedt szárazföld?) A másik földrajzi név sokkal egyértelm?bb: Atlantisz fenékhegy. Ha soha nem létezett volna Atlantisz, vajon miért szerepelnek ezek a földrajzi elnevezések a térképeken, s ha Atlantiszt nem meteor pusztította el, akkor miféle ötlet sugallhatta a névadást,  mindjárt "nagy" meteorról beszélve? Szerettem volna e két földrajzi név eredetére, és névadójára bukkanni, de teljesen kudarcba fulladtak ilye­tén próbálkozásaim.

 

 

No de nézzük tovább a térképet, van rajta még érdekesség b?ven!

A Nagy Meteor táblahegyt?l északra található  az Atlantisz fenékhegy, most fordul­junk el keletre, majd vegyük az irányzékot Portugália felé. Közvetlen az ibériai ország part­vonala mellett egy szabályos, kör alakú alakzat ötlik a szemünkbe. Hatalmas sáncfa­lakkal körülvett, 5179 méteres mélység. Aki már valaha is látott holdtérképet, s netán távcs?vel is megszemlélte kísér?nket, annak a számára ezen alakzat értelmezése nem lehet két­séges, bizony itt egy kráterrel állunk szemben. Igen ám, csakhogy a holdat vizsgáló tudósok a mai napig nem tudnak egyértelm? álláspontra helyezkedni az ügyben, hogy egy holdbeli krátert egy meteor becsapódása okozta-e vagy vulkáni tevékenység, a vulkánnak a felrobbanása. Furcsa mód ezen kráterr?l sem lehet ezt egyértelm?en el­dön­teni, én egyfajta hibrid megoldást választottam: egy kis bolygóbecsapódás által kivál­tott fokozott vulkáni tevékenység miatti robbanást.

 

 

Több ilyen katasztrófát ismerünk a földtörténetb?l amikor egy vulkán robbanása ve­zetett kultúrák megsemmisüléséhez, szök?árakhoz, hamues?khöz, hogy csak a legjel­lemz?bb tulajdonságokat ismertessem. Id?ben legközelebb hozzánk a Krakatau vulkán múlt századi pusztulása áll, ennél jóval nagyobb katasztrófa volt mind méreteire, mind ki­hatásaira való tekintettel a Szantorin vulkán felrobbanása. Ez a t?zhányókatasztrófa gyö­keresen megváltoztatta a Földközi-tenger népeinek az er?viszonyát, és ezzel magát a történelmet is, gondoljunk csak a krétai-mükénéi civilizáció elbukására, vagy a zsidók egyiptomi fogságukból való megmenekülé­sükre! Még ennél is hatalmasabb pusztítást okozott egy malaysiai vulkánnak a felrobba­nása, de ez már az írott történelem el?tti id?kben történt, s inkább csak régészeti leletek vallanak a katasztrófa méreteire.

Furcsa mód a felsorolt katasztrófák tényét manapság nemigen vitatja senki. Akkor vajon miért az a hatalmas érzelmi töltés sokakban, hogy Atlantisznak még a létét is ta­gadják, holott pusztulása maga jóval nagyobb volt, az egész Föld bolygóra kiterjedt, és ennek megfelel?en err?l van a legtöbb régészeti, valamint írásos emlékünk, illetve fenn­maradt kulturális hagyományunk. Mért akarták és akarják valakik elfeledtetni velünk e büszke és nagyravágyó civilizáció puszta létezését is. Megannyi kérdés. Talán egyszer ezekre is választ kapunk.


 

5. A Katasztrófa

 

Most már elérkeztünk oda, hogy megkísérelhessük az események rekonstruálá­sát. A könyv elején  irodalmi eszközökkel próbáltam ezt megtenni, és ilyen módszerrel nyilván nem lehet annyira kihangsúlyozni a többesélyes lehet?ségeket és a bizonytalan­ságokat, melyek persze azért maradnak b?ven. Természetesen lehetséges az eddig tár­gyalt dol­gokat véletlen egybeesésekkel is magyarázni, de azt hiszem a felsorolt külön­böz? tudo­mányterületek közel egybehangzó állításait nehéz lenne olyan globális véletlen­rendszerrel értelmezni, ami elmosná a tényeket. Ugyanis, az a kráter márpedig ott van.

A Portugália partjai mentén található, víz alatti, több mint ötezer méterbe nyúló krá­tert, két dolog is létrehozhatta. Egy tíz kilométeres átmér?t is meghaladó kisbolygó be­csapódása, vagy pedig egy mére­te­iben minden el?z?t és utóbbit meghaladó vulkáni rob­banás. A kisbolygóbecsapódás mellett több érv szól, figyelembe véve a fennmaradt kü­lönböz? nyelvi és kulturális emlékeket, de a vulkáni m?ködés feler?södése is ugyanezen a forrásokban említésre kerül. Lehet, hogy mindkét tényez? m?ködött.

A kráter déli részén keresztülhalad az Európát Afrikától elválasztó törésvonal. Ezen törésvonal mentén közeledik jelenleg egymáshoz a két kontinens, s a közeledés ered­ménye­ként gy?r?dik fel az Eurázsiai-hegységrendszer Európai része, Afrikában pedig az Atlasz hegység. Ezen a törésvonalon találhatók Olaszország híres-hirhedt vulkánjai, az Etna a Vezúv és a Stromboli. Ez a törésvonal a kráter térségében nem látszik. Ez arra vall, hogy a kráter még nagyon fiatal lehet geológiai értelemben, hiszen ha sokkal id?­sebb lenne, akkor a kontinensek közötti elválasztóvonalként jelentkez? törésvonal már magának a kráternek az alakját is eltorzította volna. Vagy - s ez egy másik dolog - a belseje feltölt?dött volna üledékkel. Ennek sincs különösebb nyoma. Rendkívül különle­gesnek tartom, hogy akik a dinoszauruszok pusztulásához vezet? kisbolygóbecsapódás kráterét keresték, hogyan nem buk­kantak erre? - de ez egy más téma.

A becsapódást kisebb méret? égitest is végrehajt­hatta, de mivel éppen a már emlí­tett törésvonalat érhette az ütközés - s az ilyen  törésvonalak mentén jelent?s h?feláram­lások, illetve vulkánikus tevékenység zajlik - a becsapódás erejét megsokszorozhatták az azt követ? vulkáni m?ködések. Én végülis ezen az állásponton vagyok.

Az ütközés olyan rettenetesen nagy energiával történhetett, hogy a kisbolygó még a Föld szilárd kérgét is átszakíthatta! Erre úgy nyílt mód, hogy valószín?leg retrográd pályán (az óramutató járásával megegyez? irányban) keringett a Nap körül, és ilyenkor a Föld keringési sebessége, amely közel harminc kilométer másodpercenként, hozzáadó­dott a kisbolygó keringési sebességéhez, a két sebesség pedig együttesen akár a 70 km/s-ot is meghaladhatta! A becsapódás éjféli id?pontjára abból gondoltam, hogy a szi­bériai mamutok vígan táplálkoztak abban az id?ben, és hasonlóan tettek az Észak-Ame­rika nyugati részén él? ?sállattársaik is. A mamutok és az említett többi állat f?leg nap­pal táp­lálkozott, így született ez a becslés a becsapódásra vonatkozóan. Az augusztusi dátum is hasonló módon adódott. Az ?slénytankutatók meghatározták azokat a növé­nyeket, melyeket a hirtelen elpusztult állatok éppen fogyasztottak. Ismerve a növények  virág­zási-termési ciklusait, jó közelítéssel ki lehetett jelölni azt az id?pontot, amikor a be­csa­pódás történhetett. Augusztusban egyébként több meteorraj pályáját is keresztezi a Föld, ezek közül a legismertebb a Perseidák. A meteorrajokhoz általában nagyobb égi­testek is tartoznak vagy tartoztak, és elképzelhet? az, hogy egy ilyen nagyobb, valame­lyik meteorrajból kivált égitest okozhatta a pusztítást.

A meteorrajok többnyire úgy keletkez­nek, hogy az öreg üstökösök darabjaikra hullanak, és ezen darabok sokáig együtt kerin­genek a Nap körül, miközben az így kelet­kez? felh? mindinkább elnyúlik. Megfigyelték néhány évvel ezel?tt, hogy a földközelben járt Halley -üstökös is két darabra vált, ez a két darab össze-össze fog ütközni, ezáltal még apróbb darabokra kopik. Valószín?leg a Halley-üstökös néhány keringés múlva csak már mint meteorraj fog visszatérni. Szinte minden üstökösnek ez a sorsa.

Az üstökösök a Naptól körülbelül egy fényévre található üstökösfelh?b?l, az Oort-féle felh?b?l származnak. Ebben a felh?ben milliárd számra keringhetnek, hogy aztán egymásra ható gravitációs terük, vagy a hivatalosan még fel nem fedezett Nemezis, vö­rös törpe kísér?csillagunk gravitációs hatása a Naprendszer bels? tere felé lendíti ?ket. Itt azután különböz? elnyúltságú ellipszis pályára állnak, melyeknek egyik gyújtópontjá­ban a Nap áll.

Nagyon érdekes megfigyelést tettek csillagászok jó néhány évvel ezel?tt, misze­rint minden nagybolygónak meg van a maga üstököscsaládja. Ez azt jelenti, hogy a Nap kö­rül kering? üstökös az adott nagybolygó naptávolságában fordul újra pályája során a Nap felé. A legnagyobb üstököscsaládja a Jupiternek van, Naprendszerünk legnagyobb bolygójának, de például a Halley üstökös, melyr?l korábban szó volt, a Neptunusz üstököscsaládjához tartozik. Ilyen üstököscsaláddal - ha jóval szerényebb méretekben, s szerényebb méret?ekkel - természetesen a Föld is rendelkezik.

A becsapódó  kisbolygó tehát átszakíthatta a szilárd földkérget is, ez pedig azért volt különösen veszélyes, mert a hirtelen feltárult, igen magas h?mérséklet? földköpeny, köz­vetlenül érintkezhetett a  tengervízzel. De magától a becsapódástól is, a katasztrófa helyén, több száz,  de az is lehet, hogy több ezer köbkilométernyi tengervíz párolgott el a  másodperc parányi töredéke alatt. Ez óriási légnyomáshullámot gerjesztett, a Földet ért óriási ütés miatt pedig a  környez? törésvonalak mentén szinte azonnal er?teljes vul­kani­kus tevékenység kezd?dött.

A becsapódás térségében egyszer?en megsz?nt a légkör. Ennek a jelenségnek a magyarázata a következ?. Amikor egy kisbolygó vagy üstökös beleütközik valamely légkörrel rendelkez? bolygóba, akkor a robbanáskor keletkez? forró gázok gyorsabban terjednek ki, mint a bolygón a szökési sebesség. Ezek a gázok magukkal ragadhatják a környez? légkört, és vele együtt akár a bolygóról is megszökhetnek. Két egyesült álla­mok-beli csillagásznak e gondolatsor alapján elvégzett számításai azt valószín?sítik, hogy a Marsnak korábban hasonló légköre volt, mint a Földünknek, ám azt, a belécsa­pódó ob­jektumok miatt miatt - elveszítette. A Mars bolygó sokkal közelebb fekszik a kisbolygóövezethez, mint a Föld, így rendszere­sen csapódhattak felszínébe nagyobb égitestek, ami aztán légkörének szinte teljes elvesztéséhez vezethetett. A Földet ritkáb­ban érik ekkora kozmikus csapások (szerencsére), így van id? a légkör újratermel?dé­sére.

Az átmenetileg megsz?nt légkör térségében a Nap gyilkos sugarai szinte akadály­talanul bombázták a Földet. Ez a jelenség vezetett a sugárkárosodott él?lények megjele­néséhez, amire a csontleletek egyébként egyértelm?en utalnak. Hasonló, habár jóval ki­sebb mérték?, sugárkárosodás jelentkezett a Tunguszkai-katasztrófa idején, amit aztán sokan földönkívüli ?rhajó atomreaktora felrobbanásának tulajdonítottak.

Az ütközéskor felszabadult energia nem kis részben járult hozzá a jégtakarók rend­kívül gyors elolvadásához. Atlantisz megsz?ntével a Golf-áramlás el?tt szabaddá nyílt az út az északi területek felé, persze csak a Dryas periódus után, amikor kialakult az At­lanti-óceán északi térségében a jégsapka. A Szahara éghajlata is ekkor változott meg, és nem a katasztrófát követ?en azonnal. A geológiát és az él?világot érint? hatásokról már hosszadalmasan beszélgettünk, tulajdonképpen egyvalami maradt ki, éspedig a Ví­zözön.

A hirtelen elpárolgó óceánvíz helyére a környékr?l rögtön új víztömegek érkeztek, melyek szinte azonnal elpárologtak az iszonyatosan magas hómérséklet miatt. Hatalmas szívóhatás jelentkezett, és tulajdonképpen elkezdtek az ég vizei egy helyre feltornyo­sulni, már amikor a h?mérsékleti egyensúly végre helyreállt. A víznek elég nagy a tehe­tetlen­sége, tehát minden bizonnyal még hosszú-hosszú napokig akkor is Atlantisz helye felé áramlott, amikor a h?kiegyenlít?dés már végbement. Mialatt az óceán vize egy helyre hömpölygött, egymás után robbanhattak fel Atlantisz vulkánjai a magmakamráikba beszivárgó víz miatt, míg a f? magmakamra felrobbanása vághatta ki azt a krátert, mely a mai napig megfigyelhet? Portugália partjainál. A víz tehát félelme­tes magasságokba tornyosult fel, egy hosszú pillanatig - amíg a szívóhatás és a kifelé ható nyomóer? kiegyenlítette egy­mást - megállt, majd teljes erejéb?l nekilendült.

 A becsapódást rögtön is követhette egy kisebb szök?ár, de az csak szelíd ciróga­tásnak min?sülhetett e második mögött. Több kilométer magas vízfal söpörhetett végig bolygónkon! A pusztítás erejére mi sem jellemz? jobban, hogy több kilométeres tenger­szint feletti magasságban fellelhet? barlangok mélyén egy métert is meghaladó vastag­ságú márgaréteg található, és mind e réteg alatt, mind felette emberi lelet-együttesek. A márgarétegek azonban többnyire semmiféle ?slény maradványait nem rejtik, csak egy­szer?en ott vannak! Észak-Amerikában is van­nak ilyen barlangok, ezek pedig szintén Amerika kétszeri benépesülését igazolják, de maga az a tény is, hogy a hopi indiánok élénken emlékeznek az arizóniai meteorkráter keletke­zésére, az ezt kiváltó becsapódás pedig akkor történt, amikor sokak szerint az Amerikai földrészen még emberek sem él­tek. ?k már csak tudják.

A becsapódás helye felett állandó páraréteg alakult ki, ez felnyúlt egészen a magaslégkörig - állandó utánpótlása révén, valamint a nagy feláramlási sebesség miatt. A nap­fény jelent?s részét visszaverte, azáltal az éltet? meleg nem tudott lehatolni a fel­színig, kialakult a már emlegetett jégsapka (a Golf-áramlás melegít? hatásának ellenére is!). Atlantiszból eleinte nem maradt más csak egy fortyogó, mocsaras terület, majd a na­gyobb szigetek egymás után merültek el a hullámsírba, manapság pedig a büszke szigetbirodalomból csak néhány kisebb szigetcsoport maradt, mégpedig a következ?k: az Azori-szige­tek, a Zöld-foki szigetek, Madeira, valamint néhány kisebb-nagyobb hegy­csúcs. A f? szárazulat maga is hatalmas robbanások közepette az óceánba merült, bár még a mai napig is vannak a felszínhez közelebbi vidékei is, ezekr?l a területekr?l majd kés?bb esik szó, földjének nagy része felett azonban 3 km mély óceán hullámzik. Hogy ezek a mélyen fekv? területek valaha valóban szárazföldek voltak, illetve sekélytengerek aljzatát képviselték, erre vonatkozóan a szovjet tudósok végeztek méréséket, melyeket részletesen ismertettem, de találtak olyan vulkanikus k?zeteket is, melyek egyértelm?en légkör jelenlétében szilárdultak meg.

Van azonban még egy eljárás, mellyel igazolható, hogy az Atlanti-óceánban egy ki­sebb kontinensnyi szárazföld terült el - persze apróbb méret? kontinensnyi - ez pedig a következ?: a kontinensek "gyökerekkel" rendel­keznek. Ez azt jelenti, hogy bels?bb területeiken a földkéreg jóval vastagabb, mint az óceánpartok fel?l es? széleiken. Míg a szárazföldi földkéreg nagyjából 30 km  vastag, ez a bels?bb területeken meghaladhatja a 60-70 km-t is. Ilyen képz?dmény - a földrengéshullámok terjedésének mérése szerint - egyértelm?en létezik Atlantisz helyén! A kontinensek gyökerei magára a Föld bels? magjára is hatást gyakorol­nak, és az Atlanti-óceán középs? térségében a földmag olyan, mintha felette kontinens terülne el! Ezeket az adatokat viszont már nagyon nehéz lenne véletlenek különös egybeesésével magyarázni.

A pusztítás nagyságára vonatkozóan: az él?lények (nem fajok!) legalább 80 száza­léka kipusztult. Ehhez hasonló katasztrófa a dinoszauruszok kipusztulásának idején volt, valamint a perm-triász átmenetben, melynek szintén nem ismerjük a kiváltó okát. Az em­beriségre vonatkozóan még szomorúbb a statisztika, a becsapódást megel?z? mint­egy félmil­liárdos létszámuk mindössze néhány milliósra apadt, a túlél?k nagy része pedig egymástól elszigetelten, jobbára éhezve-fázva tengette életét. A büszke civilizációk  megsemmisültek, ám néhány túlél?jük azért minden bizonnyal megmaradt és pró­bálta menteni a menthet?t.

Fejlett csillagászati eszközeik révén a kisbolygó közeledését észlelték, hogy a be­csapódásra magára gondoltak-e vagy csak egy er?s földmegközelítésre, ezt ma még nagyon nehéz lenne eldönteni. Talán csak egy szokatlanul er?s dagályra számoltak és ezért figyelmeztették a Föld népeit a közelg? veszélyre? Ki tudja? Azonban már maga a figyelmeztetés ténye azt jelenti, tudták, hogy történni fog valami - ha ennyire rosszra nem is számítottak.

Mindenesetre az tény, hogy egy égitest tömegét nem lehet meghatározni addig, amíg el nem halad egy másik, ismert tömeg? égitest mellett. Talán ez a körülmény okozhatta azt, hogy tévedtek, a kisbolygó esetleg még a Hold mellett is  elhaladt, és ez a körülmény csak növelhette a hibalehet?séget. A Nap melletti elhaladásnál pedig nem lehetett tudni mennyi a pályaváltozásból magának a Nap­nak a hatása, mennyi az égitest felszínéb?l kitör? gázsugaraknak a reaktív erejéb?l származó pályaváltoztatás, mennyi a tömegcsökkenés, valamint a naplégkör fékez? hatása. Az összes paraméter így kü­lön-külön - de együtt meg pláne - szinte lehetetlenné tette a pontos tömegszámításokat.

Az Atlantisziak közül csak kevesen maradhattak meg, annyira kevesen, hogy itt a Földön már nem tudtak ismét egy virágzó civilizációt megteremteni. Persze nem lehet ki­zárni azt, hogy ezt más égitesten megtették, például a már említett Nemezis valamelyik bolygóján. Bázisaik korábban behálózhatták - és esetleg ma is behálózhatják - akár az egész Naprendszert is, és a Földre is visszaláto­gathattak-visszalátogathatnak. Bizonyára  köztük is vannak kisebb termet?ek - nem mindannyian óriások - akkor pedig akár közöt­tünk is élhetnek, teljesen észrevétlenül. Különböz? titkos társaságok tagjai között is el?­fordulhatnak. Vannak ilyenek jócskán, és szinte min­den nép írásos hagyományában szó is esik ilyen csoportokról, kasztokról.

A veszély azonban, hogy egy újabb kisbolygóbecsapódás várható, napjainkban is fennáll. Legalább 150 kisbolygó kering olyan pályán, mely er?sen megközelíti, alkalma­sint keresztezi a Földét. Mostanában már a hírek is beszámolnak ilyen találkozásokról. Néhány évvel ezel?tt az USA felett egy 1,5 km átmér?j? kisbolygó szinte súrolta égites­tünket, mindössze 35-40 km közötti magasságban húzott el a felszín fölött, igen nagy se­bességgel. Az amerikaiakban nem is tudatosult a veszély, aznap is nyugodtan bementek a t?zsdére, még az árfolyamok sem nagyon változtak. 1992 március 13-án egy kis­bolygó súrolópályán érintette a Földet, mintegy 1000 km-es magasságban száguldott el Hazánk, valamint Törökország felett. Ez utóbbiban komoly földrengéseket váltott ki, 800 em­ber halt meg. 2000-ig még legalább négy ilyen "találkozásra" számíthatunk. Szomorú látni azt, hogy azok az országok, melyek végül is tehetnének valamit, mégsem tesz­nek...

Még elgondolni is sz?rny?, mi lett volna ha... Ha egy tized fokkal arrébb száguld el az említett két  kisbolygó..., ha a Tunguszka folyó vidékén történt eset lakott területeket érint..., ha a szihot-alini meteores? Európa felett következik be... Mindnyájunkon áll, egyenként is, hogy úgy 13000 év múlva ne azon filozofálgasson a Földön valahol egy va­lamilyen intelligens lény, amikor fejl?dése során eljut égi kísér?nk, a Hold felszínére, hogy vajon miféle alakzat lehet az az ovális forma - vékony ba­rázdákkal keresztbe - a Hold porában, és vajon mit jelenthetnek a közelében lév? fémtáb­lán azok a különös je­lek...?


 

6. Nyelvi és kulturális emlékek

 

Míg a korábbi fejezetek tudományos eszközökkel vizsgálható, úgynevezett "kemény" bizonyítékokat tartalmaztak, a most ismertetend? dolgokkal kapcsolatban ez korántsem mondható el ilyen határozottan. A történelmet attól a pillanattól kezdve tekint­jük "hivatalos"-nak, ahonnan az els? írásos emlékek származnak. Ezek pedig legfeljebb hatezer évesek. Atlantisz mintegy 13500 évvel ezel?tt pusztult el, ilyenformán tetemes id?különbség van a két id?pont között. A hatezer évnél régebbi események sokszor csak legendáknak min?sülnek. Akkor mit lehessen mondani egy 13500 éves eseményr?l? A helyzet azonban ennyire nem reménytelen. Az Atlantiszi birodalom olyan módon pusztult el, hogy az az egész világ írott történelmére, s mondavilágára egyaránt kihatott. Az egyes szövegek elemzése közben nagyon sok átfedéssel is találkozhatunk, ezek lehet­nek valós átvételek különböz? népek között, de lehet természetesen ugyanannak a tör­ténet­nek az adott nép sajátosságainak megfelel? változata is.

A történelem az írott történelem korában is "változik". Egyre több ország írja át teljes mértékben saját történelmét, vagy legalábbis sok ponton igyekszik másként érté­kelni bizonyos eseményeket. Ezzel azt szeretném érzékeltetni, hogy a történelemírásban meglehet?sen nehéz objektivizmusra törekedni, a történelemírást végz? személy több­nyire nem tud elrugaszkodni az események kapcsán a saját véleményét?l, illetve nemzeti hovatartozásától. Ezeket a jelenségeket az ismertetésre kerül? emlékek kapcsán is ta­pasztalhatjuk. De ez így is van rendjén.

Mit kezdjük viszont azokkal a problémákkal, miszerint egyes kultúrák id?számításának kezdeti pontja akár több tízezer évvel is megel?zi az adott kultúra írott történel­mének kezdeti id?pontját - már ha egyáltalán rendelkeztek írásbeliséggel. A kérdésre valamelyest magyarázatot adhat a történelem folyamán szinte periodikusan ismétl?d? könyvégetések eseménysorozata. Ha egy új hatalom, vagy eszme kerül uralomra, akkor többnyire igyekszik valamilyen módon megsemmisíteni el?dje eszmeiségét. Ez a fajta ténykedés is - sajnos - kit?n?en végigkövethet? az emberiség történelme folyamán. A legnagyobb ilyen pusztítá­sokat - az alexandriai könyvtár többszöri megsemmisítését - bi­zonyára mindenki ismeri, ha máshonnan nem, hát hallomásból. Az egymással rivalizáló szellemi irányzatok is kíméletlenül pusztították a más vélemény?ek írott emlékeit. De nem csak az írásos emlékeket pusztították, az esztelen gy?lölet és rombolási vágy ki tudja  hány település földig rombolásához és a lakosság teljes lemészárlásához vezetett. Én hiszem azt, hogy ezek a pusztítások sohasem lehettek teljesen "sikeresek", s jócs­kán vannak még olyan ?si, írásos dokumentumok, melyek csak felfedezésre várnak. Na­gyon sok a még megfejtésre váró írásos emlék is, tehát nem érde­mes csüggednünk!

 

 

A tudományos világ nagyobbik része még nem fogadja el Atlantisz létezését, holott az elsüllyedt földrészre vonatkozó emlékek az átfogó pusztítások ellenére is fennmarad­tak, és mondanivalójuk is komoly hasonlóságokat mutatnak, különösen az el?z? fejeze­tekben felvázoltakkal összhangban. Természetesen lehet tagadni a Platón által leírtakat, különböz? mesterkedésekkel - rosszul írta a görög bölcs az évszámot, 900-at akart, de  9000-re sikerült, vagy hogy a "Herkules-oszlopai" kifejezés nem a Gibraltári szorosra  utal, hanem a Szicíliát az Itáliai-félszigett?l elválasztó Messinai-szorosra, és így tovább - cáfolni próbálják a beszámolót - ezt az egyet természetesen, a többit pedig megpróbál­ják más id?be helyezni, mondván, minden népnek meg van a saját vízözön-legendája, s szó sincs ugyanarról az eseményr?l, pusztán az Atlantisz  létezését igazolni vágyók kap­csolják össze ezeket a teljesen különböz? körülmények között keletkezett "legendákat". Konkrétan akkori id?kb?l származó írásos dokumentumokkal tehát még nem rendelke­zünk, emiatt ezen "legendákból" kell leválasztani a ténylegesen legendának mi­n?sül? ré­szeket, és így jó esélyünk van arra, hogy a valós történelemhez közelálló ese­ménysort kapjunk. Az el?z? fejezetekben tárgyalt ismeretekkel összhangban nagyon jó esélyünk van arra, hogy az így kapott történet közel álljon az igazsághoz.

Platón meglehet?sen részletesen írta le Atlantiszt ahhoz, hogy ez az egész kitaláci­ónak min?sülhessen. Beszámol a nagy kiköt?kr?l, a hatalmas flottákról, az óriási temp­lomokról, a különböz? ismert és ismeretlen fémekb?l készült díszítésekr?l, leírja a f?vá­ros katonai védelmét, a hadsereg felépítésének rendszerét, a civilizáció mez?gazdasá­gát, öntöz?rendszerét, szót ejt katonai parádékról, harci eszközökr?l, kormányzatról és ke­reskedelemr?l. Rá is fogták azonnal erre az iratra, hogy Platón nem tett mást, mint jó filozófus révén elképzelt egy ideális társadalmat, aztán ezt írásba is fektette. (A 250 km át­mér?j? kráterrel együtt!) Holott ? valójában csupán a rendelkezésére álló adatokat gy?jtötte össze, s foglalta egy csokorba.

A híres görög filozófus két munkájában a Timaioszban és a Kritiászban foglalkozik Atlantisszal. Az utóbbi sajnos csak töredékesen ismert, míg az el?bbi, ha rövidebb is, de befejezettnek látszik. Platón a kedvelt stílust használja, párbeszédben írja le az esemé­nyeket, valamint a hozzájuk kapcsolódó filozófiai gondolatait. Ez a módszer annyira ked­velt volt, hogy még Galilei is alkalmazta híressé és hirhedtté vált munkájában közel két­ezer évvel kés?bb. A Timaioszban Szokratesz mesterrel három tanítvány beszélget, a a vitatéma pedig a tökéletes társadalmi berendezkedés, ehhez a témához mesél el Kritiász egy történetet, amit a nagyapjától hallott, az pedig a saját apjától, és így tovább. Ez a fajta visszahivat­kozás is nagyon gyakori az ókori iratokban, gondoljunk akárcsak a Bibli­ára. A módszer a "biztos forrás" alátámasztására hivatott. Elképzelhet?, hogy Platón több m?vet írt még Atlantiszról, de ezek elpusztulhattak a különböz? égetések és t?zvé­szek során. Ha az egész m? az ideális társadalom Platón által elképzelt utópiája lett volna csak, akkor miért választotta helyszínül azt az egyiptomi várost, Szaiszt, ahol pa­pok fordítottak gö­rögre ?si egyiptomi szövegeket, s egyben kommentálták is. Szolón, ebben a tartományi f?városban ahol ?si királyi paloták is vannak, hallotta Atlantisz törté­netét az egyiptomi papoktól. Túl sok a véletlen egybeesés, ami ugye nem lehet véletlen!

Atlantisz bevezetését a régi görögök h?stetteinek felemlítésével kezdi, ez a kis írói fogás pedig arra volt jó, hogy az olvasót kíváncsivá tegye a folytatásra, s nem utolsó sor­ban, hogy felébressze benne a nemzeti büszkeséget az athéni városállam életének egyik mélypontján, amikor balsiker? háborúkat folytattak. Az alábbi idézet mély, és na­gyon tá­voli múltba visszavezethet? ismereteket sejtet:

"Egyszer szóra akarván bírni ?ket a régi dolgok felöl (mármint Szolón az egyiptomi papokat) Hellász legrégibb történeteit kezdte elbeszélni nekik. Erre megszólalt a papok közül egy nagyon öreg: 'Ej, Szolón, Szolón, ti hellének, mind gyermekek vagytok, öreg hellén pedig nincs is.' Hallván ezt Szolón így szólt: 'Hogy érted ezt?' Erre ?: 'Mindnyájan ifjak vagytok szellemileg, mert nincs a fejetekben ?si hagyományokon alapuló régi kép­zet, sem az id?k folyamán megérett ismeret. Ennek oka pedig a következ?. Sok és sok­féle pusztulása volt már az embereknek és még lesz is: t?zt?l és vízt?l a legsúlyosab­bak, de ezer más okból enyhébbek is.' "

Az öreg pap "ismétl?d?" katasztrófákról beszélt, és hangsúlyozták is gyakran, hogy nekik birtokukban is vannak ezen események feljegyzései, habár Szolón szaiszi látoga­tása el?tt sok ezer évvel korábban történtek. Idézzük ?ket!

"...mindez felírva és meg?rizve itt van templomainkban. Ellenben nálatok és a többi népeknél az írás és minden egyéb, amit a városi élet megkövetel, csak most fog kifej­l?dni, hacsak a szokásos id? leteltével, mint valami betegség, rátok nem zúdul újra az égi özön és csupán az írástudatlanokat és a m?veletleneket hagyja meg közületek, úgy­hogy ismét újból ifjúvá lesztek, nem tudva semmit sem az itteni, sem az ottani dolgok­ról, mi minden történt a régi id?kben."

Milyen hatalmas és mélyérték? bölcsesség van ezen szavakba s?rítve! Az egyip­tomi pap ki is fejti b?vebben, hogy az áradások idején csak a pásztorok és a csordások menekültek meg, s ?k azok akiknek elölr?l kezdve meg kell teremteni az új civilizá­ciót. Nem kevés az egybecsengés az el?z? fejezetekkel! Felvilágosítja Szolónt mennyire fiatal a görög kultúra, hiszen csak egyetlen vízözönre emlékszik, holott a valóságban sokkal több volt, és olyan korszakok is ismétl?dtek, melyek nem tudták írásban kifejezni magu­kat, így a velük történt események látszólag örökre elvesztek.

Platón korában nem volt ismeretlen jelenség egyes városok elsüllyedése, hiszen éppen a görög Heliké jutott erre a sorsra minden lakosával, valamint a kiköt?iben tartóz­kodó hajóival együtt. Atlantisz szóba hozását mégis a görög nemzeti öntudat felszításá­val kezdi:

"Városotoknak sok csodálatos nagy tette van itt nálunk feljegyezve, de nagyságá­val és h?siességével egy kiemelkedik valamennyi közül: feljegyzéseink ugyanis elmond­ják, mekkora hatalmat szüntetett meg egykor a ti városotok, mikor az fennhéjázva vonult egész Európa és Kis-Ázsia ellen, kívülr?l, az Atlanti-tengerb?l kelve útra. Akkor még be­lehetett járni az ottani tengerbe, azzal a szorossal szemben, amelyet ti Héraklész-oszlo­pa­inak hívtok, volt egy sziget, amely nagyobb volt mint Líbia és Kis-Ázsia együtt­véve. In­nen az akkori utazók átkelhettek a többi szigetre, e szigetekr?l pedig az egész szembe­lév? szárazföldre, amely amaz igazi tenger körül terül el. Mert mindaz, ami az említett szoroson belül van, keskeny bejáratú öbölnek t?nik fel, azt ellenben tényleg ten­gernek lehet nevezni, amint az ?t körülvev? földet is joggal igazi szárazföldnek. Atlantisz szigetén tehát nagy és csodálatra méltó királyi hatalom keletkezett, amely nem csak az egész szigeten, hanem sok más szigeten, s?t ama küls? szárazföld egyes részein is uralkodott. Ezenkívül az erre befelé es? földek közül Líbián is uralkodott egészen Egyiptomig, és Európán is Tyrrhéniáig."

Kicsit arrébb:

"Id?vel azonban rendkívüli földrengések és özönvizek támadtak, és eljött egy sú­lyos nap és éjjel, amikor a ti egész hader?töket is egyszerre elnyelte a föld, és Atlantisz szi­gete is a tengerbe merülve elt?nt. Ezért nem hajózható és nem kutatható át az ottani tenger még ma sem, mert akadályoz a nagyon sekélyes iszap, melyet a süllyed? sziget halmozott fel."

Még a középkorban is tiltott övezetnek számított Atlantisz helye. Egyes területe­ken szinte fortyogott a tenger, s különös viharok tomboltak a térségben. Most már is­mert ennek a jelenségnek a magyarázata, de a középkorban mindezt persze a gonosz szel­lemek m?vének tartották. Az Azori-szigetek pontosan szemben vannak Spanyolor­szág és Portugália nyugati részével. Alattuk halad el a Nagy Központi Gázövezet északi ága. A gázövezet hatására bukkantak a felszínre, a tenger szintje fölé emelked? tenger alatti hegyvonulat csúcsai. A Furna de Furnao Forge barlang egyértelm?en arra vall, hogy ez a gázövezet-rendszer összefüggött Atlantisszal, hiszen ez a barlang tulajdon­képpen egy vízszintes állapotba került vulkáni kürt?, és már a léte is a geológiai mozgá­sok arányára, s nem utolsósorban irányára, utal.

Platón céloz a kisbolygóbecsapódásra is:

"Mert az, amir?l nálatok is beszélnek, hogy egyszer Phaeton, Heliosz fia, atyja ko­csiját befogva - minthogy képtelen volt atyja után hajtani - a földön is felperzselt mindent és maga is villámsújtottan pusztult el, meseszer?en hangzik, de igaz benne a Föld körül ke­ring? égitestek pályáról való eltérése, és a földi dolgok nagy id?közönként bekövet­kez? pusztulása a túl sok t?z miatt."

Atlantisz isteni eredetére utal a Kritiász, ennek legutolsó sorait idézem:

"Gondolkodásuk igaz és fennkölt volt, megfontoltsággal párosult nyugalmat tanúsí­tottak mind a sors viszontagságaival szemben, mind egymással való érintkezésük­ben, ezért az erényt kivéve mindent megvetettek, nem sokat tör?dtek a múló kincsekkel, könnyen vették, s?t mint valami terhet tekintették az aranynak és egyéb javaknak a tö­megét, és minthogy nem részegedtek meg a gazdagságban való d?zsölést?l és nem vesztették el önuralmukat, nem is hanyatlottak, hanem józanságukban élesen látták, hogy mindezek a küls? javak a kölcsönös szeretet és erény folytán gyarapodtak, ha el­lenben igyekezetük és megbecsülésük a küls? javakra irányul, azok is elpusztulnak, és az erény is velük vész. Ennek a gondolkodásmódnak és isteni természetük megmaradá­sá­nak következtében gyarapodott is minden, amit az el?bb felsoroltunk. De mid?n az isteni rész tünedezett bennük, mert gyakran és sok hasonló elemmel keveredett, és túl­súlyba került az emberi jelleg, nem tudva már jelenlegi javaikat elviselni, elkorcsosultak, és éles látású ember szemében bizony hitványnak látszottak, hiszen legbecsesebb érté­keiket el­vesztették. Azok szemében persze, akik képtelenek az igazi, a boldogság felé vezet? életet meglátni, épp ekkor t?ntek a legszebbnek és legboldogabbnak, amikor már tele voltak igazságtalan kapzsisággal, és hatalomvággyal. Az istenek istene Zeusz, ki törvé­nyek szerint uralkodik, minthogy meg tudja látni az ilyesmit, észrevette, hogy egy derék nemzedék milyen nyomorúságos állapotba jutott, és büntetést akart mérni rájuk, hogy észre térve mértéktartóbbak legyenek. Összehívta hát az összes isteneket legfen­sége­sebb székhelyükre, amely, a mindenség közepén elhelyezve, lát mindent, ami csak ré­szes a keletkezésben, és összehívván ?ket, így szólt hozzájuk..."

És itt szakad meg a Kritiász. Bosszantó. Talán éppen a legérdekesebb résznél, mint egy folytatásos krimi. Vajon mikor tudjuk meg a folytatást? Megtudjuk-e egyálta­lán?

Platónnak ezen történeteit akarták ráruházni a Szantorin vulkánra?! Nézzük meg hogy hogyan! R.Graves és R. Patai szerz?páros "Héber mítoszok" cím? könyvükben kísérle­tet tesznek arra, hogy a "leviatán" nevet visel? ?sszörnyet azonosítsák. Idézem a legen­dát:

"Leviatán szörny?séges agyarai rémü­letet keltettek, torkából tüzet és lángot oká­dott, orrlyukaiból füst gomolygott el?, szeméb?l vad fény lövellt, és szíve nem ismerte a könyörületet. Szeszélyes kedve szerint kószált a tenger felszínén, fényl? nyomdokvonalat hagyva maga mögött, vagy pedig sekély részeken járt, és ott felforrt a tenger, mint egy fazék víz... Amikor Isten fényb?l és vízb?l halakat meg tengeri állatokat teremtett, meg­engedte Leviatánnak, aki nagyobb volt mint összes társa együttvéve, hogy egy óriási víz alatti sziklán emelt trónusról kormányozza azokat... Amikor (Leviatán) éhes volt, füstölg? g?zt eregetett, amely hatalmas területeken zavarossá teszi a vizeket: amikor szom­jas, akkora hullámzást okoz, hogy hetven évnek kell eltelnie, mire megnyugszik a mély­ség..."

Itt egy vulkán szimbólumokba rejtett megjelenítésér?l van szó. Kevés vulkán van Palesztina partjai közelében, kizárásos alapon pedig a Szantorin t?zhányót fogadták el, mint Leviatánról alkotott kép ihlet?jét. Kr.e. 1500 körül produkálta azt a hatalmas kitö­rést, mely a krétai civilizáció végét jelentette, és aminek következtében hatalmas szök?­árak pusztították a Földközi-tenger egész medencéjét. Ez a vulkánkitörés vezetett bizo­nyára a zsidók egyiptomi fog­ságának befejez?déséhez is, ahogy azt érzékletesen leírja Hédervári Péter "Évezredek, vulkánok, emberek" cím? könyvében. Több tudós valamint - nem utolsósorban görög idegenfor­galmi szakember is - kapott az ötleten, és elkezdték Szantorin-szigetét mint Atlantisz ma­radványát turistaszenzációként emlegetni, s hirdetni. A Szantorin-Atlantisz elméletet Angelos Galanopoulos professzor dolgozta ki teljes rész­letességgel, aki akkor az athéni földrengéskutató intézetnek volt igazgatója. ? ötlötte ki a már említett "cáfolatokat" is. Nem kevesebbet állít, minthogy a platóni leírás pontosan ráillik a Szantorinra, és az is igaz, hogy a hegy egy nap alatt pusztult el. Kiegészíti a dönt? érvvel, az Atlantiszra vo­natkoztatott ünnepek és szokások a Krétából ismertekre hasonlítanak, tehát - ?szerinte - Krétáról szól a leírás. Még az ?sállatok példáját is fel­hozza, ehhez bonyolult magyará­zatokat is f?z.

Hosszas cáfolat helyett, egyetlen apró ellenvetés. A nagy görög filozófus ismerte a Leviatánról szóló legendát. Valószín?leg azt is, hogy a Szantorin vulkánt szimbolizálja. Azt hiszem hiba lenne akkora hanyagsággal és a dolgok rosszul tudásával vádolni, hogy két ennyire különböz? dolgot összekevert volna. Ezenkívül, nem t?nt volna fel tanítványá­nak, Arisztotelésznek, sem a tévedés?...

"Abban a korban óriások éltek a Földön." Valóban vannak olyan méret? ?semberle­letek, melyekb?l akár egy intelligensebb példány is kifejl?dhetett, ha ugyan valóban így történt. Feltételezhet? azonban, hogy ez tényleg megtörtént, és akár még királyságot is alapíthattak, akik emlékét ?rzik az egyiptomiak. Amikor a zsidók elözönlötték palesztinát, ott embermé­ret?, de óriások által irányított harcosokkal találták magukat szembe. A gö­rög-mezopotámiai hagyomány egyaránt óriáskirályokról beszél, olyan csatákról, melye­ket egy ember - nyilván óriás - döntött el. A legismertebb jóságos óriá­sok Prométheusz és Heraklész voltak, ?k hozták el az emberiségnek a civilizációt, de többségük gonosz volt, és vagy egymást irtották ki, vagy az ember áldozatául estek. A Kabbalában is történik emlí­tés óriásokról. Találtak régészeti leleteket is, f?leg Algéria és Marokkó területén, f?leg szerszámokat, melyekhez valóban óriások kellettek, hogy használhassák ?ket - nem úgy néznek ki, mintha csak dísz céljából készültek volna -, il­letve hatalmas méret? bútordara­bokat és sírhelyeket. A hatalmast egy átlag ember testmagasságához értem, ami nagyjából 175 cm, ezen eszközök használói két és fél méteres magasság körül lehettek.

Kicsit elemezgessük a Biblia "nephilim" szavát. Ez az a szó, melyet az angol nyelv? Bibliák le sem fordítanak angolra, a magyar nyelv?ek pedig az "óriások" szóval adják vissza a jelentését. A szó maga többes számú, egyes számú alakja a "nephilé", ami fel­h?t je­lent, de jelenthet felh?lakót, vagy felh? nagyságút is. Egyszóval kifejezhet "felh?b?l érke­zettet", amit alátámaszt az "istenek fiai"-nak az emlegetése ugyanebben a szöveg­részlet­ben. Aki felülr?l jön, vagyis képes re­pülni, az csakis valamiféle isten lehet, pláne ha még a termete is elég tekintélyes. Ilyenféleképp kapcsolódhatott össze a két fogalom jelen­tése egyetlen szóban kifejezve, és lehetett vonatkoztatva a Föld legfejlettebb civili­zációját alkotó Atlantisziakra. Az emberiség elpusztításának oka a Biblia szerint szinte ugyanaz, mint amiért Zeusz összehívta az istenek tanácsát. Kézenfekv? a feltételezés: ugyanarról az eseményr?l volt szó.

De maradjunk még néhány gondolat erejéig a Bibliánál! Noé - sokáig legendának tartott története - beszéli el ezt a rendkívüli eseményt. A Bibliában el?forduló változat szinte szóról-szóra megegyezik a Gilgames-eposzban leírt vízözön-történettel, és ráadá­sul a Gilgames-eposz az ?sibb. Mózes tehát pusztán átvette a történetet. Fel is merül azon­nal a kérdés, ha a vízözön történetet Mózes más szerz?t?l vette át, vajon hogyan is áll a helyzet például a világ teremtésével? Ki valójában a szerz?je a mózesi könyveknek? A világ teremtésének lépései megegyeznek a Világegyetem keletkezésér?l szóló legkor­szer?bb elmélettel az Új Felfúvódó Modellel. Mózes, révén az egyiptomi udvarban nevel­kedett, hozzájuthatott az ?si tudáshoz. Még az is lehetséges, hogy a Gilgames-eposz ví­zözön-története, valamint Noé történetének, egyetlen, még régebbi, de közös forrása volt. Igen ám, de akkor mit mondjunk a világ teremtésér?l? Csak a legkorszer?bb, ha­talmas költ­ségeken el?állított gyorsítóberendezések vizsgálati eredményein alapuló el­méletek ve­zettek bennünket oda, hogy megállapítsuk a Bibliában foglaltak igazát. Má­sok ugyanerre jó néhány ezer évvel ezel?tt egyszer már rájöttek. vajon milyen eszkö­zökkel?

Nézzük a két történet azonos vonásait pontokba szedve, ahogy azt F. Unger, "Az ásatások és az Ószövetség"- cím? könyvében tette:

1. Mindkét történet megállapítja, hogy az özönvíz isteni eredet? volt.

2. Mindkett? megegyezik abban, hogy az özönvíz h?sének Isten jelentette ki a kü­szöbön álló veszélyt.

3. Mindkett? az emberi faj gonoszságával indokolja az özönvizet.

4. Mindkett? megállapítja, hogy Isten utasította az özönvíz f?alakját, hogy építsen hatalmas hajót a megmeneküléshez.

5. Mindkett? leírja a f?alak, valamint a családja megmenekülését.

6. Mindkett? jelzi az özönvíz természetes okait.

7. Mindkett? megemlíti az özönvíz id?tartamát, bár az említett id?tartam külön­böz?.

8. Mindkett? megnevezi a hajó kikötésének a helyét.

9. Mindkett? leírja, hogy bizonyos id?közönként madarakat bocsátottak ki a víz apadásának megállapítására.

10. Mindkett? megemlíti a megmenekülés után tartott istentiszteletet.

11. Mindkett? említi a különleges áldásokat, melyeket a szerepl?k kaptak a meg­menekülésük után.

Most pedig vessük be magunkat egy hatalmas kalandba, nézzünk meg néhányat a fennmaradt ismert, és kevésbé ismert iratok közül!

Az európai nyelvekt?l nagymértékben eltér? nyelvet használó baszk nép egyik le­gendája arról számol be, hogy egykoron egy olyan rettenetes katasztrófa következett be, mely során t?z harcolt a vízzel. ?seik barlangokba menekülve élték túl ezt az ese­ményt. A baszk nép az atlantiszi katasztrófa jelenlegi t?szomszédságában él. Elképzel­het?, hogy a hegyek nyújtotta menedékben ekkora közelségben is túlélhettek egy ilyen hatalmas méret? katasztrófát. Bár ha a kisbolygóbecsapódás hatóerejét túlhaladta a vulkanikus robbanássorozat, akkor már annyira nem is nehéz elképzelni a helyzetet. Tö­rökországban van olyan föld alá épített "városrendszer" melynek sok-sok kilométeres hosszúsá­gában elnyúló rendkívül bonyolult alagútrendszere még egy atomtámadást is túlélne - vélik az amerikai tudósok. Bár az atlantiszi katasztrófa jócskán meghaladta léptékeiben egy atomtámadást, a hegyek gyomrában mégis lehetséges volt a túlélés. Az is elképzelhet?, hogy csak hetekkel a becsapódást követ?en mászták meg a legma­gasabb hegyeket, s a szemük elé táruló látványt örökítették meg elbeszélésükben, azt a mozzanatot, amikor az áttépett földkéreg gigászi kemencéjét h?teni próbálja a nagy tö­megekben érkez? tengerár, elbeszélésükben ezt a fajta elemek "harcát" említik. A baszk nyelv egyébként sok megma­gyarázhatatlan hasonlóságot mutat dialektikai szem­pontokból az amerikai indiánok nyelvjárásaival. Egy baszk misszionárius minden nehéz­ség nélkül képes volt megértetni magát Guatemala indiánjai között.

Egyre több számítógépekkel elvégzett nyelvelemzés­hez lehet hozzájutni különböz? szaksajtótermékek révén, ezek mindegyike elkülönítve kezeli a baszk nyelvet (mosta­ná­ban már a magyart is!). A számítógépes progra­mok képesek olyan nyelvi rokonságo­kat, illetve különbségeket felderíteni rövid id? alatt, melyek emberek számára akár év­századokig is eltartanának. Rendkívül hasznosak az ilyen  jelleg? kutatásokban.

A baszk nép világképe is hasonló némely amerikai indián törzséhez. Ezek közül legjelent?sebb a kígyónak, mint szimbólumnak a használata, ami az aztékoknál volt rendkívüli módon elterjedt. Más kérdés, hogy Kínában is használták-használják ezt a je­let, ez pedig eredetének felkutatását jócskán megnehezíti.

Egy baszk labdajáték a maják pok-a-tok játékával szinte teljesen megegyezik. Nem csak ezek a nyelvi és kulturális hagyományok különböztetik meg azonban kizáróla­gosan a baszk nép tagjait Eu­rópa más népeit?l, vércsoportjuk is jelent?sen eltér általá­nostól. E nép lakosainak túlnyomó többsége a 0-ás vércsoporthoz tartozik, míg más vér­csoportok csak néhány százalékos arányban jelennek meg közöttük. Hasonló a hely­zet az Rh-faktorral is. Európában sehol sem fordul el? akkora arányban az Rh-negatív vér­csoport, mint a baszkoknál, arányuk eléri az afrikai berber törzs tagjai között el?for­duló szintet, mely a világon a legmagasabb. Nehéz erre a jelenségre magyarázatot ta­lálni, akármerre indulunk is el, el?bb-utóbb ellentmondásokba ütközünk.

A baszk nép tehát nincs rokonságban legközelebbi földrajzi szomszédai­val a spa­nyolokkal és a franciákkal. Ráadásul olyan - Európában már kihalt - szokások léteznek kulturális hagyományaik között mint a totem- és állattáncok járása. Más szokásaik az egyiptomiakéval mutatnak azonosságot. Temetkezési rítusaik vi­szont nyugati eredetet sejtetnek. Egyszóval sok minden nincs velük kapcsolatban "rendben".

Folytassuk utazásunk Európában, és keressük fel Ovidiust, a történetírót, aki tulaj­donképpen befejezte Platón krónikáját a nagy áradásról. Idézzük ?t:

"Akkora gonoszság terjedt el a Földön, hogy az igazság az égbe menekült, és az istenek királya elhatározta, hogy véget vet az emberi fajnak. Jupiter haragja nem volt már többé bezárva az ? égi tartományába. Neptunusz, az ? tengerkék fivére a hullámo­kat küldte a megsegítésére. Neptunusz lesújtott a Földre a háromágú szigonyával, és a Föld megborzongott és reszketett. Hamarosan minden víz alá került, és a pusztítást a nereidák tették teljessé, lerombolva az erd?ket, a házakat és a városokat. Majdnem minden el­pusztult a víz csapása által, akiknek azonban mégis sikerült megmenekülniük, azok - ré­vén nem volt élelmiszer - éhen haltak."

Már így els? ránézésre is sok érdekességek találhatunk a szövegben. Elterjedt az emberi gonoszság, az istenek királya dönt a sorsunk fel?l - csupa azonosság a Bibliával és a Gilgames-eposszal. Itt azonban olvashatunk a Földet megremegtet? "szigonycsapás"-ról, ami a kisbolygóbecsapódás is lehetett, az emberi javak pusztulásá­ról, aztán a mindezeket követ? éhínségr?l is.

Természetesen az ?si egyiptomi iratok is foglalkoznak a témával. Ezekb?l megtud­hatjuk, hogy Nu, a vizek istene azt tanácsolta fiának, Rának, hogy pusztítsa ki az egész emberisé­get a Földr?l, mert minden nép az istenek ellen lázad. E két történet között is szembeszök? az azonosság. A szentpétervári Hermitage-ban ?rzött, 3000 éves, a 12. dinasztiából származó papiruszon is szó esik a történetr?l.

Az egyiptomi szövegek magáról a kisbolygóbecsapódásról is tudnak, ami termé­szetesen egy üstökösmag is lehetett. Nézzük a következ? idézetet:

"Egyszer egy csillag lehullott az égr?l, és a hullámok elnyeltek mindent. Minden égett, és egyedül csak én menekültem meg. Amikor megláttam a hullahegyeket, majd meghaltam a szomorúságtól."

Ennél az elbeszélésnél az a figyelemreméltó, hogy beszél a becsapódást követ? rettenetes t?zvészr?l. Ha ezek a legendák csak legendák lennének, akkor nehezen tud­nának megfelelni annak a természettudományos követelményrendszernek, melyet egy ilyen katasztrófa-leírás esetén elvárhatnánk. Ezek a beszámolók pedig a legapróbb részletekig eleget tesznek ennek.

A négyezer éves, már többször említett, Gilgames eposz is egy egész részben szól az emberek pusztulásáról, melyet a vízözön okozott, a legérdekesebb pedig az, hogy az éhínség is szóba kerül, ráadásul nem is akármilyen megvilágításban:

"Nagyobb pusztítást okozott, mint maga az ár."

1800 évvel ezel?tt Lucian feljegyzett egy érdekes történetet azzal kapcsolatban, hogy milyen mély nyomokat hagyva ?rz?dött meg a Nagy Áradás az ókori népek kultu­rális szokásvilágában. A hagyományt Baalbek papja ?rizte, ? hajtotta végre a szertar­tást. A Földközi-tenger vizéb?l merített, és ezt a templom melletti sziklahasadékba töl­tötte. Az út legalább négy napig tartott, ilyképpen emlékezve meg az áradás északi ha­táráról, melyet az a bizonyos szikla jelképezett, a déli határ pedig valahol a Zambézi fo­lyó környékén lehe­tett.

A busmanok is beszélnek egy Afrikán túli elveszett szigetr?l, mely a tenger alá süllyedt. ?k is csak egyek azonban a hosszú sorban a népek között, melyek a pusztu­lást meg?rizték emlékezetükben.

Most nézzünk szét egy kicsit az amerikai kontinensen!

Az egyik maja kódexben a következ? áll:

"Az ég egy napon megközelítette a Földet, és minden elpusztult. Még a hegyek is víz alá merültek."

A drezdai maja kódex pedig képekben beszéli el a történetet.

A Popol Vuh, a guatemalai maják szent könyve is leírást ad a katasztrófáról. Szavai szerint:

"Felülr?l t?z robaja hallatszott, a Föld megremegett, és a dolgok az ember ellen tá­madtak. Az égb?l kátrányos es? esett, a fák himbálóztak, a házak összeomlottak, a barlangok falai leroskadtak. Aztán a nappal fekete éjszakává vált."

Rendkívül pontos megfigyelés a légkörbe jutott nagymennyiség? por és korom ki­mosódására, és magára a kisbolygóbecsapódásra is, hiszen el?ször hallották az égb?l a t?z robaját, a mindent elpusztító földrengések csak ezután következtek be. Ha vulkán kitörésr?l szólna a leírás, akkor ez a két esemény felcserélve kellett volna, hogy rögzí­tésre kerüljön, vagy a legrosszabb esetben is - párhuzamosan. A Popol Vuh még azt is megemlíti, hogy a katasztrófát követ?en a Nap nem volt látható az égen, és nagy hideg is támadt. E jelenség magyarázatáról is volt már szó,a légkörbe jutott nagymennyiség? szennyez?anyag egyszer?en elnyelte vagy visszaverte a Nap sugarait, a Föld pedig glo­báli­san leh?lt. Ugyanilyen átmeneti leh?lés következne be egy esetleges atomháború után - legalábbis a számítógépes szimulációk szerint. A sötétségben és a hidegben a növények elpusztulnak, s velük a táplálék is megsz?nik. Ezzel a momentummal más szö­vegekben már talál­koztunk. Egyik nép ezt, a másik azt tartotta inkább kiemelésre mél­tónak.

A légkör ismert kutatója, W.John Humphrey A leveg? fizikája cím? monográfiájá­ban a sztratoszféra szennyez?désének kérdését érintve különösen fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a vulkanikus por óriási hatást képes gyakorolni a Föld h?cseréjére. Meghatározott mennyiség? porrészecskék 30-szor nagyobb intenzitással verik vissza a napsugarakat, mint amennyire a Föld h?kisugárzását meg?rizni képesek. Ahhoz, hogy a napenergia-átadás intenzitása 20%-kal csökkenjen, elégséges, ha a légtérben mindös­sze 1/174 köbkilométer port szórunk szét. Atlantisz korában ennél nagyságrendekkel több került. Meg is látszott a hatása.

Egy fehérb?r? indián törzs, a  Pária, Venezuelában él, falujuk neve pedig nagyon hason­lít Atlantisz nevéhez, "Atlan"-nak hívják. Emlékeik között szerepel egy hatalmas baleset, mely elpusztította eredeti otthonukat, egy hatalmas szigetet az óceánban. Ér­demes megjegyezni azt is, hogy mintegy 130 indián törzs rendelkezik világméret? pusz­tulásról, katasztrófáról szóló beszámolóval.

A Chilam Balam, a maják anyaföldjér?l, Yucatánból származó elbeszélés leírja, hogy a területet elárasztotta a tengerár, de szót ejt borzalmas földrengésekr?l, tüzes vul­kánkitörésekr?l is - a régi korokra vonatkozóan.

De egyáltalán elfogadhatjuk-e amit a mitológiák és a legendák állítanak? Erre a kérdésre hagy feleljen Jefremov professzor:

"A történetíróknak jóval nagyobb figyelmet kellene szentelni az ?si tradícióknak és népszokásoknak."

Pláne, ha azok természettudományosan is megalapozottak! - De ezt már én jegy­zem meg.

Egy eszkimó legenda meséli  el a következ?ket:

"...Azután egy hatalmas ár jött. Sok férfi megfert?z?dött és lázasak lettek."

Az eszkimóknak, hasonlóan a kínaiakhoz, igen különös mitológiai elbeszéléseik vannak arra vonatkozóan, hogy a Föld megbillent a Nagy Áradás érkezése el?tti id?­szakban.

A tudósok egy része nem fogadja el azt az álláspontot, hogy a Föld forgástengelye egy ekkora méret? kisbolygóbecsapódás következtében megvál­tozhat. De úgy vélem, hogy ez az álláspont a ködösítést szolgálja inkább, és megpróbálják elkend?zni az igaz­ságot, valamint elbagatellizálni a jelenleg is fennálló veszélyt. Ebben a században is szá­mos, igen nagy kárt okozó meteorbecsapódás történt, szerencsére aránylag lakatlan te­rülete­ken, a tengeri becsapódások pontos szá­mát pedig egyáltalán nem ismerjük. A csilla­gászok úgy vélik, hogy a Földet körülbelül 10 millió évenként találja el egy nagyobb me­teor. Álláspontjuknak ellentmond, hogy a sajtó szinte néhány hetenként beszámol egy közeli "találkozásról", s éppen magyar csillagászok fényképfelvételéb?l tudunk arról, hogy a Hold túlsó felét egy óriási meteortalálat érte 1991 tavaszán. Ha a Hold pályájá­nak más részén tartózkodott volna,...

Ha csak azt a 150 kisbolygót vesszük, mely a Földhöz igen közel záródó ellipszis­pályán kering, akkor is könnyen belátható, hogy egy becsapódás el?bb-utóbb elkerülhe­tetlen. Ideje lenne felkészülni rá, ellenlépéseket ugyanis lehet tenni. Minimum már réges-régen ki kellett volna dolgozni és rendszerbe állítani egy figyel?szolgálatot ebb?l a célból is, nem csak a katonai tevékenységek követésére.

Atlantisz kapcsán is többen és  többször megfogalmazták a meteor általi elpusztu­lásnak a lehet?ségét, a XX. században a nagy orosz tudós, N.S. Vecsinkin vetette fel ismét. Az ? teóriája is szót ejt állatok és növények totális pusztulásáról, de a hegyek le­rombolódásáról is.

A legendáknak még természetesen nincs vége. A guatemalai kicse indiánok emlé­keznek arra az id?re, amikor fekete es? hullott az égb?l, s ugyanezen id?szak alatt föld­rengések pusztították el házaikat és barlangjaikat. Eme er?s tektonikai mozgások ös­szefüggésben lehetnek Atlantisz pusztulásával. Füst, hamu és pára emelkedett fel a magaslégkörbe, melyek ezután a Föld  tengelyforgásának következtében  mindenhova eljutott mint feketére szennyezett csapadék. A kicse törzs története igen közeli rokon­ságban áll az amazóniai indiánok mondavilágával, ?k egy hatalmas  robbanásról beszél­nek, miel?tt minden elsötétült volna. A perui indiánok ezt azzal egészítik ki, hogy a vizek elérték a hegyek magasságát.

A Zend-Aveszta is beszámol a "sötétség királyáról", a rettenetes leh?lésr?l, s?t el­beszéli azt is, hogy az árjákat el?re figyelmeztették a pusztító hóviharokra, s a kegyet­len fagyok beköszöntére.

Az özönvízr?l és következményeir?l jóval több könyv jelent meg mint Atlantiszról, számuk megközelíti a százezret, nem kevesebb, mint 100 nyelven. Nyilvánvalóan olya­nok is kiadásra kerültek, melyek nem kerültek fel a tárgymutatókra. E könyvek több­sége az ásatásokkal, s a földrajzi jelenségekkel foglalkozik, nem pedig azokkal a száj­hagyományokkal, valamint népköltészettel, melyek az ?si társadal­mak történetét mesé­lik el. Ennek ellenére a hagyományok roppant fontosak, mert ha az özönvíz valóban min­dent elsöpr? volt, akkor joggal várhatjuk el, hogy a Föld különböz? részein él? népek kö­zött fennmaradtak ilyen hagyományok.

Dr. Johannes Rien,a híres német kutató jelentette ki az özönvíz szájhagyományairól szóló könyvének bevezet?jében (Die Sinflut in Sage und Wissensehaft):

"Az összes hagyományok között egyik sem általánosan elterjedtebb, egyetlen sem olyan széleskör? a Földön, és egyik sem mutatja oly szemléltet?en, hogy mivé fejl?dhet ugyanaz az anyag az emberek más-más lelki beállítottsága mellett".

Elmondja még, hogy az özönvíz tényét megalapozottnak tekinthetjük, mivel az ös­szes hagyomány mélyén ott a tény, a valóságos tény.

Az elkövetkez? korokban azonban az emberek az adott anyagra ráépítették a je­lenlegi mondajelleget, és formát.

Miller Hugh, a neves XIX. századi skót földrajztudós, a világ leggyakrabban vissza­tér? regéjének lelkes adatgy?jt?je írja:

"Akad egy különleges hagyomány, mely a jelek szerint mélyebben bevés?dött az emberek gondolatvilágába és elterjedtebb, mint bármilyen más hagyomány. Az emberi­ség történelmének korai szakaszán történt, csaknem az egész emberi fajt elpusztító hatalmas vízözön, mély benyomást tett a néhány megmenekültre, s ezért tovább adták azt gyermekeiknek. Méghozzá olyan  rémület-szülte megrázó módon, hogy még a ma él? kései utódok sem feledték el teljesen. Ott találhatjuk ezt  minden regevilágban, a legtávolabb es? országokban, a legm?veletlenebb törzsek között..."

Még az emberi faj legelfeledettebb tagjai között is (orinocói indiánok) még mindig friss és felismerhet? hagyományára bukkant az özönvíznek, s ez nemcsak egy törzsre korlátozódik, hanem óriási területre, számos indián törzsre.

Dr. Rien könyve további fontos adalékkal rendelkezik.Egy világtérképen feltünteti azokat a területeket, ahol özönvízhagyományra bukkantak. Ázsiában és Észak-Ameriká­ban találták a legtöb­bet, de a  Föld szinte minden pontján él?knek meg van a saját ma­guk által továbbadott változata. A következ? kérdés merül fel: vajon elegend?-e a ha­gyományoknak ennyi közös vonása ahhoz, hogy ugyanazon esemény különféle változata­inak tekinthessük ?ket?

Ázsia, különösen Kína a legmegrázóbb özönvízhagyományok otthona. Azt mondják például, hogy Kr.e. 2300-ban hallatlan méret? özönvíz pusztított. E beszámolók szerint a folyók áradása okozta az árvizet, amit azután a tenger fejezett be, mikor végül az is túl­áradt. A rege h?se azonban feleségével, három fiával és három leányával, elkerülte a pusztulást. De ez még nem minden. Más kínai hagyományok azt állítják, hogy az összes kínai egyetlen, Nu-Wah nev? ?s közvetlen leszármazottja. Ez a Nu-Wah arról volt híres, hogy egy hatalmas árvizet élt túl.

A kínai vízözön történet egyik leny?göz? vonása az, hogy ?si kínai írás olyan sza­vakat tartalmaz, melyek visszanyúlnak Nu-Wah-ig és az özönvízig. Például a kínai "igazság" szót az "önmagamért" szó fölé rajzolt fektetett bárány képjele alkotja. A hittu­dósok ezt úgy magyarázták meg, hogy  minden valószín?ség szerint ez onnan van, hogy Nu-Wah a bárkából való kiköltözése után ég? áldozat bemutatásával igyekezett igaznak bizonyítani magát az Isten színe el?tt.

Dr.E.W. Thiwing kutató, aki a Noéról szóló beszámolók utáni nyomozás során hosszú évekig élt Kínában, megjegyzi:

"A kínaiaknak vannak a Nagy Áradásról szóló hagyományaik, s ide vonatkozó  fel­jegyzéseik. Érdekes tény, hogy a mai kínai "hajó" szó nagyon régi képszó, s a "csónak", valamint a "nyolc száj" jelekb?l tev?dik össze, ami arra utalhat, hogy az els? hajón nyol­can utaztak.

Amikor az ?si történetekr?l és hagyományokról szóló könyveket olvastam, feljegy­zéseket találtam az ?sel?dr?l, Nu-Wah-ról. Érdekes, hogy a "Nu" asszonyt jelent, a "Wah" pedig virágost. Ebb?l az tetszhetne ki, hogy n?nek tartották ezt a bizonyos ?st. Igen ám, de a képírás alaposabb vizsgálata után kiderül, hogy két kis jegyet tettek a szó mellé, ami azt jelenti, hogy a szó hangzása, nem pedig a jelentése a fontos, ami vi­szont férfi ?sre mutat, aki hajón menekült meg az istenek haragjától."

Az ?si kínai történetírás is támogatja a kínai, illetve Kína létrejöttének Noéval való kapcsolatát. Megemlíti, hogy Jung-Hu volt az oka annak, hogy a világ vízözön által pusztult el. De Nu-Wah volt az, aki az újjáépítést végezte. Három rege-alak, három férfi követte Nu-Wah-t, és bár a különböz? feljegyzések vagy h?söknek vagy uralkodóknak írják le ?ket, mégis kitöltik azt az ?rt, mely az ?s és a legels? kínai uralkodó családok - Hsia, Shang és a Chon ház - között tátong. Feltételezhetjük-e hát, hogy a kínaiak Nu-Wah-ja és a bibliai Noé egy és ugyanaz a férfi?

A történetek sokaságá­ban a Noé név túlélte az évezredeket, és bár a bet?jelekt?l függ?en gyakran kissé eltorzult a kiejtése. Ez a helyzet a hawaii legendával, mely Nu-u-ról szól. aki igaz ember volt. A szigetlakók hite szerint jóval a világ teremtése után az emberek annyira elvetemültekké váltak, hogy Káne, az istenük elhatározta, hogy elpusz­títja ?ket. De mert belefáradt a teremtésbe úgy döntött, hogy megengedi egyetlen igaz embernek, Nu-u-nak és családjának, hogy megmeneküljenek a harag­jától, egy olyan hatalmas csónak építésével, amelyen ház áll.

Aztán megparancsolta Nu-u-nak, hogy fogja feleségét és gyermekeit, valamint a  tetszésének  megfelel? összes állatot, vigye be a hajóba, és ott várják meg a nagy árvi­zet.

Amikor megjött az es? és a víz színe emelkedni kezdett, az óceánok pedig mind egybefolytak, a Waa-Halau napokig hánykolódott a vízen, miközben az emberiség ki­pusztult. Végül is Káne, miután örök bocsánata jeléül szivárványt varázsolt az égre, le­apasztotta a vizet és utasította Nu-u-t és három fiát, hogy népesítsék be újra a Földet.

A távol-keleten több mint harminc özönvíz-legendát találtak, az indonézeké a legér­dekesebb közül valók.

A szummátrai battakok azt  tartják, hogy amikor a Föld megöregedett és beszen­nyez?dött, akkor a teremt?, akit ?k Debatának neveznek, árvizet küldött minden él?lény megsemmisítésére. Debata nagyon haragudott. Az utolsó emberpár nem bárkába, ha­nem a legmaga­sabb hegyre menekült. Az özönvíz már a térdüket mosta, amikor Debata, a mindenek ura, megbánta döntését, hogy elpusztítja az egész emberiséget.

Nagyszer? képes legendák születtek a Szummátrától nyugatra fekv? Engano szi­get bennszülöttei között, valamint a borneói Saravak tengeri Dayák népei között is. A Celebesz középtáján él? bugi nyelv? toradjasok olyan áradásról beszélnek, mely befödte a legma­gasabb hegyeket is, kivéve a Wawom Pebato csúcsát. Ezúttal nem volt szeren­csés em­berpár, aki megmenekült volna. Ehelyett egyetlen terhes asszony és egy terhes egér élte túl az özönvizet.

Folytassuk most keleti irányban megkezdett utunkat és nézzünk szét ismét az ame­rikai kontinensen! Az észak-amerikai vízözön legendák közül 46 szól az egész világra kiterjed? pusztulásról. Az arapago törzsb?l származó Sherman Coolidge mondta el a kö­vetkez? történetet, melyet egész törzse tiszteletben tart:

"Réges-régen, még miel?tt állatok éltek volna a Földön víz borította el bolygónk egész felületét, kivéve egyetlen magas csúcsot. Ezen a csúcson ült egy magányos arapago elárvultan, sírva és elkeseredetten. A Nagy Szellemnek megesett rajta a szíve, három kacsát küldött a szegény rézb?r?nek. Az arapago megparancsolta a kacsáknak, hogy hozzanak fel a cs?rükben földet. Az els? kett? próbát tett, de bár sokáig a víz alatt maradtak, mégis üres cs?rrel jöttek vissza. Amikor a harmadik is lebukott, nagyon so­káig nem történt semmi, a víz elcsitult mögötte, és a hullámfodrok is elcsitultak. Az arapago már kezdte azt hinni, hogy vízbe fúlt a kacsája, amikor az hirtelen és váratlanul felbukkant, s földet hozott a cs?rében. Amikor odaadta a földet az arapagonak,a víz apadni kezdett. Rövidesen annyira leapadt, hogy már nem is látszott többé a hegytet?­r?l. De ez az arapago, akinek természetfeletti volt az ereje és a bölcsessége, tudta, hogy a víz körülöleli még a szárazföldet. Az az arapago akit a kacsák mentettek meg, a Föld egyedüli ura lett, ? alkotta a  folyókat, növesztette a fákat, majd bölényeket és szarvaso­kat tenyésztett, és az összes fát és bokrot, meg ami csak magról n?."

Az Egyesült Államok nyugati részén az atapaszka indiánok egyik ?si mondája arról szól, hogy az istenek ki akarták javítani az eget, mert leszakadt. A dolog vége az lett, hogy felh?szakadások zúdultak a Földre:

"Esett minden nap, és éjjel is zuhogott az es?. Mindenki aludt. Az ég lehullt, a föld elt?nt. Nagyon-nagyon messzire, sehol sem lehetett látni szárazföldet. Az óceánok vize egybeolvadt. Valamennyi állat belefulladt a vízbe. Amerre a víz járt, nem volt többé erd?. Szárazföld sem maradt. Jött az árvíz - így mondják. Teljesen beborított mindent. Nem voltak állatok, sem halak, sem madarak. A víz elsodorta az embereket meg az állatokat is. Nem fújt szél a föld tájairól, nem volt se hó, se fagy, se es?. Nem dörgött és nem is villámlott, mivel nem volt fa, amibe belevágjon. Nem volt felh?, se köd, és a Nap se sü­tött.

Akkor történt, hogy ez a hosszúszarvú fölkelt és északról lejött. Amikor mélyebb helyekre ért, a válláig ért a víz. Mikor sekélyes területre érkezett, fölpillantott. Hullámtör? sziklasort látott fönn északon. Mikor e föld közepéhez ért keleten, a kel? nap alatt újra felnézett, és ahol felnézett, nagy földrész keletkezett, a parthoz közel. Messze délre foly­tatta útját, és még mindig fölfelé nézett. A föld alatt haladt tovább. Mivel északról jött, messze délre utazott, és ott lefeküdt. Nagaitse, mivel a Föld a fején állt, messze délre ke­rült, ahol az lefeküdt. Nagaitse lefektette a fejét, ahogy kell, szürke agyagot helyezett szeme közé mindkét szarvnál. Az agyagra helyezett egy nádréteget, majd megint egy réteg agyagot.

Ebbe helyezte állva a kék füvet, bokrot és a fákat. Befejezem - mondta- legyenek hegycsúcsok itt a fején, had csapdossák azokat a tenger hullámai.

És a Föld újjá lett."

A McKenzie folyó alacsonyabb partjain él? indiánok még élénken emlékeznek rá, hogy a kellemesen meleg terület hirtelen arktikusan hideggé vált, s a meleget kemény fagyok váltották fel. A területi áthelyez?dések hozhatták a változásokat, amelyekr?l az indiánok beszélnek. Minden bizonnyal Atlantisz pusztulása gyors volt és borzalmas.

"A korszakok folyamán a hagyományok változásokon esnek át - jegyzi meg Alfred Rehwinkel az áradásokról szóló egyik m?vében. - Hatottak rájuk a különféle népek szo­kásai, a népek környezete, valamint egyéb kulturális emlékeik. Helyi színezeteket öl­töt­tek, olykor meg rendkívüli és képzeletbeli méretekkel lettek felruházva. Olyannyira, hogy csaknem eltakarják a bennük lev? igazság magját. De mégis, ha ezeket letiszto­gatjuk, lekaparjuk róluk a lerakódásokat, amelyek akkor gy?ltek rájuk, amikor apáról-fi­úra szálltak, könnyen felismerhetjük a nagy szerencsétlenség lényeges tényeit. Három fon­tos ponton csaknem teljesen egyetértenek, ezek pedig a következ?k:

1. Világméret? pusztulás érte vízözön képében az emberi fajt, s az összes él?lényt.

2. Bárkát, vagy hajót szerepeltetnek menekülés céljára.

3. Az emberiség magja megmarad, hogy a faj fönnmaradjon.

Ezekhez adhatunk még egy negyediket is, amely bár nagyon gyakran szerepel, mégsem fordul el? az összes hagyományban, ez pedig az, hogy a pusztulás oka az em­berek gonoszsága volt."

Érdemes összevetést készíteni az egyes mondákban szerepl? vízmagasságokról. Természetesen rendkívül nehéz itt is a dolgunk, hiszen le kell választanunk a történetek­r?l  a színez? elemeket. Ez valamennyire lehetséges is, az eredmény pedig nagyon ta­nulsá­gos. Az ?si görög mitológiákban az ár magassága a nagyobb helyeken él? fák csúcsaiig ért. A Zend Aveszta, melyet a perzsák alkottak, embermagasságú árról be­szél. Ahogy keletebbre utazunk, az ár egyre alacsonyabb szintet ért csak el, s a Kínából származó történetek azt is elmondják, hogy érkezése el?tt a tenger messze visszahúzó­dott a partjaitól. Ezek a történetek nyilván a bels?bb területekr?l származnak, hiszen a part mentén nem maradtak olyanok, akik tovább adhatták volna az események leírását.

Mexikóban egy ?si szokás alapján a mai napig megemlékeznek arról az id?szakról, amikor országuk felett más csillagok ragyogtak, mint manapság. Régen ezt a  napot ünnepként jegyezték.

Hasonló eseményekr?l ír Martinus Martini, egy 17. századbéli jezsuita misszioná­rius, aki összeállította Kína történetét régi szövegek alapján. Ezek a leírások beszámol­nak arról, hogy észak fel?l az ég hirtelen leszakadt. A Nap, a Hold és a bolygók megvál­toztatták pályájukat, azután a Föld hirtelen megremegett. Ez a leírás úgy is értelmez­het?, hogy a Földet hatalmas ütés érte, mely  megváltoztatta Kína egét (is).

Egyiptomban is vannak hasonló feljegyzések, méghozzá Hatsepsut királyné sír­kamrájában. Az egyik pontosan megfelel az Egyiptomból manapság megfigyelhet? csil­lagzatnak, hozzászámítva természetesen a Föld forgástengely-irányítottságában bekö­vetkez? periodikus változásokat (precessziót), a másik csillagtérkép ett?l jelent?sen el­tér, úgy ábrázolja a Földet, mintha azt valaki egyszer?en felborította volna. Harris papi­rusza is említi a Föld forgástengelyének a keringési síkra történt megváltozását, ezen kívül a már említett szentpétervári Hermitage is ?riz ilyen  feljegyzéseket, méghozzá az Ipuwer papi­ruszon.

Európából is rendelkezünk hasonló írásbeli emlékekkel.Terentius Varro történész, aki ?si szövegeket is használt, ezt írja:

"A Vénusz csillaga megváltoztatta a fényét, méreteit, formáját, útirányát és külse­jét olyanra, amilyenre se eddig, se azel?tt nem volt."

Júdeában is hasonló verzió élt, ott úgy tudták, hogy az árvíz azért következett be, mert az Úristen megváltoztatta két csillag helyét a csillagképben.

Az özönvíz mellett - mint látható- a Föld forgástengelyének a Föld pályasíkjára be­zárt szögének megváltozásáról is a világ teljesen különböz? részeir?l származó iratok is említést tesznek. Újabb közös vonásként talán ezt is fel lehet venni a katasztrófa általá­nos jegyei közé. Érdemes megfigyelni a sorrendet is! El?ször beszélnek az iratok a csil­lagképek megváltozásáról, és csak aztán a nagy áradás érkezésér?l. Ez a momentum is alátámasztja a kett?s katasztrófa elméletét, mely szerint el?ször volt kisbolygó becsa­pódása, és csak utána az általa közvetett módon kiváltott vízözön.

Jó néhány szövegben az szerepel, hogy maguk az istenek figyelmeztették az em­bereket a közelg? katasztrófa veszélyeire. Az atlantisziak (is) ismerték a repülés tudo­mányát, s azon népek számára akik nem, a felülr?l érkez?k, a felh?kön át érkez?k, a Nap vagy a Hold fel?l érkez?k, egyenl?ek voltak az istenekkel. Az "istenek" között azon­ban el?fordulhattak földönkívüliek is, ahogy erre több jel utal.

Hiba lenne azt feltételezni, hogy az atlantisziak kultúrája, és f?leg a szellemi síkon kim?velt, nem annyira technikai, civilizációja, szigorúan a szigetbirodalmukra korlátozó­dott volna csak.Telepeket kellett, hogy létrehozzanak a környez? kontinenseken is, min­denek el?tt Európában, Afrikában, valamint Észak-Amerikában. Bizonyára élénk keres­kedelmi tevékenységet is folytattak, s valószín?leg gyarmatosíthattak is bizonyos terüle­teket. A jelek arra vallanak, hogy több tízezer évvel ezel?tt különböz? fémbányák m?­ködtek a Föld egymástól távoli pontjain, olyan helyeken, ahonnan különösebben maga­san fejlett ember?sünk leletanyaga nem került el?. Nem feltétlen kell a földönkívüliekre gondolni ezekben az esetekben, s az atlantisziak kizárólagossága sem feltétlenül biztos. Említet­tem korábban is, hogy a Földön több olyan terület volt, mely a jégkorszak miatt hosszú id?n át szárazra került, ezeken a földeken további fejlett civilizációk létezhettek, ahogy az em­lékek utalnak is erre. Legfeljebb méretükben és fejlettségükben maradtak alul az atlantisziakkal szemben.

Rokonságukat igazolja még a közös mondavilág, a nyelvi rokonság, a vércsopor­tok világméret? eloszlása, de mindeze­ken túl más szálak is összekötik e távoli földré­szek lakóit. Igen szoros egyezést mutatnak az építészeti stílusok. Az egyiptomi pirami­sok, a babailóniai zikkuratok, s az amerikai indiánok - els?sorban a maják, aztékok és toltékok - templomai mintha csak egymás másolatai lennének. Hasonló jelleg? piramisok lelhet?k fel Kínában és Dél-Amerikában. Ezek a jelek mind az emberiség hajdan közös kultúrá­járól árulkodnak, és nem különben a valaha egyetlen, létez? közös nyelv - amint ezt a  legújabb számítógéppel segített nyelvészeti kutatások igazolni látszanak.

A maják képi megjelenítése rendkívüli módon hasonlít az egyiptomiakéhoz,  ugyanazt a frontális-ábrázolásos technikát használják, erre pedig nemigen van példa  más pontján a világnak. Talán még az asszíroknál, ám birodalmuk nem esett távol Egyiptom­tól, így kézenfekv? a közös eredetet feltételezni. Nem lehet tudni azt, hogy az Egyiptom­ban él?kön kívül a többi piramis-épít? nép is ismerte-e vajon a piramis-effektust vagy sem. Néhány piramisról bebizonyítható, hogy csak egyszer? másolásról volt szó.No de mi a helyzet a többivel? A másolás gondolata onnan fakad, hogy az egyiptomi pirami­sok, a nagy piramisok, sokkal ?sibbek a Föld bármely más pontján felállított piramisok­nál. Egyes tudósok Khufu és Khepfren piramisának korát 100 ezer évre taksálják! Va­lamint úgy tartják, hogy egyáltalán nem az egyiptomiak m?ve.

Azt már sikerült igazolni, hogy Khufu nevét csak utólag vésték a Nagy Piramisra, és ett?l a húzástól a legtöbben magát az épí­tést is neki tulajdonítják. Pedig az írás olyan stílust használt, mely Khufu halála után csak mintegy ezer évvel vált használttá. Vagyis - közönséges hamisításról van szó. Emellett - ha a hamisítás tényét?l egy kicsit eltekin­tünk -  Egyiptomban bevett gyakorlat volt, hogy ha új fáraó került a trónra, s netán utálta el?djét, akkor minden lehetséges helyr?l leka­partatta a nevét, majd a sajátját íratta fel helyette. Ha egy ellenséges területet szálltak meg, akkor is hasonlóképpen cselekedtek. Minden jel szerint így tett Khufu fáraó is, és mivel ? volt a Nagy Fáraó, az ? nevét már senki sem merte levakartatni.

Látható, még közel sem járunk a megismerés rendkívül hosszú és kacskaringós ösvényének a végén, itt-ott dereng már valami, de rengeteg kutatásra van még szükség.

Ahogy nem szabad minden legenda eredetét Atlantiszra és a vízözönre visszave­zetni, ugyanúgy nem szabad minden talányt, vagy megmagyarázhatatlan eredet? alko­tást a "számlájukra írni" csak azért, mert nem ismerjük az adott dolog pontos eredetét vagy rendeltetését, vagy a piramisok, valamint más különböz? k?-megalitok esetén, még m?kö­désr?l is lehet beszélni. A marsi, a holdi, s a távolabbi óriásbolygók holdjain fellelhet? pi­ramisok megalkotásáért bizonyára ?sibb, emberi civilizációk tehet?k fele­l?ssé, köztük az atlantisziak is. Bár nem valószín?, de jelenlegi ismereteink szintjén, nem is kizárható, hogy más, kívülr?l érkez? kultúrák is besegítettek. A piramisoknak rendkí­vül fontos sze­repe lehet bizonyos kozmikus energia-feldolgozásoknak, de nem kizárt, hogy a végtelen sebességgel zajló kommunikáció eszközei is. A piramisokról azonban kés?bb még lesz szó.

A k?gúlák rejtélyei tehát manapság egyáltalán nem feltártak, s különös módon, bár sok ezer évesek, egyre újabb és újabb megdöbbent? felfedezéssel rukkolnak el? velük kapcsolatban a kutatók. Sajnos ezek közül az információk közül sok ki sem jut a nagy­közönség elé, a tudósok nem szívesen tesznek közzé olyan, különböz? módszerekkel megszerzett eredményeket, melyekkel kapcsolatban legfeljebb csak a karjukat tudják széttárni. Emellett természetesen a piramisokkal összefügg? jelenségek nagy része sem fér bele a jelenlegi "tudományos" világképbe.

Érdemes az ?si írásos emlékek és hagyományok vizsgálatát tovább folytatni és ki­deríteni, hogy egyes népek mit tartanak a saját eredetükr?l! Ehhez segítséget ad a kö­vetkez? ábra is.

Ha nem létezne más bizonyíték Atlantiszra vonatkozóan, csak a neve, az ember még akkor is majdnem bizonyosra vehetné, hogy van valami igazság  ebben a legendá­ban. Az el?z? oldalon látható az a térkép, mely a legtöbb ?si nép legrégibb hagyományai szerint mutatja egy olyan földi, vagy égi paradicsomként szolgáló sziget helyét az Atlanti-óceánban, melyen fels?bbrend? lények, netán maguk az istenek laktak. Figyelemre méltó, hogy az euro-afrikaiak szerint nyugatra fekszik, míg az amerikai indián fajok t?lük keletre fekv?nek tartják. A legtöbbjük ma is azt vallja, hogy fajuk, vagy törzsük egyene­sen ebb?l az elb?völ? paradicsomból érkezett, miel?tt az elpusztult a tengerbe süllyedve. Szinte mindegyikük egy hatalmas tengeri birodalomra emlékezik, amelyet az "atlantisz" szó valamilyen variánsával jelöl, amelyben megtalálhatók az A,T( vagy D), L és N han­gok. Az tény, hogy ezek a nevek különböznek olykor egymástól, de nyelvészetileg közel állnak egymáshoz, s ez a körülmény azt mutatja, hogy a nyelvi és területi különbségek ellenére a közös ?s léte több, mint valószín?.

Platón az "atlantisz" szónak az "Atlasz lánya" jelentést tulajdonította (Atlasz a neve annak a mitológiai óriásnak, aki a Földet tartotta a hátán). De Atlasz a neve annak az észak-afrikai hegyvonulatnak is, amelynek láncai folytatódnak az óceánban, s csúcsai néha szigetekként bukkannak a felszínre. Az egyik ilyen csúcs a Kanári-szigetek. Ha a Kanári-szigetek lakói kapcsolatban lettek volna a Római Birodalommal, akkor elmesél­hették volna, hogy ?k az elveszett világ lakói. Bizonyos észak-afrikai törzsek magukat ataranteseknek és atlantioiknak nevezték, s klasszikus írók is gyakran utaltak a spanyo­lokra, mint atlantiaiakra.

A karthagóiak és el?deik, a föníciaiak kétségtelenül látogattak egy Antilla nevezet? nagy szigetet az Atlanti-óceán közepén, amely gyakran szerepel a középkori térképe­ken, s lehetsé­ges, hogy Atlantiszt ábrázolja. Nagyon valószín?, hogy Kolumbusz els? utazása során magával vitte Benicasa térképének másolatát, ami az Atlanti-óceán köze­pén mutatott egy olyan Antilla vagy Antilha nev? szigetet, melyet már jóval azel?tt felfe­deztek.

Az óceán túlsó oldaláról is vannak példák. Az aztékok például azt állították a spa­nyol hódítóknak, hogy ?seik egy keleten elsüllyedt földr?l, Atzlánról származnak. Híres tanítómesterük Quetzalcoatl, szintén egy szigetr?l jött közéjük, melynek neve Tollán-Tlallapan. Egy másik nyelvtani hasonlóságot is felfedezhetünk: az azték "atl" szó, amely egyébként vizet jelent, ugyanazzal a jelentéssel bír berber nyelven, pedig ?k észak-afri­kai Atlasz-hegységben laknak.

A maják akik szintén Dél- és Közép-Amerikában laknak, ezt a legendát egy Kukulkán nev? fehér istenhez kapcsolják, aki a civilizációt hozta. Ugyanúgy  emlékeznek Atzlánra mint a venezuelai "fehér" indiánok, akik egy települést neveztek el az elt?nt szi­getr?l. Az inkáknál a civilizációt hozó személy Virakocsa volt, s ? szintén keletr?l érke­zett.

A sort Európában is folytathatjuk, a walesiek megemlékeznek Avallon nev? titokza­tos ?shazájukról, a germánok Walhallának emlegetik ezt a földet, mely a harcosok para­dicsoma volt. Utunkat folytatva megvizsgálhatjuk az egyiptomi papiruszokat, s ezek külö­nös névvel illetnek egy Atlanti-óceánban elhelyezked? birodalmat. A "Halál királyságá"-nak nevezik. A szövegek szerint 500 évvel a végs? katasztrófa el?tt lakosai áttelepültek Egyiptomba és megalakították a "Halál dinasztiáját". Az egyiptomi holtak völgye megta­lálható Amerikában is, csakhogy ott Aalunak, vagy Amentinek nevezik. Ezekhez a sza­vakhoz hasonló a babiloniak paradicsoma az Arallu.

Az ?si görög dal, az "Elyseumi mez?k", távoli, nyugatra fekv? elt?nt szigetr?l szól. Tartarus, a halál otthona, szintén nyugatra esett t?lük. A föld, amely az egyiptomiaktól, s a hozzájuk közel es? népekt?l nyugatra, míg az amerikai népekt?l keletre terült el, nem lehetett más, csak Atlantisz!

Habár sok ?si nép a lélek halhatatlanságában hitt, mégis a peruiak és az egyip­to­miak úgy vélték, hogy a lélek ugyan halhatatlan, de a test mell?l nem távozik el, ott le­beg a közelében. Az említettek miatt halottaik testét balzsamozással tartósították. En­nyire távoli népek közel azonos hitvilága nyilvánvalóan nem lehet a véletlen m?ve.

A Nyugat-Indiai szigetek lakói Kolumbuszban az istenek követét tisztelték, s hallani sem akartak arról, hogy ? valójában nem az. Karjaikon hordozták és összevissza csókol­ták, valamint elhalmozták mindennel, amijük csak volt.

Montezuma Közölte Cortessel, hogy az ? ?sei nem azon a földön születtek, hanem Aztlanból érkeztek, ?  tulajdonképpen csak egy helytartójuk, aki a törvények betartá­sára ügyel, és régen, az ?si id?kben, rendszeresen felkeresték a keleti  birodalmat eliga­zítá­sokért. Err?l a Popol Vuh is beszél. A konkvisztádorok könny? gy?zelmének ez is egyik oka volt. Mind az aztékok, mind a maják és az inkák magas, fehérb?r?, szakállas iste­nek érkezését várták keletr?l, ráadásul pontosan abban az évben, melyben Cortes Ame­rika földjére lépett. Más kérdés: mért nem jöttek az igazi istenek? Ez persze csak egyik oka az amerikai civilizációk összeomlásának, habár egyáltalán nem jelentéktelen oka.

A tudomány legújabb álláspontja szerint valaha csupán egyetlenegy közös nyelv létezett az egész bolygón. A kis-ázsiai és a közép-amerikai szent szövegek szintén err?l tesznek említést. A bibliai történet Bábel-tornyáról egy emberi fajt és egy  nyelvet említ úgyszintén. A toltékoknak szinte pontosan ugyanez az esemény él az emlékezetükben, csak a helyszín más. Ugyanilyen érdekesség az is, hogy a "szfinx" nem csak egyiptomi jelenség, a Yucatán-félszigeten is találhatunk bel?le néhányat.

Atlantisz a jelek szerint valószín?leg sokkal inkább szellemi, mintsem technikai civi­lizáció volt,a beszédet kiegészíthette a telepátia, a különböz? anyagok mozgatását daru helyett pedig telekinézissel, teleportációval, de a földsugárzási vonalak koncentrációjával is megoldhatták, amint err?l kés?bb szó lesz. Az atlantisziak elt?nésével ezen képessé­gek is nagyrészt elt?ntek, vagy feledésbe merültek, bár vissza-visszatérnek egyes szent szövegek­ben, de immár "csoda"-ként. A szervezettség foka akár a világállam szintjét is elérhette.

Szintén érdemes megemlíteni, hogy az inka és a pre-inka korokban a krumplinak 240 féle változata létezett, a kukoricának is több mint 20. Ez a fajta típusgazdagság jel­lemz? volt a zöldségekre és a gyümölcsökre egyaránt, mér­téke messze meghaladta a világ más részein tapasztaltakat. Ebb?l a tényb?l egyesek arra következtetnek, hogy Mexikó középs? részére menekítették az atlantisziak a fejlett mez?gazdaságukat. Sok-sok termény a világ más részein teljesen ismeretlen volt Amerika "felfedezése" el?tt. Mi­ért pont arra a vidékre vitték ilyen jelleg? termékeiket, ha valóban ?k tették ezt? Nehéz kér­dés.

Érdemes talán kicsit foglalkozni Atlantisz állami berendezkedésére is. Vegyünk né­hány részletet Platón m?véb?l.

"Az el?z?ekben már szóltunk az istenek közötti sorsolásról, amellyel felosztották az egész földet itt nagyobb, ott kisebb részekre, és szentélyeket és áldozatokat rendeztek be maguknak.Így  nyerte Poszeidón is Atlantisz szigetét és itt telepítette le egy halandó n?t?l származó ivadékait..."

"...Fiúgyermekb?l öt ikerpárt nemzett és nevelt fel, és az egész Atlantisz szigetét tíz részre osztva, a legid?sebb párból az els?szülöttnek adta anyja, Kleito lakhelyét és a kö­rülötte fekv? tájékot - ez volt a legnagyobb és a legjobb rész. ?t a többiek királyává tette, de a többit is uralkodóvá, hiszen mindegyiknek sok ember fölötti uralmat és nagy kiter­jedés? földet juttatott. Nevet is adott mindegyiküknek, a legid?sebbnek, a királynak azt, amelyr?l az egész sziget és a tenger elneveztetett - tudniillik az Atlanti-tenger-, mert At­lasz volt az els? király neve. Utána született ikerfivérének, aki a sziget szélét nyerte osz­tályrészül Heraklész oszlopaitól addig a földig, melyet azon a vidéken ma gadeirainak hívnak, görögül az Eumélosz, az ottani nyelven a Gadeirosz nevet adta, s róla nevezték el a vidéket is. a második párból az egyiket Amphérésznek, a másikat Euaimónnak ne­vezte el: a harmadikból az els?bb születettnek a Mnészeusz, az utóbbinak az Autokhthón nevet adta: a negyedik párból az id?sebbet Elaszpposznak, az ifjabbikat Nesztórnak ne­vezte el: végül az  ötödik párban az id?sebbiknek Azaész, a fiatalabbiknak a Diaprepész nevet adta. Mindezek maguk is és utódaik is sok nemzedéken át lakoztak ott, uralkodván a tenger sok más szigetén is, Egyiptomig és Türrhéniáig."

Itt részletes leírás következik arról, hogyan alakult ki a gazdasági élet, a bányá­szat, a növény-és állatgazdálkodás, milyen állatok éltek Atlantiszon, s milyen tájai voltak. Hogyan hódították meg az atlantisziak szárazföldjüket, milyen épületeket, hidakat emel­tek. Megismerkedhetünk Atlantisz földrajzával, lakosságával, valamint lakosságának had­sereg-állítási kötelezettségével is.

"A hatóságokat és a méltóságokat eleve a következ?képpen szervezték meg. A maga osztályré­szében, a maga városában a tíz király mindegyike ura volt az emberek­nek és nagyrészt a törvénynek is: büntethette, kivégeztethette, akit csak akart. A kirá­lyok egymás közti hatalmi viszonyát és érintkezését Poszeidón rendelkezései szabták meg, amelyeket a hagyomány és egy, az ?sökt?l  orekhalkosz oszlopra vésetett felirat ?rzött, amely a sziget közepén, Poszeidón templomában állt. Ide minden ötödik,  illetve hatodik évben összegy?ltek, hogy mind a páros mind a páratlan számnak megadják a magáét, és tanácskoztak közügyekr?l, és megvizsgálták, nem lépte-e át valamelyik?jük a hatáskö­rét. Ha ilyenre akadtak, törvényt ültek..."

A bika-kultusz is fontos szerepet töltött be Atlantisz életében, minden  valószín?­ség szerint innen terjedt el a világ különböz? pontjaira, nem pedig máshonnan. A tíz királyról szóló történet nemcsak jelen van az ?si iratokban, hanem az atlanti-óceánon lév? szige­tek ?slakossága a mai napig használja is ezt az államformát. Most azonban azt nézzük meg, hogy más írásbeli feljegyzésekben milyen nyomai maradtak ennek a berendezke­désnek.

Fontos - az özönvíz szájhagyományaival és legendáival fölér? - értesülések rejlenek Mózes els? könyvének az özönvíz el?tti pátriárkák családfájának a fölsorolásába rejtve. Gyakran kigúnyolják e névsort, mert a Biblia nagyon hosszú életkort tulajdonít ne­kik, akik mellesleg óriásnövés?ek is voltak. Matuzsálem, a leghosszabb élettartammal ren­delkez?, állítólag 969 évig élt. A többi pátriárka is sokkal öregebb korában halt meg, mint a ma él? nemzedékek.

A bírálók készek kétségbe vonni a Teremtés könyvének ezt az egész szakaszát, mert szerintük e hosszú élettartam nem tartozik a valóság birodalmához. Egyel?re azon­ban a pátriárkák hosszú életénél fontosabb, a nevük és a számuk. Ésszer? feltételezni, hogy ha a Biblia története pontos, akkor Noé és fiai magukkal hozták az özönvíz el?tti történelem és m?szaki tudás alapvet? ismeretét, s ez a történelem kétségkívül magába foglalja az özönvíz el?tti királyok számát - azokét a vezérekét, akik az id? kezdetét?l a pusztulás percéig uralkodtak. Az is magától értet?d?, hogy a nevek, akár az özönvíz története, nyelvi változásokon esett át, amikor szétágaztak a világ más-más részein él?, már esetleg kialakult különféle nyelvekbe. További szempontot is figyelembe kell venni: attól függ?en, hogy e fejl?d? nemzetek mennyire tartották becsben a vallásos, a politikai és a társadalmi rangokat, e korai pátriárkákra még az istenek rangját is ráru­házták.

Ha elfogadható feltételezésnek tekintjük ezt, akkor rá kell bukkannunk a tíz ?sszül? felsorolására - talán más címzetek alatt. Nem kell azonban sokáig  kutatnunk e névsorok után, mert mind az egyiptomiaknál, mind a babilóniaiaknál ott találhatjuk a tíz özönvíz el?tti vezér névsorát.

Bibliai pátriárkák: Ádám, Sét, Énos, Kainan, Mahalaelleel, Jared, Énok, Matuzsá­lem, Lámek, Noé

Egyiptomi istenek: Ptah, Ra, Su, Seb, Osirus, Set, Hor, Tut, Ma, Hor.

Kaldeus királyok: Alorus, Aloparus, Almelon, Ammenon, Amegalarus, Daonus, Anemosinus, Otiartes, Xisuthros.

Amíg a Bibliában Noé az özönvíz h?se, a kaldeus történetben Xisuthros a neveze­tes menekült. Ha összevetjük a történelem el?tti kaldeus királyok névsorát az özönvíz el?tti pátriárkákéval, akkor roppant érdekes párhuzamra bukkanunk, mely ugyancsak alátámasztja az eredeti feltételezést.

A harmadik király neve Almelon embert jelent, a harmadik pátriárka neve Enos, pe­dig emberiséget. A kaldeus névsor negyedik neve, Ammenon, mesterembert jelent, s ugyancsak mesterember a negyedik pátriárka nevének jelentése is: Kainan. A hetedik kaldeus király neve az isteni kijelentések hordozóját jelenti, azt, akinek tudatára adták, a menny és a Föld titkait. Énok a bibliai megfelel?jének a neve, csaknem pontosan ugyan­ezzel a jelentéssel bír. A nyolcadik király esetében, akit az eredeti névsor Sukarlamnak nevez, részben maga a név azonos a kilencedik pátriárka nevével, Lámekkel. Végül a ti­zedik név Xisuthros, a babilóniai Bel-Marduk templom f?papja, Berosus szerint annak az embernek a neve, aki megmentette az emberiséget a borzalmas pusztulástól. A sumér királyok névsorában Xisuthrost Utnapistimnek nevezik, és azt írták a neve mellé, hogy ? utána özönvíz öntötte el a Földet. Az egyiptomi istenek neve, s szerepe sajnos nincs ek­kora részletességgel tisztázva, vagy ha van is, nem áll rendelkezésemre.

Van azért annyi különbség az Atlantiszra vonatkozó, valamint az egyéb szövegek között, hogy míg az elsüllyedt földrészen a tíz király egyszerre uralkodott, a többi  szö­vegekben egymást követték. Ezen eltérés ellenére, ami persze jelent?s, nagyon sok azonosság is van, és inkább az azonosságokból kiindulva kell folytatni a kutatást, hiszen elég nehézkes lenne már azt is megmagyarázni önmagában, hogy több ezer éves kü­lönbséggel kelet­kezett szövegek hogyan hordozhatnak ennyi rokon vonást, amikor még ráadásul eléggé távol is íródtak egymástól.

A teljesség igénye nélkül végigjártuk a legfontosabb írásos emlékeket, melyek fennmaradtak. A Föld mélye, és a különböz? távoli, európai ember számára megközelít­hetetlen könyvtárak, még elrejthetnek el?lünk további forrásokat, és bizonyára el is rejte­nek. Azonban ahhoz, hogy civilizációnk jelenlegi helyzetén elgondolkozzunk, már a jelen­leg elérhet? forrásmunkák is b?ségesen elegend?ek. Talán nincsenek már tiltott köny­vek, mint korábban. Éppen ellenkez?leg, egy kicsit mintha a b?ség zavarával is küzde­nénk, és így becsúszhatnak olyan értekezések, melyeknek nem kellene. De a hiteles for­rásokból is belátható, hogy mennyi-mennyi tisztázatlan dologgal van tele az ?störténel­münk. Az iratok ilyen mérv? egyezése már kezelhet? tárgyi bizonyítékként, hasonlóan azokhoz a kultikus szokásokhoz, melyeknek még az eredetét sem ismerjük.

Nincs még egy eseménye - nem is volt, és reméljük nem is lesz - a világtörténe­lemnek, ahol ennyire megrázó és összecseng? leírásokkal találkozhatunk. Valakiknek még ez is kevés, és to­vábbi "tárgyi" bizonyítékokat akarnak. Jellemz?en technikai beállí­tottságú megközelí­tés. Egy túlnyomóan szellemi energiát használó kultúra nyomán ne­migen maradhattak fenn a szó mai értelmében vett tárgyak, pláne ekkora katasztrófát követ?en. Hogy mégis vannak ilyenek, az az emberi kapzsiságnak, és nagyravágyá­sá­nak is köszönhet?. De er­r?l majd a következ? fejezetben.


 

7. Tárgyi emlékek

 

Sok-sok tárgyi lelet maradt fenn az írásos történelmet megel?z? id?kb?l, így ko­ruk nehezen meghatározható, vagy egyenesen lehetetlen, és csak becslésekre lehet szorít­kozni. A hibalehet?ség az ilyen esetben pedig szinte korlátlan. Az ismert korokban is szép számmal el?fordulnak olyan leírások, melyek oda nem ill? eszközökr?l szólnak, feltételezve, hogy az adott korra vonatkozó ismereteink legalább f?bb  vonalaikban megfelelnek a valóságnak, bár a leletek tükrében erre a feltételezésre semmi alapunk sincs. Súlyos hiba lenne azonban minden különös leletet az atlantisziak keze munkájaként besorolni, arra azonban kiválóan alkalmasak ezek a tárgyi emlékek, hogy a miénk el?tt létez?, magasan fejlett civilizáció nyomairól tanúskodjanak. Hogy Atlantisz mellett, vagy azt megel?z?en, Mu-n és Lemurián kívül még hány igen fejlett kultúrát sikerül majd elkü­löníteni - azt a jöv? dönti el. Amit ma el lehet mondani, az a következ?: nem mi vagyunk az els?k, s el?deink sorsából tanulva az int? jeleket fel kell ismerni, nehogy az utolsók legyünk...

Nehéz kiválasztani a legjellemz?bb, és a legbizonyítóbb er?vel rendelkez? leleteket, hiszen annyi van. A széles közvélemény el?tt alig, vagy egyáltalán nem is ismert nagy részük. Egyiptomban ma is gyakorlat, hogy a megmagyarázhatatlan dolgokat besu­vasztják egy raktárba, ott pedig várhatja a szerencsétlen lelet a sorsának jobbra fordu­lását. Ez a fajta tevékenység felér egy modern kori könyvégetéssel. Mégis alkalmazzák, csak azért, hogy az illúzióink megmaradjanak, miszerint mi vagyunk az els?k. Ehhez a maga­tartáshoz, mármint a leletek titkolásához, egy nagy adag hiúság is  járulhat, sokan ily módon próbálják igazolni az emberi faj töretlen fejl?dését a k?baltától az ?rhajóig. Csalóka és súlyos következményeket magában hordozó ábránd! E leletek egyben fi­gyel­meztetésül is szolgálhatnak: túlzott magabiztosságunk, a tudomány "hivatalos" képvisel?­i­nek a véleménye, biztonságérzetünk, mennyire megalapozatlan. A földi él?világot - benne foglalva az embert is -, körülbelül egy tucat tényez? fenyegeti teljes kipusztulással. Ezek közül néhány: szennyez?dés, erd?irtás, sugárzásnövekedés,   a sugárzás­növeke­dés miatt  bekövetkezett immunrendszer gyöngülés, járványok, energiavál­ság, éhínsé­gek, hábo­rúk, szociális válság, stb. Van mit tennünk!

A minket megel?z? magasan fejlett civilizációk elbuktak. A róluk fennmaradt szö­veges emlékek segítségével levonhatunk különböz? tanulságokat, mely hibákba es­tek. Megtalált tárgyi emlékeikb?l, vagy leszármazottaik tárgyi emlékeib?l, viszont arra a tu­dásra következtethetünk, amellyel rendelkeztek. A rejtélyes eredet? leletek az egész Földön fellelhet?k, kezdjük hát  újabb utazásunkat! Sajnos ebb?l az utazásból ki kell hagynunk a déli sarkvidék környékét, mert talán ha máshol ennyire nem is, de itt aztán mély hallgatásba burkolózik a tudomány. Egyes állati leletek még be-bekerülnek a saj­tóba, így például az a legfeljebb 30 ezer éves, melegvér? delfincsontváz, amit 2300 mé­ter magasságban találtak, emberi településekr?l azonban, nem esik szó, pedig azok is vannak. Kicsit hasonló ez a helyzet a "Majmok bolygójában" leírtakkal, ahol a fejlett em­berszabásúak minden eszközzel titkolják, hogy az ?sük emberek voltak...

De vannak további gondok is a leletekkel, méghozzá az eredetükkel kapcsolatban, ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy valamennyi közülük a Földön készült. De ez már más téma, és további vizsgálatokat igényel. Ahol nem szükséges  feltételezni földönkívüli eredetet ott természetesen nem is érdemes. A kérdés jóval összetettebb annál, mintsem minden esetben kategorikusan állást lehetne foglalni.

Rendkívül nehéz lenne bármiféle  csoportosítást, rendszerezést alkalmazni, hiszen maguk is a leletek annyira különböz?ek, valamint annyira különböz? helyekr?l, s külön­böz? kö­rülmények közepette kerültek el?. Ezért már el?re is elnézést kérek ezért a "fejetlenségért", de szeretnék minél több dolgot bemutatni, melyek között aztán kés?bb esetleg lehet összefüggést találni. Még valamit szeretnék újra megemlíteni, ez pedig az id?tényez?. A forrásokban rendkívül tág id?határokra bukkantam, ezek pontosságáról nem vagyok meggy?z?dve. Néhány tévedési, illetve hibaforrást az adott leletnél említeni fogok. Ilyen mindjárt az els? is. 1959-ben a Góbi-sivatagban több millió éves cip?talple­nyomatot találtak. A felfedezést egy közös szovjet-kínai kutatócsoport tette, Dr.Chow Ming Chen vezetésével. A következ?, hasonló cip?talplenyomatra a Fisher-kanyonban, Nevada államban bukkantak, ha pedig a kormeghatározás helyes, keletkezése a dino­szauruszok korába, azaz a triászba tehet?. Dél-Amerikában, Peruban, több tízezret, át­lagosan 40 cm átmér?j? követ ástak ki a sivatagból, ezeken a mesterségesen elké­szí­tett, ismeretlen eredet? tárgyakon, többek között dinoszauruszokkal harcoló vadá­szok, illetve az ?sállatot háziállatként tartó emberek láthatók. Az egyik képen éppen egy ilyen Itza k? látható. Ezeken a köveken még sok minden más is látható az anatómiai részle­tesség? képekt?l kezdve a vadászatokon át az egyszer? díszítésekig. Minket azonban most legf?képpen a dinoszauruszok érdekelnek ezekr?l a tárgyakról. Vajon ho­gyan áb­rázolhatták ?ket, ha 60 millió évvel ezel?tt kihaltak? A kövek kora legalább 1800 év, de nem egyszerre keletkeztek, és grafológusok elemzése szerint ráadásul ahány k?, annyi­féle kézjegyet mutatnak fel. Az els? dinoszauruszcsontvázat csak a múlt század­ban talál­ták. A kövek mesterséges eredetéhez nem férhet kétség, mert több rétegb?l állnak, s csak nagyon bonyolult "gyártástechnológiával" lehet ?ket létrehozni, viszont ép­pen ebb?l kifolyólag hamisítványok sem lehetnek, mert ki az a hamisító, aki több tízezer embert be tud fogni az üzletbe (ennyi ugyanis a kövek száma, s valószín?leg az alkotóik száma is), elkészítik a köveket, aztán beássák a sivatag homokjába ki tudja hány évig, aztán pedig a több tízezer ember közül egy sem vallja be, hogy részt vett volna ilyen vállalkozásban. Több, mint lehetetlen. A magyarázatot tehát máshol kell keresni, de hol is?

Az Itza kövek között jó nagy méret?ek is vannak, mint például az az 1,41 méter átmér?j?, mely csillagképeket ábrázol. Vannak olyanok is szép számmal, melyek a dino­szauruszokon kívül, más, kihalt állatokat ábrázolnak. Nemcsak a perui sivatagból kerül­tek el? olyan leletek, amiken dinoszaurusz-ábrázolások láthatók. Crespi atya az indiánok­tól kapott egy vésetet, ezen dinoszaurusszal játszadozó gyermekek láthatók. Ennek a k?lapnak egy részletét mutatja a másik kép. De térjünk még vissza egy kicsit a lábnyo­mokhoz!

Manapság már ötszázat is meghaladó ilyen lelettel rendelkezünk, s nézzük meg  ezek közül az egyik különösen érdekeset! A helyszín Dél-Amerika, közelebbr?l a Paluxy folyó vidéke, El Boqueron szomszédságában, Tolina államban, Kolumbiá­ban. Amikor a régészek elkezdtek ásni 1971 áprilisában, Henero Henao Marin professzor vezetésé­vel, hamarosan egy húsz méter hosszú dinoszaurusz csontvázat találtak, az iguanodon csa­ládból. Ebben önmagában még nem volna semmi külö­nös, viszont közvetlenül az ?shüll? csontjai mell?l emberi csontleletek is a felszínre kerültek. A csontok korát több millió évre taksálták, és mégis kit?n? állapotban maradtak fenn. De ez még nem minden. A két csontváz olyan helyzet­ben feküdt, mintha egy temetési szertartás keretében kerül­tek volna a földbe, s a dinoszaurusz az ember hátas állata volt, ahogy azt például az ava­rok temetkezési szokásainál is látható. A csontleletekt?l nem messze, a vízmosásban, láb­nyomokat is találtak, ezek a lábnyomok láthatók a következ? két képen. A korukat itt is több millió évre becsülik, szerintem abból a téves feltevésb?l kiindulva, hogy a dino­szau­ruszok  már több millió éve kihaltak. Az Amerikában talált leletek egyáltalán nem erre vallanak!

A régészek a leletek korát különböz? kémiai elemek bomlásidejéb?l határozzák meg, különböz? elemeket felhasználva erre a célra. A kedvenc a szén 14-es izotópja, de más elemeket is használnak már. A módszer azon alapszik, hogy az él?lény az élete so­rán az elemeket beépíti a szervezetébe. Miután elpusztul, több elem már nem épülhet testébe, így a vizsgálandó izotópok  elkezdenek bomlani. Ismerve az izotópok el?fordu­lási gyakoriságát, valamint a kémiai elemek felezési idejét, a fellelhet? elemmennyiség, az adott elpusztult szervezet testében, jó közelítéssel megadja azt a kort, amikor véget ért élete. Ez a módszer úgy nagyjából ötvenezer évre visszamen?en használható. Minél távo­labbi múltba megyünk vissza, természetesen annál pontatlanabb. A rádióizotópos el­járás­ban nagy hibalehet?ségek rejlenek, ugyanis a lelet környezete (savas, lúgos stb.) er?sen befolyásolja azoknak az izotópoknak a mennyiségét, melyeket mérni kívánunk. Az emlí­tettnél régebbi id?pontokat csak becsléssel lehet meghatározni, abból, hogy a lelet mely üledékrétegb?l kerül el?, és ismerve az üledék-képz?dés jelenlegi se­bességét, ilymódon lehet kort is meghatározni. Ez eddig tetszet?snek t?nik, csak a do­lognak van egy szép­séghibája. Nem számol azzal a hatalmas mennyiség? üledékkel, mely a vízözön "jóvoltából" rakódott le. Ezáltal aránylag fiatal leletek nagyon mélyre ke­rülhettek, ez pe­dig aztán megtéveszti a hivatásos korbecsl?ket. Az én álláspontom a következ?, s tudom, ez nagy vitákat válthat ki, a dinoszauruszok nem 60 millió éve pusztultak ki, hanem csak legfeljebb 13500!

Most már szinte bizonyosnak látszik, hogy a dinoszauruszokat kisbolygóbecsapódás irtotta ki, a tudósok meg is találták azt az irídium-réteget, mely kisbolygókra jellemz?, a Földön azonban nem fordul el? akkora koncentrációban. A ré­teg alatt még nagy számban fellelhet?k az ?shüll?k csontjai, felette azonban nem, ha­nem egész más állatok, például eml?sök maradványai vannak csak. Az irídium-réteg na­gyon mélyen fekszik, ezért is becsülték korát 60 millió évre. Azóta a tudomány már fej­l?dött, csakhogy ezeket az új eredményeket még senki sem merte hangosan kimondani, pláne összefüggéseikben. Találtak ugyanis Kalifornia partjainál 1800 éves k?olajat. A k?olaj keletkezési idejét korábban évtízmilliókban adták meg. Szintén nem olyan régen, találtak Skóciában 3000 éves szénmez?ket. A szén képz?désére is jó néhány millió évet szoktak adni. A hegységek is kialakulhatnak néhány ezer év alatt, így az egész, eddig használt id?skála összeomlott. Ráadásul itt vannak ezek a leletek, meg egy csomó olyan beszámoló is, miszerint utazók Dél-Amerikában, de Afrikában is, él? ?shüll?ket láttak! Akkor most mitév?k legyünk? Azt hiszem nincs sok értelme tovább fenntartani azt az ál­láspontot, hogy azok az irídium-rétegek annyira régiek, amennyire nem, s Atlantisz csu­pán a fantázia terméke lenne...

Az ?si emberek a jelek szerint nem csak dinoszauruszhátról vadásztak, aztán nem is olyan dárdával, lándzsával és nyíllal, s nem is csak állatokra. Ezt látszik alátámasztani az a Londoni Természettudományi Múzeumban ?rzött koponya, me­lyet 1921-ben találtak Rhodésiában a Broken Hill mellett. A koponya bal felén tökéletesen kör alakú lyuk talál­ható, a lyuk körül nem látszanak repedések, aminek feltétlenül lennie kellene, ha nyíl vagy dárda ütötte volna. Csak afféle nagysebesség? lövedék, mint például a puskago­lyó, üthet ilyen lyukat. A lyukkal  szemben a koponyacsont zúzott a belülr?l kifelé repül? lövedékt?l - ugyanez a jelenség figyelhet? meg a mai áldozatokon, akiket nagyerej? ló­fegyverrel l?nek fejbe. Lassúbb fegyver semmi esetre sem ütött volna ilyen pontosan kör alakú lyukat és nem zúzta volna szét a csontot a koponya átellenes oldalán. Nagyte­kinté­ly? berlini német törvényszéki orvosszakért? jelentette ki a leghatározottab­ban, hogy a rhodésiai férfi fejsérülését nem okozhatta más, csak puskagolyó.

Korábban említettem, hogy a rádióizotópos kormeghatározással bajok vannak, va­gyis a koponya lehet egészen fiatal is, s csak a kémiai környezet tette olyanná, hogy sok ezer évesnek t?nik. Ennek azonban jelen esetben ellentmond az, hogy 20 méteres mélységben találták, üledékes k?zetben, és az az üledékes k?zet feltétlen id?sebb há­romszáz évesnél, amióta egyáltalán l?fegyvert használnak. Tehát elmondható az, hogy a rhodésiai férfit puskagolyó ölte meg, de ez a fegyver az emberi történelem igen korai szakaszán lett elsütve. A rhodésiai koponya vizsgálatából levont következtetések azon­ban nem  egyedül­álló bizonyítékai annak,hogy a távoli múltban valaki (s?t esetleg né­hány nemzet) l?fegyverekkel, vagy ahhoz hasonló harceszközökkel rendelkezett. A Moszkvai ?slénytani Múzeumban ugyanis olyan kiállítási tárgy látható, amely er?sen alá­támasztja ezt a feltevést. Ez a tárgy egy ma már kihalt ?sbölény koponyája. E koponyát a Léna folyótól nyugatra találták, néhány ezer évesnek becsülik a korát.

Az vonta magára a moszkvai múzeum igazgatójának, Konsztantyin Flerov egyetemi tanárnak, valamint tudóstársainak a figyelmét, hogy a bölénykoponya homlokán kör alakú kis lyuk van. A lyuk csaknem csiszoltnak látszik, és nincsenek körülötte repedé­sek, jelezve, hogy a lövedék ebben az esetben is nagy sebességgel hatolt be a bölény koponyájába, csaknem vízszintes vonalú pályán. Semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy a bölény még élt, amikor a találat élte, ezt bizonyítja az, hogy a lyuk szélein csontoso­dási folyamatok kez­d?dtek, vagyis túl élte a lövést. A lövész és a bölény közötti távolság túl nagy lehetett ahhoz, hogy a lövés halálos legyen, az állat tehát túlélte a sebet, és csak évekkel kés?bb pusztult el - más okok miatt. Csontjai azonban megmaradtak a hosszú korokon át, velük együtt a valamikor élt nép pusztító hatalmának bizonyítékai is.

Az ilyen és hasonló koponyalyukakra a kedvenc ellenérv egy bizonyos kagylóféle felhozása, mely a csontokon ilyen lyukat  hagyva fúrja keresztül magát. A másik kedvenc érv a szándékos koponyalékelés, a halott vagy az elpusztult állat agyvel?jének kinye­rése. A ma él? törzsek ezt az orrlyukon keresztül érik el, csak a lehet? legritkábban fúr­ják meg a koponyát. Nincs is hozzá olyan eszközük, mellyel ilyen éles szél? lyukakat produkálhatnának. A legsúlyosabb ellenérv azonban e magyarázatokra, hogy az ?sbö­lény koponyán az újracsontosodás jelei láthatók, s nemigen akad állat, amelyik agy nél­kül évekig még szaladgál. Az említett ?sállat koponya szerencsére nem egyedi eset, az Uránia Csillagvizsgálóban egy Szovjetúnióból érkezett tudós el?adásán tucatnyi diát állt módomban átvizsgálni, közöttük olyanokat is, melyek mikroszkopikus felvételeket mutat­tak. Meggy?z?ek voltak mind a képek, mind az el?adó személye.

1960-ban - szintén a Szovjetúnióban - egy ogyesszai barlangból kerültek el? ?si struccok, tevék és hiénák csontjai. A leletek korát egymillió évesre becsülték, a cson­tok maguk pedig fémszerszámok nyomát viselik.

Ha már a barlangoknál tartunk, kicsit nézzünk körül a barlangok, s a barlangok­ban talált rajzok világában!

Mikor az átlagember maga elé képzeli a k?korszakban élt embert, rendszerint tor­zonborz alakot lát, aki csak állatb?r ruhát visel a derekán és a fél vállán. Az embertan tu­dósai évezredeken át így festették le a történelem el?tti népeket. 1937-ben azonban Leon Pericard és Stephane Lwoff az egyik Lussac-les-Chateaux melletti barlangban né­hány, a magdalén korból származó vésett követ talált, melyek gyökeresen megváltoztat­ták ezt az elfogadott képet. A lapos köveken hanyag tartású férfiak és n?k rajza látható, köpenyben, cip?ben, övvel, kabátban és - kalappal a fejükön. Az egyik karc fiatal n?t áb­rá­zol oldalnézetben, aki ülve figyel valamit. Kertésznadrágot visel rövid ujjú kabátkával, apró cip? a lábán, s díszes kalap a fején. A kalap a jobb fülénél a válláig nyúlik egészen. Ölé­ben négyszög alakú lapos tárgy, amelynek eleje visszahajlik a tárgyra, nagyon ha­sonlóan a mai pénztárcákhoz. Más köveken férfiak látszanak jól szabott nadrágban, széles és csatos övvel, nyírt szakállal és bajusszal.

A Lussac-féle karcolatok ellentmondanak mindannak, amit a történelem el?tti tudo­mányokról eddig tanítottak. Az embertan tudósai azonnal hamisítványoknak is kiáltották ki a rajzokat. Azonban elsietett véleménynyilvánításuk ellenére 1938-ban hivatalosan is a valódiság mellett tették le a voksukat. Breiul abbé is azok között volt, akik kimutatták, hogy ezek  a valóban jólöltözött emberek minden bizonnyal a fels? csiszolatlan k?korszak magdalén korszakának idején éltek. Ma a k?karcok java része Lussac-les-Chateauxban van a történelem el?tti id?k könyvtárában. Néhányat pedig a Párizsi Embertani Múzeum állít ki a közszemlére, melyek nem túl sokat árulnak el, s nem ütköznek túl élesen a ha­gyományos álláspontokkal. A többi a raktárakban van, és csak különleges engedéllyel le­het megtekinteni, akkor is csak azoknak, akiknek "megfelel? megbízóleveleik" vannak. Úgy gondolják, hogy a rajzok túlságosan nyugtalanítóak ahhoz, hogy közszemlére te­gyék ki ?ket

A Lussac-féle karcok azonban egyáltalán nem az egyedüli bizonyítékok arra, hogy a k?korszakban választékosan ruházkodtak. A délnyugat-afrikai Kalahári sivatag történe­lem el?tti barlangfestményei, melyek keletkezési idejét a k?korszak idejére rögzítették, világos b?r? embereket ábrázolnak, sz?ke szakállal, divatosan nyírt hajjal. Lábukon magasszárú cip?, ruházatuk többi része pedig feszes nadrág, többszín? ing és kabát, s?t keszty?.

Az északi területeken, Moszkva közelében, Vlagyimir városa mellett találtak a csi­szolatlan k?korszakból származó sírt, mégpedig Otto Bader egyetemi tanár, a Szovjet Tudományos Aka­démia Néprajzi Intézetének a kutatója. "Vlagyimir ember"-nek nevezték el a leletét. Tárgya a történelem el?tti id?kben élt férfi, rénszarvasokra és mamutokra va­dá­szott. Ruháinak maradványaiból kiderült, hogy jól öltözött lehetett. Jókora sz?rme­nadrágot, hímzett inget és nagyon célszer? kabátot viselt. Magukból a ruhadara­bokból alig maradt meg valami, de az épségben maradt elefántcsont csatok és gombok segít­ségével sikerült megállapítani, hogy mit viselt.

Rengeteget lehetne még a barlangrajzokkal foglalkozni, többek között azokkal a különös "szkafandert" visel? alakokkal, akiknek ábrái a világ szinte minden pontján fel­bukkannak. Lehetne még beszélni a "szárnyas emberek"-r?l, akikkel szintén találkozha­tunk eme rajzokon, vagy a több tízezer éves csillagtérképekr?l, melyek minden vonatko­zásban rendkívül érdekesek. Néhány orvosi vonatkozású rajzról azonban feltétlenül érde­mes szót ejteni.

Dél-Amerikában - állítólag tudatlan indiánok - véstek olyan jeleneteket a sziklákba, melyek többek közt szívátültetést ábrázolnak, és mai mértékkel is korszer?nek t?nnek. Ábrázolnak továbbá császármetszést, szülést, agyátültetést, valamint a sebészet más vívmá­nyait, melyek a mi korunkban csak a legutóbbi nemzedékek alatt fejl?dtek ki. To­vábbi k?bevésések szívm?téteket ábrázolnak, annyira részletesen, hogy még az erek is lát­szanak, orvosokat, amint m?szereikkel dolgoznak, és betegeket, akiket bonyolult cs?­rendszer köt az életfenntartó berendezésekhez.

A legkomolyabb gy?jt?munkát a  perui Limában Dr.Jose Gabrena végezte, aki a Perui Egyetem embertan és történelem tanára volt. A tudósok, akik megvizsgálták a vé­seteket - vagy azok fényképeit - szemlátomást zavarban voltak a felfedezések miatt. Za­varba ejtette ?ket, hogy a "primitív"-nek nevezett ?slakosok hogyan voltak képesek ilyesmire. A válasz egyébként nagyon egyszer?: nem voltak primitívek!

De maradjunk még egy kicsit a barlangoknál, annál is inkább, mert az "?semberek" nemcsak szimpla víz-és szélvájta üregekben laktak, hanem hatalmas bar­langrendszere­ket építettek ki mesterségesen, ily módon egész föld alatti metropoliso­kat alkottak! A leghíresebb ilyen földalatti város a törökországi Derinkuyu, amely jelen­leg is feltárás alatt áll.

Egyszer egy egész nagyváros terült el itt a föld alatt, húszezer ember élt a mélybe nyúló szinteken. Elmondható az, hogy amikor ez a település lakott volt, nem al­kalmi me­nedékhelyül szolgált. A városnak igen bonyolult infrastruktúrája volt. Hatalmas közösségi termeket találunk itt, különálló lakásokat háló- és nappali szobával, istállókat, s?t még kit?n? borospincéket is, nem is említve az üzleteket és más kényelmet- és szórakozást nyújtó létesítményeket. A különböz? helyiségek más-más szinteken helyezked­tek el, je­lenleg 13 szintet tártak fel a mélységbe haladva. Az egyes szinteket sz?k lejárók kötöt­ték össze, az átjárókat hatalmas kerek kövekkel lehetett zárni - mindig csak belül­r?l. Derinkuyuba kívülr?l bejutni abban az id?ben szinte lehetetlen volt. A legmélyebb szinte­ken kutakat, sírokat, fegyverraktárakat, valamint menekül?járatokat lehet találni. A rend­kívül zseniális tervez?knek valami ismeretük volt a légkondicionálásról is. 52 kürt?t vájtak a sziklába ebb?l a célból. Így a friss leveg? a város minden egyes sarkába eljutott egy rendkívül bonyolult cirkulációs úton. Derinkuyu, s a hozzá nagyon hasonló Kaymakli, csak kett? a tizennégy föld alatti városból, melyekr?l a török archeológusok tudnak. A kutatók mára már azt is felderítették, hogy egy olyan alagútrendszer is létezik, mely az összes föld alatti várost összekapcsolja. A kalkulációk azt igazolják, hogy nem kevesebb, mint 1.2 millió ember élt ezekben a katakombákban hosszú id?n át.1.2 millió ember! Ez azt je­lenti, hogy megfelel? mennyiség? élelmiszerr?l is kellett gondoskodni. De hogyan? És honnan?

A régészek úgy gondolják, hogy ezeket a városokat az id?számításunk szerinti els? században építették azok a keresztények, akik ilyen módon menekültek el üldöz?ik el?l. Van egy kis gond ezzel a feltételezéssel, ugyanis a lentieknek élniük kellett valami­lyen módon. A föld alatt nem lehetett gabonát nevelni, egyszer?en ehhez nem volt elég fény. De ha nekik szántani kellett volna a föld alatt, és állatokat tenyészteni, akkor ez nem lehe­tett egy egyszer? alkalmi menedékhely, márpedig kellett, a nyomok erre vallanak. Tény, hogy itt hosszú id?n át éltek embe­rek, és ráadásul folyamatosan. Az ül­döz?knek csak le kellett volna ülni nyugodtan a bejára­tok elé, megvárni, amíg az éhes, elcsigázott üldözöttek el? nem bukkannak. Semmi szükség sem lett volna semmiféle harcra, a blokád kikényszerítette volna ellenfeleiket a föld alól.

Eltekintve ett?l a kritikától van más elgondolkodtató körülmény is e gigantikus föld alatti létesítménnyel kapcsolatban, ez pedig a törmelék. Hegyekben kellene állnia a ho­moknak és a kitermelt k?törmeléknek, ilyeneknek azonban nyomuk sincs. Az emberek tervszer?en építkeztek évtizedeken át, de az sincs kizárva, hogy évszázadokon át. A la­kosok valóban menekülhettek valami el?l. Szerintem inkább a küls? természeti körülmé­nyek lehettek ilyen kiváltó okok. ?k tudják mi volt az. Remélem egyszer mi is megtud­juk.

Szintén barlangokkal kapcsolatos a következ? lelet is.1965-ben egy kínai régész, Tsum-Um-nui cikket jelentetett meg Pekingben "12000 évvel ezel?tti ?rhajósok" címmel. Akkoriban a Tibetet Kínától elválasztó hegyes vidéken, a Bajankara barlangjaiban a ré­gészek írásos táblákat találtak: tányér alakú kerek korongokat, amelyeket ismeretlen módszerrel vágtak ki a  gránittömbökb?l.

A barlangok közelében nyílegyenes vonalban sorakozó sírkövekre is bukkantak, bennük csontvázakkal. A csontvázakból az ?störténészek megállapí­tották, hogy ezek az emberek a dropa és kham fajtához tartoztak, ezek képvisel?i pedig - mivel testmagas­ságuk nem haladta meg a 130 cm-t - semmiféle ma él? fajtához sem sorolhatók. Ez a fajta nem azonosítható a mongol és a tibeti fajtával sem.

Az ?si kínai legendák említést tesznek apró, vékony, sárga emberekr?l, "akik  a felh?b?l jöttek", s akiket különleges rútságuk miatt - törékeny testükön rettenetesen nagy fej ült - el?ször elkülönítettek, majd "gyors lovakon ül? emberek" (kétségtelenül a mon­golok) lemészárolták ?ket.

A csontvázak analízise 12000 éves kort állapított meg.

Az els? régészeti jelentések egy "kihalt majomfajról" beszéltek. Ez az állítás, ha arra gondolunk, hogy ezek a lények sírokat ástak maguknak és k?b?l készült fontos le­le­teket hagytak hátra, olyan valószín?tlennek t?nik, hogy a jelentés egyik szerz?jét, Tchi-Pou-tei régészt a sajtóban szenvedélyesen meg is támadták érte. Tchi Pou-tei azzal vágta ki magát, hogy szerinte az írásos lemezeket a dropáknál régebbi civilizált lények hagyhatták a barlangokban.

1965-ben Tsum-Um-nui professzor tanulmányozta b?vebben a problémát és elké­peszt? felfedezéseket tett. A Bajankara barlangjaiban 716 k?tányért találtak, mind­egyik közepén egy lyuk volt, mint a mi mikrobarázdás lemezeinken. Csak növeli a hang­lemeze­inkkel való hasonlóságukat az, hogy ebb?l a lyukból kiindulva, egészen a tá­nyér széléig egy spirál alakú kett?s barázda halad.

A Pekingi ?störténeti Akadémia türelmes munkával tisztázta a tányérok titkát, de felfedezéseiket olyan fontosnak találták, hogy nem hatalmazták fel Tsum Um-Nui pro­fes­szort arra, hogy a közeljöv?ben nyilvánosan is beszámoljon  róla. Ez a vonalas írás ?rhajósok odüsszeáját meséli el, egy olyan korból, amikor régi adatok szerint nem létez­hettek csillagközi ?rhajók.Íme a Tsum Um-nui professzor által közölt fordítás egy része:

"A dropák légi csúszdájukon jöttek le az égb?l. Napkeltéig tízszer menekültek a barlangokba a férfiak, asszonyok és gyerekek. Végül jelzésekb?l megértették, hogy az égb?l jött látogatóknak békések a szándékaik, s megengedték, hogy a dropák megkö­zelítsék ?ket"  

A khamoknak tulajdonított más vonalas írásokból egy siratót is rekonstruáltak:

"Leszállás közben tönkre ment egy ?rhajó az ellenséges hegyekben, s a kozmo­nauták meg sem tudták javítani, mivel ehhez sem nyersanyagaik, sem megfelel? utjaik sem voltak."

A k?tányérok leleplezése azonban nem állt meg ezen a ponton. A kínai tudósok óvatosan lekapargatták a becses tárgyakat, majd az összegy?jtött részecskéket anali­zál­ták. Nagy százalékban találtak kobaltot, valamint más fémeket. A sértetlen lemezek vizsgálatá­nál az oszcillátor olyan nagymérték? vibrációt jelzett, mintha a szerkezetet je­lent?s elekt­romágneses sugárzással terhelték volna meg. Úgy vélik, ha sikerülne ezeket átalakí­tani, - még ismeretlen - hullámlenyomatokra, a vonalas írásénál még fontosabb üzenetet fejthetnének meg.

A bajankarai barlangok falain karcolt sziklarajzokat is találtak. Ezek a felkel? Na­pot, a Holdat és a csillagokat ábrázolják, köztük a Földet is, ahogyan az kívülr?l, a vi­lág?r fel?l lett volna nagyjából 12000 évvel ezel?tt.

És még mennyi mindent nem árultak el err?l az izgalmas titokról.

A változatosság kedvéért most nézzünk valami mást! 1885-ben egy különleges fémkockát találtak Ausztriában egy szénbányában, Wolfseggben, közel Schwanenstadthoz. A leletr?l beszámolt a Nature 1886-os novemberi száma is, valamint a L'Astronomie is. A súlya 785 gramm volt és kemény nikkel-karbon ötvözetb?l ké­szült. Egyesek ?si meteoritra gyanakodtak, az élei azonban túl szabályosak ahhoz, hogy a légkörön áthaladt volna, s felmelegedett volna többezer foknyira. A szénrétegek kora, ahonnan el?került, több tíz millió év. Itt megint ugyanazzal a problémával találkozunk - az id?tényez?vel. A szén nagy nyomáson, ideális körülmények között, néhány ezer év alatt kialakulhat a növényzetb?l, tehát a szénrétegek becsült kora a jelen esetben sem mond semmit.

Ugyancsak bányából került el? a 17. században az a közel 20 cm-es szög, melyre a spanyolok bukkantak Peruban. Valószín?síthet? kora több tízezer év. A fémmegmun­kálást a mai ismereteink szerint az amerikai kontinensen nem alkalmazták, a lelet pedig an­nyira különös volt, hogy a spanyol alkirály, Francisko de Toledo is megemlíti a jelenté­sé­ben.

Ha nem ismerték és használták a fémeket, vajon hogyan formázták tökéletes gömbbé a Costa Rica délnyugati részén, Guatemalában, valamint Mexikóban talált több száz k?golyót. Méretük a tízcentiméterest?l a két és fél méterig terjed, a súlyuk is ennek megfelel?en néhány kilogrammtól több tonnáig. Némelyikük a dzsungelben található, míg társaik a hegytet?kön. A geológusok egy része természetes eredet?nek tartja a k?gömböket, de elképzelésüket meglehet?sen nehéz lenne igazolni. A k?gömbök több rétegb?l állnak, s ráadásul még nem ismerünk olyan  folyamatot, mely ekkora méretek­ben ilyen szabályos alakzatokat produkál. Azóta már a világ sok pontján találtak ilyen k?­gömböket, az anyaguk is a legkülönfélébb. Némelyikükre barázdákat véstek valamilyen módon, míg mási­kukra csillagtérkép szer? hálózatos alakzatot. Nehéz lenne most ma­gyarázatot találni rendeltetésükre, valamint el?állításuk körülményeire.

Máltán is különleges leletekre bukkantak. A régi id?kben a sziget szinte teljes terü­letét  behálózták a különös vágánynyomok, melyek eredete szintén több, mint különös. Ezek a vágá­nyok elágaznak jobbra-balra, keresztez?déseket, váltókat alkotnak, aztán ismét egyenesen futnak tova a mészk?ben. A vágányok nyomtávolsága általában 1.23 méter, de akad néhány szélesebb is, illetve keskenyebb nyomtávú szakasz is. A változó mélységben a mészk?be vájt barázdák hegyen-völgyön át futva, gyakran egy-egy öböl­nél végz?dnek, majd belesüllyednek a Földközi-tenger vizébe. Néhol a vágány hírtelen meg­szakad egy szakadék el?tt, hogy aztán a mély völgyben  folytatódjék megint, mintha képzeletbeli járm? nem riadt volna vissza a mélységt?l. A völgyekben termékeny talaj fedi be a vágányokat, a völgyek keletke­zési dátumát 600 ezer évre becsülik.

Felettébb valószín?tlen, hogy ezek a vágányok természetes eredet?ek lennének. Ez ellen szól a vágányok nagy száma és szabályossága, de az általuk leírt különböz? alak­zatok, váltók, keresztez?dések, stb. A vágányok bels? felülete is precíz megmunká­lási nyomokat mutat. Sajnos a vágányok nagyrészét beépítették, de még elég jelent?s terü­let áll rendelkezésre, ahol vizsgálhatók. Különböz? magyarázatok születtek a vágá­nyok elkészítési módjára, céljára, valamint arra vonatkozóan, hogy miféle közlekedési eszközök utazhattak rajtuk. Ezek többsége szerintem csak próbálkozás, de ilyesmire is szükség van, a próbálkozásokból alakul ki végül a megértés.

A vágányok ?sibbek, mint a Máltán is található k?építmények, azokat el is kerü­lik. Kellemetlen probléma, hogy Máltát körülvev? területeken sehol sem lehet hasonló alak­zatokra bukkanni. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem is voltak ilyenek. Mindenesetre annyira régen lehettek - ha voltak -, hogy az írásos történelem, de a szájhagyományok sem, tartották érdemesnek megemlíteni ?ket.

Felüdülésképpen tekintsünk ismét egy tárgyi leletet, egy olyat, melynek tudomá­nyos forrásokban is nyoma van. Scientific American 1851-es júniusi száma beszámol ar­ról a leletr?l, melyet Dorchesternél hoztak napvilágra egy bányarobbantás során. A tárgy maga egy ha­rang alakú edény volt, ismeretlen fémötvözetb?l készült, és ezüstb?l kiala­kí­tott virágok díszítik. Szinte egy remekm?, a probléma pedig ugyanaz vele, mint a ha­sonló le­le­tekkel: meghatározhatatlan a kora.

Nehéz meghúzni azt a határvonalat - ha egyáltalán lehetséges és szükséges -, mely a miénket megel?z? civilizációk tudásanyagát és m?vészeti képességeit, alkotásait elvá­lasztja a mienkt?l, hiszen a saját kultúránk is folyamatosan fejl?dik (vagy csak mi hisszük azt), nem mindent örököltünk el?deinkt?l, bár jelenleg az újrafelfedezések korát éljük. A középkor sok olyan tudás ismeretét törölte az emberek tudatából, mely korábban hét­köznapinak számított. Kezdve az elektromosságtól, folytatva az  agym?téteken át, akár az ?rrepülésig. Mindenesetre ma könnyebb a helyzetünk ilyen emlékek megértésében, mint teszem azt 50 évvel korábban. Könnyebben felismerhetünk ?rrepülések leírá­sát, asztronometriai adatokat, melyeknek nyilván létezniük kellett, ezen kívül a hozzájuk tar­tozó m?szerezettségnek is, ahhoz, hogy egyáltalán leírásra kerülhessenek.

Idevágó téma, hogy a maják naptára a mai napig pontosabb, mint a mienk, ez pe­dig  csak az atomórák világába derült ki egyáltalán. Igencsak feladták a kérdést a ma tudo­mányának azzal, hogy egy ilyen id?mérési rendszert megalkottak. Állítólag minden­féle m?szerezettség nélkül. Mindenesetre elgondolkodtató. Ugyancsak elgondolkodtató az építészeti technikájuk is, vajon hogyan voltak képesek megalkotni egy 60 km hosszú nyílegyenes utat a dzsungelen át, amikor ez a huszadik századi tudósoknak a lézeres irányítástechnika korában sem sikerülne, ugyanis 40 cm-rel elvétették az Angliát Fran­ciaországgal összeköt? Euro-alagút tájolását?

Arra sincs magyarázat, hogy hogyan, s f?leg milyen eszközzel, tudtak az ?si peru­iak olyan finom textíliát el?állítani, amit csak csodálni lehet, jó néhány mai gyár talán képtelen is lenne rá.

Megdöbbent?k azok a leletek is, melyeket Ekvádor tengerpartjánál találtak. Ezek nem voltak mások, mint kicsiny, platinából készült szobrok. Egészen jelentékteleneknek t?ntek mindaddig, míg az anyagukat meg nem határozták. Amikor ez megtörtént, rögtön adódott a probléma: a platina olvadási h?mérséklete 1770 Celsius fok. Ilyen magas hó­mérsékletnek az el?állítása különös technikát és technológiát igényel, és nem is sikerült csak az 1700-as évek legvégén. Akkor vajon hogyan voltak képesek megoldani a meg­felel? olvasztókemence el?állításának nehézségeit az ?si peruiak? Vagy ha nem ?k, ak­kor kik?

Braghine az "Atlantisz árnyékában" cím? könyvében egy Ekvádor északi partja közelében fekv? kisvárosban, Esmeraldában talált leletekr?l számol be. A jelenleg Ernesto Franco gy?jteményében található tárgy nem más, mint kis obszidián tü­kör, mint­egy 5 cm az átmér?je, s konvex-lencsealakúra van csiszolva. A megmunkálása olyan tö­kéletes, hogy a legapróbb hajszálakat is láthatóvá teszi. A maják (vagy kik?) rendkívül fejlett optikai és matematikai ismereteir?l tanúskodik ez a lelet, de a pálmát minden bi­zonnyal a kristálykoponyák viszik el.

 

 

Az egyik kristálykoponyára 1927-ben bukkantak rá Yucatántól délre. Egy brit ré­gész vezette az ásatást, Frederick A. Mitchell-Hedges. A települést ahol dolgoztak, ké­s?bb Lubaantunnak nevezték el. Egy maja templom romjait próbálták kiszabadítani a dzsun­gelb?l. A vezet? régésszel dolgozott annak nevelt lánya, Anna is. ? találta meg vé­gül is az oltár körül turkálva az 5.3 kilogrammos kristálykoponyát. A hozzátartozó álka­pocs csak három hónappal kés?bb került el?, 10 m-re az eredeti helyszínt?l. A legels? ilyen koponyára 1889-ben bukkantak, azt most a British múzeumban ?rzik. A két említett koponya között van hasonlóság de eltérés is. A Lubaantunban talált minden bizonnyal n?i fejet ábrázol, az arcél  jobb és bal fele már-már tükörszer?en egyforma. Az arc középs? része szokatlanul egyenes, semmi sem utal az él? modell bármiféle szabálytalansá­gára. Említésre méltó végül a kiugró orrtüske, valamint az álkapcsok függ?leges állása. Ez a kristálykoponya látható az alábbi képen. A lubaantuni koponya kimunkáltabb, alsó álkap­csa különálló, mozgatható.

Mitchell-Hedges-féle koponya kit?n?en ábrázolja a szemgödröket, a járomcsont íveit és a szemölcsnyúlványokat, míg a mexikói koponya csak sejteti e fontos részlete­ket, a szemgödröket pedig egyszer?en kereknek mutatja. A lubaantuni kristálykoponya igazi szenzációja azonban az anyaga.

A kvarc ásvány - hasonlóan más drágakövekhez. Sajátos tulaj­donságai következté­ben a kvarcot kifinomult technikai módszerekkel lehet csak megmun­kálni. Az átlátszó kvarckristály, vagy hegyikristály, tiszta formájában a szilícium-oxid, vagy a kovasav kép­letét mutatja: SiO'2. Az úgynevezett Mohs keménységi foka: 7. (A skála legmagasabb értéke a 10, s csak a gyémántok érik el.) A hegyi kristály kagylósan, szilánkosan tö­rik, ezért nem hasítható. Csak fluorsavban oldódik.

Az indiánoknak, akik ebben a korszakban, mai ismereteink szerint semmilyen fém­szerszámot nem ismertek, ezzel a kemény, ellenálló anyaggal kellett megbir­kózniuk.

A lelet elkészítésének titkát Frank Dorland restaurátor és m?emlékgondozó pró­bálta megfejteni, miután Anna Mitchell-Hedgest?l kutatási célokra hat teljes évre meg­kapta a tárgyat. Dorland különös tulajdonságokat észlelt a kristálykoponyán. Vizsgálatá­nak eredményeit a Hewlett-Packard elektronikai kon­szern kutatási osztálya teljes mér­tékben meger?sítette.

Jim Pruett, az amerikai vállalat kristály-laboratóriumának vezet?je az úgy nevezett x-y tengely és a polarizált fényben fellép? fáziseltolódás alapján megállapította, hogy a ko­ponya és az alsó álkapocs eredetileg egyetlen darab kristályhoz tartozott. Amilyen kön­ny? volt ezt kimondani, annyira nehéz lehetett megcsinálni. A hegyi kristály nem hasít­ható, ugyanis szilánkosan törik. Hacsak nem azzal a b?vészmutatvánnyal van dolgunk, hogy egy eredetileg hatalmas kristálydarabot egészen finoman szétf?részelnek. Azonban gépi megmunkálásra utaló nyomot még mikroszkóppal sem találtak. Mivel azonban két­ségte­len, hogy valamiképpen mégiscsak elkészítették a koponyát, a furcsa talány to­vábbra is megoldatlan. Ha a természetfeletti er?ket és más kultúrákból  érkezett, külön­le­ges m?­szaki fejlettség? látogatókat nem veszünk számításba, akkor a majáknak bi­zony kézi csiszolással kellett elkészíteniük a kristálykoponyájaikat. Szinte hihetetlen munka ez, amely a politikai és vallási körülményekt?l függetlenül, akár évszázadokig is eltartha­tott! Nehezen képzelhet? el, hogy hogyan tudták olyan mereven tartani magukat generá­ciókon át egy ilyen terv megvalósításához.

Mitchell-Hedges emlékezett olyan régi indián mondákra, amelyekben a köveket meglágyító és könnyedén formázhatóvá tev? növényi nedvekr?l esett szó. Sajnos ezek csak olyan elbeszélések, mint amilyeneket Dél-Amerikában különösen gyak­ran emleget­nek monumentális épületekkel összefüggésben. A hegyi kristály is ásvány, tehát ugyan­úgy kezelhet? lett volna ezekkel a nedvekkel. De vajon el tudunk-e képzelni olyan növényi nedvet, vagy akár f?zetet, amely a fluorsavnál is hatékonyabb?

A szakembereket, így a New Yorki Amerikai Indián Múzeum igazga­tóját, Frederick J. is teljesen meglepte egy másik felfedezés. Mivel a kvarckristály spirál­alakban növek­szik, belsejében meghatározott tengelyek keletkeznek, amelyeket minden drágak?csi­szoló ismer. Már a tengelyekkel ellentétes megmunkálás is elég ahhoz, hogy a kristály javíthatatlan károsodást szenvedjen. Az átlátszó hegyi kristályban azonban ezt a tengelyt csak er?s nagyítóval, vagy polarizált fénnyel történ? megvilágítással lehet felis­merni. A tudósok nagy meglepetésére a Lubaantunban talált kristályt a tengellyel ellenté­tes irány­ban munkálták meg, ami még megmagyarázhatatlanabbá teszi a titokzatos lele­tet. A tengely vonalának milliméternyi pontosságú felismeréséhez olyan elemzések szük­sége­sek, amelyek jelenlegi tudásunk szerint a majáknak nem állt rendelkezé­sükre. Nem ma­rad más, minthogy a maják kézi csiszolással készítették el a koponyát. Kiszámítot­ták, hogy ez hozzávet?legesen hétmillió munkaórát igényelt volna. Ez 800 éven át, éjjel-nap­pal, megállás nélkül végzett szakadatlan csiszolást és fényezést jelent. Ha csak nap­pal dolgoztak volna, a dologhoz 1600 év lett volna szükséges, s ekkora id?tartamot állí­tólag a maja birodalom meg sem élt...

Frank Dorland, aki alaposan megvizsgálta a kristálykoponyát, úgy találta,hogy a kora 1000 és 12 ezer év között bármi lehet.

E részletes elemzés után nézzünk további tárgyi leleteket!

1891 júniusában, Illinois államban, Morrisonville-ben Mrs Culp szenet lapátolt a konyha t?zhelyébe. Az egyik széndarab magára vonta a figyelmét, mert ketté esett, majd egy finoman megmunkált aranylánc pottyant ki bel?le. A Morrisonville Times június 11-én jelentette, hogy Mrs Culp el?ször arra gondolt, hogy valaki véletlenül beejtette a szén közé a láncát, de amikor felemelte, rögtön látta, hogy nem ez történt, mert amikor a kérdéses széndarab kettétört, csaknem közé­pen hasadt el, s a lánc köre közrefogta egymáshoz a két féldarabot. Amikor a szén kettéhasadt, a lánc közepe ugyan kiszaba­dult, vége azonban beágyazva maradt a szénbe. Említenem sem kell, hogy  szénréteg korát több tízmillió évre becsülték...

A morrisoville-i lánc nem egyedül álló, mert 1844-ben Rutheford Mills (Anglia) közelében az egyik k?bányában másik, ismeretlen eredet? aranytárgyat fedeztek fel. 1844 június 22-én gránitot robbantó munkások váratlanul, 2.5 méter mélyen, a sziklába ágyazottan, egy aranyláncra bukkantak. A geológu­sok 60 millió évre becsülték a szikla korát...

A sziklák belsejéb?l nemcsak ilyen nemes tárgyak kerültek el?. Illionis állambeli Springfield Republican 1851-ben közölte, hogy Witt de Hiram nev? üzletember kaliforniai utazásából ököl nagyságú, aranytartalmú kvarcot hozott magával. Amikor de Witt meg­mu­tatta egyik barátjának a követ, kicsúszott a kezéb?l, a földre zuhant és kettéhasadt. A kvarc közepén kissé rozsdás, de teljesen egyenes, s tökéletes fej? szöget talál­tak.Tehát ismét egy szög, nem is az utolsó. A korát ugye meg sem szükséges említeni az alap­k?zetnek, melyb?l el?került, több millió éves...

Hat évvel azel?tt Sir David Brewster nagy felt?nést kelt? jelentést adott be a Brit Tudományfejlesztési Társasághoz. Emberi kéz által készített szöget találtak félig be­ágyazva az észak-Britanniai  Kidgoodie bányából kivájt gránittömbben. Nagyon rozsdás­volt, de mégis felismerhet?. A gránit kora...

Találtak oda nem ill? képz?dményt földpátban is, Treasure Cityben az Abbey bá­nyában. A csavar rég oxidálódott, de meneteit még jól fellehetett ismerni, különösen azért, mert tökéletesen épen maradt lenyomata meg?rz?dött a földpátban. A nagysága körül­be­lül egy centiméter volt.

Mondanom sem kell, a régészek nem igazán örülnek az ilyenfajta leleteknek, per­sze hiba lenne általánosítani. Fémkockáról bár már volt szó, nézzünk meg egy másikat is, szintén Ausztriából, csak  egy kicsit részletesebben!

A különböz? sziklarétegekben talált, nem igazán odaill? tárgyak nemcsak egysze­r?en fémgyártásról tanúskodnak, hanem azt is jelzik, hogy vízözön el?tti embe­reknek igencsak bonyolult gépek megépítésére is képesnek kellett lennie, hogy ezeket a mun­kákat elvégezhessék. Bár az is lehet, hogy általunk még ismeretlen technológiát alkal­maztak.

1855-ben az osztrák Isidor Braun vocklabrucki kohójánál jókora harmadkori széndarabot törtek szét. Kicsiny fémhasábot találtak benne. A váratlan lelet megragadta Braun fiának képzeletét. Ezért elvitték a hasábot a salzburgi múzeumba, ahol Karl Gurlsz fizikus vette alapos vizsgálat alá. Ebb?l kiderült, hogy a kocka acél és nikkel ötvözete volt. Mé­rete 7x4x4 cm, súlya 85 dkg, fajsúlya pedig 7.59. E szokatlan kocka élei tökéle­tesen egyenesek és élesek voltak. Négy oldala lapos, másik két, szembefekv? oldalán pedig domború volt. Körülbelül a fele magasságában mély vágatot lehetett találni. Elkép­zel­het?, hogy valamely nagyobb szerkezet szerves része lehetett. Sajnos a fémha­sáb elt?nt a Salzburgi Múzeumból, s a második világháború idején a fémha­sáb kiállítá­sára vonat­kozó dokumentumok is megsemmisültek a bombázások során. A tudományos fo­lyóiratok azonban közzétették a leletre vonatkozó beszámolókat, így mindenfélekép­pen nyoma van (Nature 1866, London, valamint L'Astronomie 1887, Párizs).

Közelebbi múltból származik az a lelet, mely három k?zetgy?jt? - Mike McCassel, Wallance Lane és Virginia Maxey - talált 1961-ben. K?zetekbe ágyazott zárványok után kutattak a kaliforniai Olancha-tótól mintegy 10  km-re északkeletre. Miközben a Caso hegységben keresgéltek, az egyik csúcshoz közel, mintegy 1300 méteres tengerszint feletti magasságban, 110 m-re az Owen-tó kiszáradt aljzata fölött, találtak egy igen ér­dekes követ. A gy?jt?k tévesen ért-tartalmazó k?zetnek nézték, mely­nek belsejét kristá­lyok övezik, bár megkövesedett kagylók nyomait viselte magán. Más­nap, amikor McCassel kettévágta a követ - tönkretéve 25 cm-es gyémántf?részét - látta, hogy nem kristály van a k?zet belsejében, hanem teljesen ismeretlen valami, mégpedig valamiféle m?szaki szerkezet maradványai. A megkeményedett anyag, k?zet, s zárvá­nyokon belül egy hatszöglet? tárgy rejt?zött, puhább, mint az achát vagy a jáspis. Ez a réteg egy 2 cm vastag porcelán hengert vett körül, melynek közepén két milliméter vas­tag fémten­gelyt találtak. Ez a tengely mágneses volt, nyoma sem látszott rajta rozsdá­nak. A porce­lán hengert rézgy?r?k fogták közre, ezek sem rozsdásodtak.

Nem tudták mit is kezdjenek szokatlan leletükkel, ezért elküldték a Fort Charles társulatnak, mely a rendkívüli leletek vizsgálatával foglalkozik. Miután megröntgenezték a megkövesedett maradványokkal körülvett követ kiderült, hogy valóban valamilyen gépi szerkezet része volt. A fényképeken meglátszott, hogy a fémrúd egyik vége szabadon áll, azt ki is kezdte a korrózió, a másik vége azonban egy fémrugóhoz van rögzítve. A Caso-lelet - ahogy manapság emlegetik - bonyolultabb annál, mintsem hogy egyszer? gépalkatrész lenne. A jól formált porcelán, a fémrúd, valamint a rézalkatrészek arra mutatnak, hogy valamiféle villamos berendezés része volt. Gyújtógyertyára hasonlít, de némely része, különösen a rugó, vagyis a csavaros betét, egyetlen ma ismert gyújtó­gyertyafajtával sem  azonos. A furcsa kis m?szert körülvev? titokzatosságokat csak még bonyolultabbá teszi a tény, miszerint a k?zet, melyben találták, legalább félmillió éves...

A tudomány sajnos nem mer még kimondani egyértelm?, de beláthatatlan követ­kezményekkel járó dolgokat. Talán nem tartják rá alkalmasnak az emberisé­get, hogy megtudja igazi múltját? Pedig baljós jöv?jét csak úgy lenne képes kivédeni,  egyáltalán esélyt is csak úgy kaphatna, ha megismerhetné végre el?dei igazi történetét. De folytas­suk a sort egy kicsit más fajta leletekkel!

Peruban, a Prisco-öbölben bukkantak a spanyol hódítók a 16.században az inkák hatalmas alkotására. Ez nem más, mint egy hatalmas, 250 m magas sziklavéset, s  Neptun szigonyához hasonló formációt mutat f?bb vonalaiban, noha annál azért valamivel bonyolultabb. Különlegessége, hogy 20 km-es távolságból is látható. Nagy fejtörést oko­zott a tudósoknak rendeltetése, annyit azért tudtak róla, hogy kötelekkel és csigákkal volt felszerelve a véset - nem többet. Különböz? megoldási tippeket adtak, a darutól kezdve a földrengésjelz? készülékig. Nekem ez utóbbi a legszimpatikusabb, már csak azért is, mert talán ez a legrégebbi feltételezés a rendeltetésre vonatkozóan. Beltran Gracia spa­nyol tudós dolgozta ki ezt az elméletet, szerinte úgy voltak a kötelek, ingák, csigák fel­rögzítve, hogy a világ bármely pontján kipattant földrengést is képesek voltak je­lezni. Rendkívül tetszet?s az elképzelés, csak azonnal felmerül a miért kérdése. Mi szük­sége lehetett egy olyan népnek erre a tudásra, mely az írásbeliséget nem ismerte, az információtároló-eszközük a kipu (csomóírás) mai szemmel nem is volt alkalmas ilyen fe­ladatokra. A kipu segítségével mnemonikokat jegyeztek le ily módon, ez a technika pedig rendkívül hasonlatos elektronikus számítógépeink logikájához. Bár elvi lehet?ség fennáll - a többféle színb?l, több szálból, szinte végtelen mennyiség? csomóvariáció köt­het? -, az inka csomóírás, jelenlegi ismereteink szerint, csak nyilvántartásra, s egysze­r?bb üzene­tek küldésére szolgált.

Most folytassuk utunkat Kínába, bár természetesen rengeteg, érdekesebbnél érde­kesebb leletr?l nem esett szó. Vajon ismerték-e az ?si Kínában a röntgensugarat? A kér­dés teljesen abszurdnak t?nhet, de a régi szövegek szerint Tsin Shi (kr.e.259-210) nev?  uralkodó rendelkezett olyan tükörrel, mely "képes volt megmutatni a test csontjait". Ez a tükör 110x130 cm-es volt, mindkét oldalán különleges fényt bocsátott ki magából. A test szerveinek a képét, melyet a tükör mutatott, semmivel sem tudták elhomályosítani - ami a röntgensugarak áthatoló erejére jellemz?. A tükör a Hien-Jang palotában volt felállítva. Ha valaki a tükör elé állt, azért, hogy megnézze magát benne, akkor azt tapasztalta, hogy testének képe el?ször lassan átfordul negatívba, aztán ezután fokozatosan látha­tóvá válnak bels? szervei, s a csontjai.

250 évvel Tsin Shi el?tt élt indiai tudós, Jivaka, akire ráruházták a "doktorok királya" címet, is rendelkezhetett valami hasonló elven m?köd? készülékkel. A feljegyzések sze­rint olyan "ékköve" volt, amelyet a betegségek megállapítására használt, ugyanis amikor valamelyik betegét az ékk? elé állította, az úgy bevilágította a testét, mint ahogy egy lámpa bevilágít egy házba, s ezáltal ismertté váltak Jivaka számára a páciens ba­jai. Jivaka ékkövének is sajnos nyoma veszett. Err?l a készülékr?l Sactaya Granthamban esik szó, mely m? a védikus irodalomhoz tartozik, azon a részen, ahol egyébként a vé­d?oltásokról is szólnak. Mindezt, Krisztust megel?z?en 2000 évvel.

Már többször is szó esett  az elektromosság használatá­ról, most ezt a témát járjuk körül kicsit b?vebben!

A Bibliában is többször történik utalás világító berendezésekre, el?ször mindjárt Noé történetében. Ott a "tsohar" szóval jelölik, melyet többnyire "ablaknak" fordítanak, de jelent "ragyogást", "ver?fényt", "égi ragyogást", stb. Rokon fogalmaik: olyasmi ami csil­log. A héber hagyomány évszázadokig ékk?nek tartotta ezt a dolgot, amit Noé a mes­tergerendára függesztett, segítségével bevilágítva az egész bárkát az özönvíz teljes id?tartama alatt.

A jelek szerint századokon át meg?rizték ezt a fényforrást, talán még bölcs Sala­mon is használta. A róla szóló történetben olvashatjuk, hogy palotájában nappali világos­ság uralkodott.

A századok folyamán a villamosság így vagy úgy, de többször is  a felszínre buk­kan. Josephus történetíró szerint, Nagy Sándor jelentette tanítómesterének perzsai hadjárata közben, hogy az egyik indiai partmenti szigeten görögül beszél?, nyers hússal táplálkozó emberekre akadt. A hitük szerint, Ádám déduno­kája, Cainan, az ? szigetükön volt eltemetve. Az özönvíz el?tti monda szerint a síremlék fölött magas torony állt, mely figyelemre méltó módon védte a síremléket. Ha valaki a sírhoz közeledett, a torony tete­jér?l villámlás vágta agyon. Az özönvíz persze mindent elpusztított, de a történet fennma­radt.

1938-ban Dr. Wilhelm König, a Bagdadi Állami Múzeum alkalmazásában lév? német régész egyik alkalommal céltalanul pakolászott a múzeum alagsorában. Hirtelen olyan leletre bukkant, mely gyökeresen megváltoztatta a felfogást az ?si id?k tudománya fel?l. Olyan ládát nyitott ki, melyben néhány kétezer éves cserépedény volt, melye­ket Kujut Rabuában, az egyik Bagdadtól délkeletre es? faluban ástak ki.

 

 

A cserépedények már els? pillanatra eléggé szokatlanok voltak. Mindegyikük  ma­gassága 18 cm, a legnagyobb átmér?jük pedig 12 cm, s körülbelül egy 4 cm átmér?j? rézhengert tartalmaztak. A henger szélét mintha 60/40 arányú ólom-cink ötvözettel for­rasztották volna le, ami a ma használatos forrasztó ötvözetekkel rokon. E titokzatos hen­gerek alján forrasztott rézfenék volt, belül pedig bitumennel, vagy aszfalttal szigetelték ?ket. Másik szigetel?réteg zárta le az edények tetejét, s rögzítette a rézhengere­ket, melyekbe vascsövek nyúltak le. E rudak félreérthetetlenül magukon viselték vala­mely anyag savas marásának a nyomait, bár a sav maga már réges-régen elpárolgott bel?­lük.

Dr. König jártas volt a villamosságtanban, így azonnal felismerte, hogy a réz, a vas, valamint a savnak a csoportosítása nem lehet véletlen m?ve. Az edények nem mások, mint ?si szárazelemek. E felfedezést a második világháború után er?sítették meg, ami­kor Pittsfieldben (Massachusetts állam) a tudománytörténész William Ley, Willard Grey-jel együttdolgozva a General Electric Kutatóintézetben másolatot készítettek az ?srégi agyagedény-elemr?l. Rájöttek, hogy amikor rézgálicot, ecet-, vagy citromsavat töltöttek bele - mindhárom vegyületet ismerték kétezer éve -, akkor az elemek másfél-két Volt fe­szültséget állítottak el?. Jelenlegi világunkban ugyanez csak az 1800-as években vált le­het?vé.

Többfelé találtak ezekhez hasonló elektromos telepeket. Négy hasonló agyag­edényt ástak ki egy kuruzsló otthonában Tel Omárban(Seleucia), szintén Bagdadhoz kö­zel. Vékony vas- és rézhuzalokat találtak mellettük, melyeket az elemek soros-, vagy párhuzamos kapcsolására használhatták, hogy er?sebb áramot nyerjenek.

Az elemeket galvanizálásra is használták. Találtak ezüstözött tárgyakat Irakban, a babilóniai romok között is, ezek kora körülbelül 2000 évre nyúlik vissza. A jelek szerint a perzsa, és kés?bb a bagdadi aranym?vesek az egyik legkorábbi civilizációtól örökölhet­ték az elemkészítés fortélyait. Egyiptomban is találtak ezüstözött tárgyakat, mégpedig a híres 19. századi régész, Fr. Mariette Augusta. A gizehi szfinx közelében végzett ása­tást, s 20 méteres mélységben  megmunkált tárgyakra lel­tek. Aranyékszerekre, melyek vé­konyságából és könny?ségéb?l galvanizálási eljárásra következtettek.

Az évek múlásával a világ különböz? részeib?l számos és meghökkent? történet került nyilvánosságra, ezek közül több is lehet, melyek villamosság alkalmazásáról be­szélnek.

Nyugat Iránban - azel?tt Holland Új-Guinea - Wilhelmina hegység közelében van egy falu, ahol a mesterséges világítás olyan rendszere m?ködik, ami felér a nyugati vi­lág­ban használatos közvilágítással. 1963-ban Harold Guard, az egyik, a United Press-hez eljuttatott jelentésében idézi, hogy mit mondtak azok, akik már jártak e falucská­ban: "megdöbbenve látták, hogy jó néhány hold függ a leveg?ben és nagy fényességgel ra­gyog". Más látogatók arról számoltak be, hogy amint a Nap elt?nt a dzsungel szövevé­nyes növényzete mögött, ezek a "holdak" mint óriási k?labdák, titokzatos ragyogásba kezdtek. Magas oszlopokon álltak, s bevilágították az egész falucskát. Ez talán ugyanaz a jelenség, mint amelyr?l Barco Generara számolt be 1601-ben. Azt írta, hogy amikor a spanyol hódítók felfedezték a Paraguay folyó forrásvidékét, a Palo-alto de Mato Grosso területén a városban, 8 méter magas oszlopokon jókora hold volt, mely beragyogta az egész tavat és eloszlatta a sötétséget.

A történelmi feljegyzésekb?l tudjuk, hogy néhány titkos héber társaság egészen a középkorig meg?rizte a villamosság ismeretét. Eliphas Levi jegyezte le a Historia de la Magia ( a varázslás története)-ben a Jechielle nev? titokzatos francia rabbi történetét, aki IX. Lajos 13. századi udvarának volt a tanácsadója. Kortársainak jelentése szerint gyak­ran képesztette el a királyt ragyogó lámpásával, mely magától kigyúlt. A lámpában nem volt se olaj, se kanóc, s Jachielle közszemlére helyezte a háza elé. De hogy mi volt a lámpa  titkos er?forrása, azt a rabbi senkinek sem árulta el. Egy másféle szerkezettel önmagát védte.

Ellenségei er?s villamos ütést kaptak, ha ajtajának kopogtatójához nyúltak. A 13. századi krónikás elmondja, hogy aki hozzáért dolgozószobájában egy falba vert szög­höz, melyb?l kékes szikra ugrott ki, azonnal megbánta cselekedetét. Pláne akkor, ha ezután az incidens után még a kopogtatóhoz is hozzá akart nyúlni. Jaj volt neki. Kétrét görnyedt és ordított, mint aki megégette magát. Aztán oly sebesen kereket oldott, ami­lyen gyorsan csak vitte a lába. Úgy látszik Jechielle áramot vezetett a kopogtatóvasba.

Lehet, hogy az ?si embereknek több fényforrás állt rendelkezé­sére, mint képzeljük, nagyon sok jel erre is mutat. Amikor a 15. század elején Róma közelében kinyitották Pallos síremlékét, ég? lámpást találtak benne, amely több mint kétezer éve bevilágította a sírbolt belsejét. Pausainas írja, aki Krisztus után a második században élt, hogy Minerva templomában olyan lámpa volt, ami legalább egy évig égett. Szent Augustin ál­lítja (354-430), hogy Isis egyiptomi templomában olyan lámpa égett, amelyet se a szél, se a víz el nem oltott.

A villanyvilágítás feltalálása el?tt (1890) csak gyertyáink, fáklyáink és olajlámpása­ink voltak, melyek füstöltek, s kormos lerakódást képeztek a mennyezeten. Mégsem buk­kantak soha füst nyomára, sem az egyiptomi piramisokban, sem a Királyok Völgyé­nek földalatti sírjaiban. Eleinte azt gondolták, hogy az egyiptomiak talán valamiféle bo­nyolult lencse- és tükörrendszer segítségével juttattak nappali világosságot a krip­tákba, ám sehol sem bukkantak efféle rendszerek nyomára, s különben is, néhány régi sírnak annyira bo­nyolult alagút- és folyosórendszere volt, hogy a legbonyolultabb tükör­rendszer­rel sem lehetett volna elegend? fényt közvetíteni a bels? termekhez. Az egyetlen lehet?­ség az, hogy az egyiptomiak füst nélküli fényforrásokat használtak, ez a füst nél­küli fényfor­rás pedig az elektromosságon alapulhatott. Ha képesek voltak az elektromossá­got galvanizá­lási technikához befogni, akkor szükségképpen rá kellett jönniük az elektro­mosság be­fogásával történ? világításra is.

Az egyiptomiak meglehet?sen választékos tudással rendelkezhettek az elekt­romosság ismeretében és felhasználásában. Erre jó példa a Ptolemaioszok korában épült, Hathor  istenn?nek szentelt Dendera templom 17-es szobájában található kép, melyet a falba véstek.

Az egyiptomi tudósok nem tudják vallásos, vagy regetörténeti eredettel magyarázni a kép értelmét. Néhány elektromérnök szerint azonban egészen másról van szó. A kép jobb szélén egy doboz látszik, amelyen Hórus, egyiptomi isten ül. Fején a jelképe, amely egyben az isteni er? jelképe is, a napkorong. Ez azt mutatja, hogy a doboz az er? forrása.

Fonott vezeték kapcsoló­dik a dobozhoz, melyet John Harris egyetemi tanár, elekt­romérnök, a ma használat­ban lév? elektromos vezeték kötegeknek a szakrajzokon áb­rázoltaknak megfelel?nek vél. A dobozból kiinduló vezetékek végighúzódnak a kép aljá­nak teljes hosszán, aztán két különös tárgynál érnek véget. Mindkét tárgy oszlopokon nyug­szik. Harris professzor magasfeszültség? szigetel?knek tartja az oszlopokat. Mind­két tárgyat egy-egy "pap" m?ködteti.

A templomi kép két tárgya nagyon hasonlít a televízió képcsövére, s ez a benyomás nem járhat nagyon az igazságtól, mert N.Zecharius villamos-szakért? Crookes-féle csö­veknek ismerte fel e tárgyakat, a korszer? "távolbalátó készülékek" el?futárának.

A Crookes-cs? légritkított üvegedény, melyben elektromos töltéssel rendelkez?, fényt kibocsátó részecskék sugarát lehet el?állítani. Amikor a cs? m?ködik, a sugár on­nan indul ki, ahol a katódvezeték belép a cs?be, onnét terjed a cs? másik végéig. A templomban lév? képen a kinyújtózkodott kígyó jelezheti a töltött részecskék sugarát. A kígyó farka ott végz?dik, ahol az er?forrásból érkez? vezeték belép a cs?be. Az egyip­tomiaknál a kígyó az isteni er? jelképe volt.

A kép jobboldalán lév?, az er?forráshoz közelálló második üvegládával azonban érdekes kísérletet végeztek. Michael R. Freedman elektromérnök szerint, a Hórus fején lév? napkorong nem más, mint egy Van de Graaf fejleszt?, ami viszont a nyugvó elekt­romosság gy?jt?je - töltésmegosztó. A képen galléros páviánt láthatunk, amint késeket tart a töltésmegosztó és a második cs? közé. Ha végrehajtjuk a kísérletet, a töltésmeg­osztóból kiáradó  feszültség a Crookes-cs?ben elhajlítja az elektromosan töltött részecs­kék pályáját, mert a negatív töltés? kések, s a negatív töltés? sugár taszítják  egymást.

A késeket tartó páviánnak más jelentése is van, mégpedig az, hogy az egyipto­miak tisztában voltak az elektromosság veszélyeivel.

A Crookes-cs? nemcsak a távolbalátás, hanem a bels? sérülések vizsgálatához használt röntgengép el?futára is volt. Még nem rendelkezünk bizonyítékokkal arranézve, hogy az egyiptomiak használtak volna röntgenkészülékeket, de az el?z?ekben már sz? esett arról, hogy a hinduk és a kínaiak viszont nagy valószín?séggel igen.

A tudósok m?köd? modelleket is készítettek a rajz alapján, ez pedig arra ösztö­nözheti a kutatókat, hogy további rejtélyes rajzokat fejtsenek meg. A zárt üveghengerb?l azonban még nem tudjuk, hogy hogyan tudták a leveg?t eltávolítani.

"Tárgyi" bizonyítéknak nemcsak a szoros értelemben vett tárgyak számíthatnak, hanem mindazok az ismeretek is, melyekhez komoly m?szerek "tárgyak" szükségeltet­nek. Tallózzunk most el kicsit eme rejtelmes ismeretek birodalmában! 

A babilóniaiak tudtak a Vénusz "szarvairól". Ehhez annyit érdemes f?zni, hogy a Vé­nusz bolygó, vagy másik nevén az Esthajnal csillag, hasonló fényváltozásokat mutat, mint a Holdunk. Látszik korong alakúnak is, de elkeskenyedett sarló formát is ölt. Mindezek a változások csak viszonylag nagy távcs?vel érzékelhet?k. (Egy komoly amat?rcsillagász­nak már lehet ilyen.) A kérdés az, hogy a babilóniaiak hogyan tehettek szert erre az is­meretre, ha - tudomásunk szerint- nem rendelkez­tek távcs?vel? Feljegyzéseik tudósíta­nak a Jupiter négy nagy holdjáról, ám Galilei el?tt, hiva­talosan, ezekr?l senki nem tudott. De akkor honnan származott a tudás?

Két elméletet szoktak felhozni magyarázatul. Az egyik szerint a babilóniaiak maguk rendelkeztek volna teleszkóppal - kicsit er?ltetettnek t?nik, ámbátor nem lehetetlen. Ta­lál­tak ugyanis egy lencseszer? kristályt Indiában, s manapság a British Múzeumban ?r­zik, ami arra utal, esetleg lehettek távcsöveik is. Mégis a kutatók többsége egy másféle megoldást prefelál, miszerint az indiaiak, a sumérok, s a többi, igen magas fejlettséget elért nép, az ismereteit egy közös forrásból merítette. Ez a közös forrás azonban sok-sok generációval megel?zhette az övékét. A babilóniaiak egyébként meg is említenek bi­zonyos hatalmas könyvtárakat, ahonnan ismereteik származnak.

Bizonyára mindenki ismeri a "már a régi görögök is tudták" - mondást. Pillantsuk át röviden, a teljesség igénye nélkül, mi mindent is tudtak a régi görögök!

Anaximenész két és félezer évvel ezel?tt nemcsak állócsillagokról beszélt, hanem sötét kísér?ir?l is. Ilyen kísér?ket közvetlenül (megfigyelés útján) a mai napig sem sike­rült észlelni, csupán közvetett módszereink vannak, ezek közül a legismertebb az, hogy maga a csillag is elmozdul sötét kísér?jének (bolygójának) gravitációs hatása miatt, s ebb?l a parányi elmozdulásból próbálnak aztán bolygók jelenlétére következtetni a csilla­gászok. Bár m?szereink meglehet?sen fejletteknek tekinthet?k, alig tucatnyi olyan csilla­got találtak, mely körül szóbajöhetnek bolygók - megfigyelésekb?l levont követ­kezmé­nyek szerint - noha valójában minden egyes csillagnak lehet bolygórendszere. A csillagok a leger?sebb távcsövekben is pontszer?nek látszanak, ebb?l azt a következte­tést le­vonni, hogy azok is napok, meglehet?sen elrugaszkodottnak t?nhet. Anaximenésznek azonban bizonyára jó okai lehettek, hogy megkockáztatta a feltevését, már ha egyálta­lán feltevésr?l volt szó, s nem egy tényként megtapasztalt ismeretr?l, vagy általa, vagy azok részér?l, akik a forrásanyagot nyújtották tudásához.

Anaxagórász olyan "Föld"-ekr?l beszélt, ahol szükségszer?en megjelent az élet. A mai napig nem ismerünk olyan égitestet a Földön kívül, ahol jelenleg is élet van. Termé­szetesen az élet kialakulásáról vallott tudományos elképzelések er?sen inognak, s az a tartomány is többszörösére tágult, amelyben az életet egyáltalán lehetségesnek tartot­tuk. Miután megtalálták a tenger alatti hévforrásokban, 400 Celsius  fokon él? és szapo­rodó él?lényeket, valamint el?kerültek a Holdat megjárt baktériumok, az élet h?mérsék­leti tar­tománya - a víz olvadás és forráspontját átfogó tartományról - nyolcszorosára n?tt. Ez pedig azt jelenti, hogy Naprendszerünk bármely égitestjén, kivéve talán a Napot, je­lenleg is lehet élet. Igen ám, csak nem mindegy, hogy a kutatási szempontokat, mely az élet megkeresésére irányul, hogyan választjuk meg. A téves választáson megbukhat bárme­lyik kísérlet, ha még oly jól is volt megtervezve.

Demokritosz magyarázatot adott az égbolton látható Tejút mibenlétére vonatko­zóan, hogy tudniillik az nem más, mint sok-sok távoli csillag együttese. Körülbelül kétszáz éve fedezték fel csillagászaink ezt a tényt ismét. Kortársai szerint Demokritosz a föníciai mágusoktól szerezte tudását, mind az asztronómiai, mind az atomelméleti ismereteit. ? adta az atomnak az "atom" nevet. De vajon a föníciaiak honnan vették ezt a tu­dást? Ha­jós nép révén vajon mért foglalkoztatta ?ket, hogy azok a fényes pontok valójá­ban mi­csodák az égen, s mik keringenek körülöttük? Demokritosz leírja azt is, hogy a Nap ténylegesen óriási, a Hold felületén a sötét és világos foltok nem mások, mint a fény és árnyék kölcsönhatásának eredménye. Tudta, hogy a csilla­gok napok, s méretük­ben je­lent?sen eltérhetnek a mienkt?l, és azt is tudta, hogy hatalmas távolságokra esnek t?­lünk.

Ptagórász kijelentette, hogy a Föld gömb alakú és a Nap körül ke­ring. Erasztotenész be is bizonyította a Föld gömb alakját,  s egyben meg is mérte boly­gónk átmér?jét, mindössze 350 km-t tévedett.

A görögök rendelkeztek ismeretekkel a Nap-Föld távolságra vonatkozóan is, me­lyet 804 millió stadionnak írtak le. Ha helyesen ismerjük a stadion átváltási arányát, ez az ér­ték is igen pontosnak bizonyul. Ha ?k maguk nem rendelkeztek precíziós m?szerek­kel, akkor vajon hogyan kaphattak ennyire pontos eredményt?

Ptolemaiosz akkora pontossággal mérte meg a csillagok pozícióját az égen,  hogy térképeit a mai napig használják a hajózásban.

Empedoklész arról is tudott, hogy a fénynek id?re van szüksége a haladás­hoz. Koncepciót dolgozott ki a fajok mutációjával kapcsolatban.

Lukréciusz arra dolgozott ki elméletet, hogy a testek légüres térben egyforma se­bességgel esnek.

Anaximander posztulátuma az összes állat közös törzsb?l való származásáról szól.

Archimédesz planetáriumot épített.  A bolygók, a Hold és a Nap mozgását tudta vele megmutatni, s valószín?leg víz m?ködtette. De nem csak a görögök rendelkeztek mély ismeretekkel.

A Földre, a Napra és a Holdra vonatkozóan a Brahminoknak is igen pontos ismere­teik voltak. Mindössze néhány százaléknyit tévedtek. Persze, ha figyelembe vesszük, hogy ezek a pályák nem állandóak, lehet, hogy nem is tévedtek, egyszer?en csak az akkori állapotokat mérték, vagy továbbadták azt a tudást, melyet ?seikt?l kaptak. A hin­duk kozmogóniája igen nagy egyezést mutat a mai ismeretekkel a Naprendszer és a Föld kialakulásának idejére vonatkozóan, valamint az élet megjelenésének id?pontjára.

India egyik népe különös id?számításról tanúskodik.  Egykoron a napot hatvan, 24 perces id?szakra osztották, s ezt további 60, 24 másodperces egységre, és így tovább. A legrövidebb id?egység 0,00000003 másodpercet jelentett. Ilyen rövid id?tartam mé­rése, abszolút pontos eszközök nélkül - lehetetlen. A különös benne az, hogy ez a rendkí­vüli rövid id?  nagyon közel esik bizonyos atomi részecskék - mezonok és hiperonok - át­lagos élettartamához.Csak nagy pontosságú, precíziós atomórákkal mérhet? egyáltalán.

Az ?si embereknek globális ismereteik voltak a szárazföldek és óceánok pontos el­helyezkedésér?l, számos forrás vall arra, hogy a vízözön után újra feltérképezték az egész Földet. Nézzük meg az erre vonatkozó forrásokat! Hindu szent könyvek említik, hogy közvetlen érintkezés állt fenn India, valamint a Föld távoli helyei között. Az indusok jól is­merték Nyugat-Európát, amit "Waraha-Dwipá-"nak hívtak. "Sweta Sailá"-nak, azaz "fehér sziklák szigeté"-nek nevezték Nagy-Britanniát. Hyraniát, vagyis Írországot, amint azt az ír mondák említik, dravidánok látogatták meg Indiából. Az írek szerint csak rövid ideig ma­radtak, s nem hódítók, hanem földmér?k voltak. Az indus könyvek feljegyzései azonban messze túl haladnak Nyugat-Európán. Leírják Észak-Amerikát, a Jeges-tengert, Dél- és Közép Amerikát és más területeket.

Ha az ?si sumérok tudása mögé né­zünk, akkor is nagy felfedezésekre tehetünk szert. A sumérok összefüggésbe hozták a 12 állatövi csillagképet, valamint az irányuk­ban fekv? területeket. Sumériától északnyugatra látszik a Bak csillagkép, s ez a Kauká­zus vidéké­nek felel meg, mely az ?si id?kben vad hegyi kecskéir?l, különösen pedig a sumériába szállított házi kecskéir?l volt nevezetes. Északnyugatra látszik a Vízönt? is, erre fekszik Kis-Ázsia, a Tigris és az Eufrátesz forrásvidéke. A legendákban a folyók külön istenét mindig is úgy ábrázolják , hogy vizet önt a folyókba. A Hal csillagkép nyu­gat-északnyu­gatra látszik, a kánaáni és a föníciai partok irányába, mely a halászairól volt híres, aztán így tovább, a többi csillagkép is. A csillagképek vándorolnak az égen, s nyil­ván egy neveze­tes dátumhoz kötötték ezt a megfeleltetést. Mindig is összefüggésbe hozták a csillagké­peket, az irányukba es? területekkel. Ha ezt végiggondoljuk, akkor belátható lesz, hogy ez a nép többet tudott földrajzi környezetér?l, mint amennyit nekik tulajdonítunk.

Egyiptomban is fejlett térképészeti ismeretekkel és technikákkal rendelkeztek. Az özönvíz után Mizraim részt vett a világ feltérképezésében. Az egyiptomi történelemb?l megtudható, hogy ?t tartják az egyiptomiak ?satyjának, s igen figyelemreméltó, hogy a nem vallásos följegyzések tanúsága szerint, az egyipto­miak már történelmük hajnalán jártasak voltak a földmérésekben, fejlett volt a térképészetük is. Catullo Stechini, az ?si mértékek ismer?i közül az egyik legna­gyobb tekintély, a negyedik uralkodóháztól kezdve furcsa jeleket fedezett fel az összes fáraó trónján. E jelek csomózott kötélb?l áll­tak, ami Alsó- és Fels?-Egyiptom egységét jelképezi. A jeleken  három pár, más-más méret? vo­nal lát­ható, melyek azt a három különböz? értéket jelképezik, amelyeket az egyiptomiak a Ráktérít?nek adtak. A középs? jelzi a szokásos ráktérít? értékét 24 fok­nál, az alsó a valóságos földrajzi szélességet, a 23 fok 51 percet, a fels? vonal  pedig a 24 fok 6 per­cet. Ez az utóbbi földrajzi szélesség, mely 15 percnyire fekszik a valódi ér­tékt?l, igen fontos, mert a 15 perc tulajdonképpen a Nap látszólagos átmér?jének a fele, ami azt jelzi,hogy az egyiptomiak tudták, hogy a földméréstan méréseihez nem a Nap közepét, hanem a küls? peremét kell figyelembe venni. Pontosan ott, ahol a 24 fok 6 perc átszeli a Nílust, Asszuánnal szemben,  az Elefánt-szigeten, az egyiptomiaknak fon­tos csillag­vizsgálójuk volt. A jelek szerint Egyiptomban számos fontos város az egyiptomi  nulla fokhoz és a ráktérít?höz tájolva épült.

Az ?skínaiaknál is fellelhetjük a fejlett földrajzi ismereteket. ?k is kivették részüket a vízözön utáni földfelmérésekben. Az egyik legrégibb kínai írásm? tartalmazza ezen mé­rések eredményeit. San Hai King-nek, azaz a hegyek és tengerek remekm?vének neve­zik. Szerz?ségét pedig a nagy Yunak tulajdonítják. Az írást kés?bb lerövidítették, s regénynek min?sítették. Sokkal kés?bb - nem kis meglepetésre -  derült csak ki, hogy a regényesnek ítélt tájak tulajdonképpen Észak-Amerika tájai. A történet nemcsak a föld­rajzi adatokat tartalmazza, hanem beszámol a földmér?k megfigyeléseir?l és kalandjai­ról is, arról, hogy Nevadában fekete opált és aranyrögöket szedtek, hogy  San Francisko szikláin a fókák játékában gyönyörködtek. Megnevettette ?ket az a furcsa állat, mely úgy igyekszik megszabadulni az ellenségét?l, hogy halottnak teteti magát - az opusszum. Érzékletesen írják le a Grand Canyon vidékét, s más pontjait is a Földnek, melyeket még elemeznek, mert nem sikerült ?ket egyértelm?en beazonosítani.

A vízözön után tehát az egész világra kiterjed?en szorgos térképezési, kárfelbecslési munkák folytak. Utána nagy üresség követke­zik, majd a középkorban - látszó­lag minden el?zmény nélkül - újra felbukkannak ezek a térképek. A legismertebb ilyen homályos eredettel rendelkez? térkép a Piri Reis -féle. A török admirális egy nyilván még régebbi térképr?l másolta, sokan az eredetit egészen Nagy Sándor korába teszik. A térképen több olyan nagyobb sziget is fel van tüntetve, melyek ma már nem láthatók, vagy nem úgy. Meglehet?sen pontos a déli sarkvidék partvonalának ábrázolása is, ez a rajz pedig több száz évvel korábban készült, mint ahogy az els? utazók elérték a Déli-sark környékét.

A mai napig megvan még Orontius Phinaus térképe, melyet 1532-ben készített az Antarktiszról, s ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni két olyan fontos körülményt, melyek nem illenek bele az általánosan elfogadott magyarázatok listájába.

Az els?: Antarktisz partvonalai meglep?en pontosan tükrözik a mai állapotokat. Erre nincs magyarázat, hiszen közismert, hogy az Antarktisz  partjaihoz a hajózás, s a konti­nens rajzának a térképre vitele csak jóval kés?bb, a 19. században ismétl?dött meg.

A második: A maival összevetve a tér­képet mély fjordokat, valamint azokba tor­kolló folyók rajzolatát látjuk. A mai Antarktiszon azonban sem folyók, sem fjordok nin­csenek. Viszont éppen azokon a helyeken, ahol a térkép folyókat mutat, ma gleccsere­ket találunk, me­lyek lassan kúsznak az óceán felé. Ez a tény a térkép megszerkeszté­sének id?pont­ját még korábbi id?szakra helyezi, akkorra, amikor a gleccserek helyén még folyók vol­tak. Mindenesetre Kr.e. 4000-nél nem kés?bb, mert Antarktisz jégpán­célja - a tudo­mány nem igazán osztja ezt a nézetet -, ekkortól fogva borítja be a konti­nenst.

Van további bizonyíték is arra, hogy a jégkorszak idején térképek készültek. Ilyen Ptolemaiosz térképe is, mely Észak-Európát valamilyen fehér zónákkal borítottan ábrá­zolja. A legutolsó jégkorszak lefolyásának rekonstrukciója szerint ezeknek a zónáknak a kontúrjai fedik a jegesedés elterjedésének a területét. S ha ez így van, akkor Ptolemaiosz térképe több mint  tízezer évvel ezel?tti állapotokat mutat. Ez a körülmény pedig több mint elgondolkoztató.

Nézzünk még néhány további térké­pet! A Földközi tengert és az Égei tengert ábrá­zoló Ibn ben Zara térkép láthatóan pontosan mutatja a partvonalakat, de - az ismert szi­getekkel együtt - olyan szigeteket is mutat, amelyek vagy nem léteznek, vagy tengervíz borítja ?ket. A víz alatti szigetek feltehet?en léteztek még az eljegesedés idején, amikor a világtengerek szintje sokkal alacsonyabban volt.

Egy másik utazást tehetünk a múltba az 1559-b?l származó török Hadzsi Ahmed-térképén. Ez nemcsak Amerika nyugati partjait mutatja, de egy Szibéria és Alaszka kö­zött húzódó föld-hidat is ábrázol - elképzelhet?, hogy Hadzsi Ahmed forrásai a legutolsó jégkorszak végér?l származnak, amikor  az amerikai indiánok és kiválasztott állataik át­gyalogoltak a mai Bering - szoros helyén fekv? föld-hídon. Ezt az elképzelést  vallják az antropológusok, s ennek a neve az "ázsiai eredet". Makacsul inog ez az elmélet, de a tu­dósok többsége kitart mellette... Vajon miért?

A King Jaime világtérkép a Szaharát még nem sivatagként mutatja, hanem termé­keny földként ábrázolja egykor létezett folyókkal, és tavakkal, melyek az írott történelem kezdete el?tt léteztek.

 

 

Legvégére hagytam a Buache-féle térképet, ezzel ismerkedjük meg egy kicsit részletesebben. A térképet, mely a déli sarkvidéket ábrázolja, Philippe Buache készítette Párizsban, 1737-ben. Nyilvánvalóan másolnia kellett valahonnan, err?l a forrásaim nem tesznek említést, de bevett gyakorlat volt ez a módszer. A térkép tehát jóval azel?tt készült, hogy valaki egyáltalán elérte volna a déli sarkvidék környékét, amire egyébként csak 1818-ban került sor. A térképet az 1958-as Nemzetközi Geofizikai Év alkalmával hozták nyilvánosságra, vagyis több, mint kétszáz évvel keletkezése után. Adódik  a kér­dés: kik és miért tagadták meg e térkép nyilvánosságra hozatalát? És f?leg: milyen jo­gon? Honnan veszi a bátorságot magának bármelyik tudományos intéz­mény, mely olyan ismeretek birtokában van, amelyek egyetemes fontosságúak, megta­gadni a nyilvános­ságra hozatalt? Vagy egy párhuzam, bár ez kicsit távolinak t?nhet. A fatimai jelenségek idején a megjelent hölgy három üzenetet bízott a jelentés látnokaira, a három gyer­mekre. Az els? kett?t nyilvánosságra is hozta a Római Katolikus Egyház. A harmadik nyil­vánosságra hozatalát 1961-t?l (ekkor kellett volna),folyamatosan megtagadja. Az említett egyház elismerte, hogy az üzenetek Istent?l származnak, akkor hogyan helyez­heti magát az Istent?l származó kérésben foglaltak fölé, azaz hogyan bírál­hatja felül az Isten kérését? Ha ez a fatimai üzenetek kapcsán megtörténhet, akkor ho­gyan is várhat­nánk, hogy az ?si tudás dokumentumai végre napvilágra kerülnek, a ma­guk teljes való­ságában?..

De térjünk vissza magára a Buache-féle térképre e kis kerül? után. Látható, hogy mennyire pontosan vannak megrajzolva az egyes szárazföldek körvonalai, kivéve Auszt­ráliát és Tasmániát, e két földrész, illetve sziget egy-egy darabja hiányzik. Láthatók a ten­gerek alatt húzódó törésvonalak(!), valamint az, hogy Antarktisz két nagyobb szárazu­latból áll. A földtengely már a jelenlegi helyzetben van, tehát a térkép röviddel a vízözön után készülhetett. Nos, ha a térkép eredeti rajzolói meg tudták húzni mondjuk Dél-Ame­rika partvonalát nagy pontossággal, akkor hogyan lehet, hogy Ausztrália és Tasmánia vonat­kozásá­ban erre képtelenek voltak? Én erre csak egy magyarázatot látok, mégpe­dig azt, hogy abban az id?ben, amikor még a kisbolygóbecsapódás nem következett be a Föl­dön, ez a rész volt a Déli-sark! Ha képzeletben elbillentjük a földgolyót, és felidéz­zük a könyv elején tárgyalt éghajlati megoszlásokat, akkor azonnal világos lesz a dolog, hogy ennek így kellett lennie. A térkép szerint Antarktisz két nagyobb szigetre oszlott - ennek a ténynek a valódiságát csak azóta ismerjük, mióta radarhullámokkal átvilágítot­ták tudó­saink a sarki övezet jégpáncélját. A térkép tehát nem készülhetett ilyen techni­kával, mert annál azért régebbi, s továbbra sem magyarázná meg Ausztrália és Tasmánia part­vona­lának hiányát, Új-Zealandról már nem is beszélve, az ugyanis egyálta­lán nincs a térké­pen feltüntetve. A tenger alatti törésvonalak feltérképezéséhez ha ten­geralattjáró nem is, de egy visszhangos mélységmér? legalább szükséges, azzal viszont rettenetes hosszú ideig tart ez a munka, hacsak jó néhány hajó  részt nem vett benne. Az én véleményem sze­rint, s ez nem csak erre a térképre érvényes, hanem jó néhány másikra is, ezek a m?vek valószín?leg ?rtechnikai segédlettel készülhettek, esetleg m?­holdfelvételek alap­ján. A térképek gömbi torzításának mértéke ugyanis ezt sejteti. A tengerek alatti törés­vonalak is felderíthet?k mesterséges égitestekkel, ha azok megfe­lel? hullámhosszon dolgoznak. Jó lenne még azt is tudni, hogy ezek a térképek hogyan kerültek azokhoz, akikhez kerül­tek, s miért csak nagy évfordulókon csepegtetnek va­lamit a nyilvánosság számára, an­nak a nyilvánosságnak mely fantasztikus tudásszomjjal szívja magába az információkat, ezt persze sokan fel is ismerik, s elkezdenek a saját pénztárcájukra dol­gozva tetszet?s elméleteket kifabrikálni, de vajon a "hivatalos" tudo­mány miért hagyja ezt, amikor birto­kában van a hiteles forrásoknak (is)? Nagyon nehéz kérdés, talán megválaszolhatatlan is az egyszer? kutató számára.

A kívülállók egy része úgy véli, hogy a piramisokban rejtettek el valamiféle üzenetet (persze nemcsak kívülállók hiszik ezt) A tudást. A kopt szövegekben találhatunk  is erre vonatkozó állításokat. Maguk a koptok is meglehet?sen különlegesek, de err?l most ne beszéljünk, inkább nézzük magát a szöveget:

"Surid... egyike Egyiptom ár el?tti királyainak... építtetett két piramist... Azt is el­rendelte, hogy rejtsék el beléjük az összes bölcsességet és ismeretet a különböz? m?­vészetek, tudományok, a mate­matika, és a geometria területér?l, hogy bízvást re­mél­hessék, hogy egykor hasznára válik az utánuk következ?knek, s képesek lesznek meg­érteni..."

A piramisok környékén különös sugárzások észlelhet?k. Lehet, hogy mégis igazat írnak a feljegyzések, s az "id?kapszula" mégis létezik, netán maga a Nagy Piramis az?

A világ legnagyobb rejtélye a Kheopsz piramis, mely Kairó közelében áll,  Gizehnél, a Nílus nyugati partján. Állítólag a fáraó sírhelye lenne, erre azonban  semmiféle bizonyí­tékot nem találtak. A piramisoknak ez a síremlék szerepe sohasem elégítette ki teljes mértékben a kutatókat, sem a történetírókat. Gyakran állították már, hogy a 2.3 millió k?b?l összerakott mesterséges hegynek más célokkal is kellett rendelkeznie, mint egy­szer?en csak valamely uralkodó földi síremlékének. A negyedik században élt Marcellinus Ammianus történetírótól kezdve a kilencedik században élt arab Ibn Abd Hokemig arról szólnak az írók, hogy a piramis belsejében titkos termekben van elrejtve az ?si m?velt társadalmak tudásanyaga. Azóta már nagyrészüket felfedezték a piramis termeinek, de semmi ilyen jelleg?t nem találtak benne, még egy árva múmiát sem, melynek kedvéért állítólag az egész piramist felépítették. Ma már úgy gondolják a gon­dolkozni mer?k, hogy az igazság benne van az ?si hagyományokban, mert a tudás nem va­lami titkos termekben rejlik, hanem a piramis maga a tudás.

Az id?k folyamán számos tudós látogatta meg a piramisokat, s néhányan szokatlan jelenségeket fedeztek fel a Nagy Piramissal kapcsolatban. Néhány évvel a századforduló után Siemens, brit feltaláló utazott el megtekinteni a Kheopsz piramist. Arab idegenve­zet? kíséretében a csúcsára is felmászott. Mikor felértek, a vezet? arra a szo­katlan je­len­ségre hívta fel a figyelmét, hogy ha felemeli a karját, s kinyújtja az ujjait, ak­kor elkez­de­nek csöngeni a fülei. Siemens követte az arab példáját, de fülcsengés he­lyett, határo­zott szúrást-bizsergést érzett. Sejtette, hogy ez valamiféle elektromágneses jelenség, ezért gyorsan el?vette az újságját, megnedvesítette a nála lev? borosüveg tar­talmával, majd a megnedvesített újságot az üres üveg köré csavarta Ilyenformán Leyden-palackot készí­tett - ami összegy?jti az elektromosságot. Mikor a feje fölé tartotta, érezte, hogy a palack egyre telítettebb lesz, olyannyira, hogy már szikrák is kezdtek ki­pattogni bel?le. Az arab idegenvezet? - aki mit sem tudott a villamosságról-boszorkány­sággal vádolta Siemenst és meg akarta ragadni a karját. Siemens hirtelen mozdulattal az arab felé tar­totta az üve­get, s ezzel olyan elektromos ütést adott neki, hogy az  arab elte­rült a köve­ken. Mikor a halálra rémült idegenvezet? kicsit összeszedte magát, vissza sem pillantva, nagysebesen leugrált a roppant k?építményen, aztán elmenekült. Siemens azt a követ­keztetést vonta le ebb?l, hogy a piramis valamely oknál fogva er?teljes sugárzást bocsát ki magából, de hogy mi okból, arra nem tudott megfelelni.

A Khephren piramissal is végeztek kísérleteket, ez a piramis a Nagy Piramis t?­szomszédságában áll. 1968-ban az Ein Shams egyetem végzett millió dolláros kutatáso­kat az amerikai Smithonian Institute-tal együtt. Arra készültek, hogy lemérjék a pirami­sokon áthatoló sugarakat. Azt szerették volna megtudni, hogy rejt-e magában a piramis még fel nem fedezett termeket. A világ?rb?l érkez? sugarak mindenfel?l egyen­letesen érik a piramist, s az észlel? berendezéseknek egyenletesen kellene a szalagra venni a sugárzást abban az esetben, ha nincs a piramis belsejében üreg. Ha viszont van, akkor az azokon a területeken szalagra vett jelek er?sségében eltérésnek kell mutat­kozni.

A mágneses szalagok több mint egy éven át, éjjel-nappal h?ségesen jegyezték az észlel?berendezések által érzékelt kozmikus sugarakat. Végül a kísérlet befejezésekor elvitték a szalagokat az Ein Shams egyetemre, s egy IBM 1130-as számítógéppel ele­mezték az adatokat. Az eredmény teljes z?rzavar volt. Ahelyett, hogy az észlelések az összes szalagon meglehet?sen egyenletesek lettek volna, a számítógép kimutatásai azt jelezték, hogy a kozmikus sugarak  napról-napra változtak.

Dr Amr Gohed, a kísérlet vezet?je a következ?ket jelentette ki-amint azt az 1969 július 14-i Timesból megtudhatjuk:

"Tudományos szempontból lehetetlenség. Olyan titkokkal állunk itt szemben, ame­lyekre nincs magyarázat... Nevezzük aminek tetszik, okkultizmusnak, vagy boszorkány­ságnak, olyan er? okozza ezt, amely a piramison belül fittyet hány a természet törvényei­nek."

A piramis képességeire vonatkozó talán legjelent?ségteljesebb kísérleteket, az öt­venes évek elején, M.Bovis francia kutató végezte. Fojtó h?ségben érkezett meg a Nagy Piramishoz, s igyekezvén menekülni a tikkasztó forróságtól, bemerészkedett a "királykamrának" nevezett legbels? terembe. miközben a felhalmozódott szemét és tör­melék között kutatott, talált egy döglött macskát. Bovis meglepetten vette észre, hogy a terem páradús leveg?je ellenére a macska nem indult oszlásnak, hanem múmiává asza­lódott, tehát teljesen kiszáradt. Erre a szokatlan jelenségre nem talált magyaráza­tot. Kés?bb, amikor hazaérkezett Franciaországba, még mindig ezen törte a fejét. Ott aztán kisméret?, de részarányos piramist szerkesztett, körülbelül egyméteres oldalakkal. Azt sem feledte, hogy a Nagy Piramis a világ egyik legjobban tájolt épülete - az alapja alig három szögmásodperccel, vagyis a foknak 1/720 részével tért  el a tényleges északi iránytól, ezért ? is északra állította be piramisát, s néhány döglött állatot helyezett bele. Az elpusztult állatok ahelyett,hogy oszlásnak indultak volna, kiszáradtak. Bármiféle szer­ves anyagot is helyezett a piramisba, ugyanaz a jelenség ismétl?dött meg. Az agyszö­vet, amikor egy  közönséges dobozba helyezte, már néhány órán belül oszlásnak indult, a piramisban azonban még két nap múltán sem. Egyszer?en múmiává aszalódott, 75%-os vízveszteséggel.

Kés?bb, az ötvenes években Karel Drbal prágai rádiómérnök figyelme ráterel?dött Bovisnak, a piramisokkal végzett kísérleteire. Megismételte Bovis kísérletét, s ugyanazt az eredményt kapta. Ám Drbal nem állt meg itt, hanem tovább ment, és kísérleteinek eredményei a mai napig zavarba ejtik a szakért?ket.

Drbal kitompult borotvapengét tett ki a piramis titokzatos képességének, s öröm­mel vette észre, hogy a életlen pengéje - miután 14 napig a piramisban tartotta -, újra éles lett.Ismerte a tudományos kutatás módszerét, ezért többször megismételte a kí­sér­letet, ám mindig ugyanazt az eredményt kapta, a piramisban m?köd? er? helyrehozta a penge élét.

Tudta, hogy ennek kereskedelmi értéke is lehet, ezért szabadalmaztatni akarta a felfedezését, s "Kheopsz piramis pengeélez?"-nek nevezte. A Prágai Szabadalmi Hivatal azonban nem osztozott a kutató lelkesedésében, kereken megtagadta még azt is, hogy figye­lembe vegye a találmány értékeit. Az egyik f? tanácsadó azonban maga is épített egy piramist, abban próbálta ki a hatását a saját pengéjére. Csodálkozva tapasztalta, hogy az életlen eszköz újra éles lett. Így aztán a piramis-élesít? 1959-ben 91304-es sor­számon szabadalom lett az akkori Csehszlovákiában. Kis üzem épült, hogy 15 cm-es keménypapír piramisokat gyártson. Rövidesen kiderült, hogy bármilyen anyag megfelel, ezért Drbal pi­ramisai manapság sztirolhabból készülnek.

Mióta 1960-ban Drbal piramisai forgalomba kerültek, számos kutatást végeztek mind nyugaton, mind a keleti államokban, hogy megfejtsék a piramis erejének a titkát. A legtöbb ilyen kísérlet tudományos módszerekkel történt. Az utóbbi id?ben azon­ban a természetfeletti tudományok elébe vágtak a természettudománynak. Az Egyesült Álla­mokban, Kanadában, Európában és Ausztráliában nem pengék élesítésére  használ­ják a piramisokat, hanem azok gyors ütemben válnak az okkult tudományok eszközeivé és visszacsatolásos-titokzatos piramisoknak nevezik ?ket.

Az okkultisták szerint a javasolt módszer, hogy leírják kívánságaikat, majd belehe­lyezik a pontosan betájolt piramisba, aztán imádkoznak a piramisban lakó er?höz, hogy telje­sítse kívánságukat. Akik így használják a piramis erejét, azok azt állítják, hogy az való­ban megfelel az imájukra, ráadásul ezt olyan mértékben teszi, ami már nem lehet véletlen.

De más híreket is lehetett hallani Csehszlovákiából. Robert Pavlita még egy lépés­sel haladt túl Drbal kezdeti piramis-kísérletein. ? különböz? mértani testek összekapcso­lá­sával kísérletezett. Kikísérletezte azt, amit az okkult tudományokkal foglalkozó körök­ben okkult gépnek neveznek. Ez olyan gép, mely állítólag képes tárolni az emberi gon­do­latok erejét, s ezáltal is m?ködik - állítja Pavlita. Amikor a "gép" m?ködtet?je a gép va­lamely pontjára összpontosítja a figyelmét, a gép magához tud vonzani nem mágne­sez­het? anyagokat, mozgásba tud hozni légritkított térbe helyezett kis motorokat, meg­tisz­títja a szennyezett vizet, serkenti a növények növekedését, gyógyítja a betegsége­ket. Mind­ezen kívül az a hír járja róluk, hogy végre tudnak hajtani néhány okkult, érzék­fe­letti m?veletet is. A feltaláló határozottan állítja, hogy gépe képes a gondolatok­ban ol­vasni, megjósolja a jövend?t, és földönkívüli, valamint más síkokon él? lényekkel képes érint­kezni általa.

Ezeket a gépeket az teszi a legelgondolkodtatóbbá, hogy Pavlita - bár kissé vona­kodva - elismeri, hogy tulajdonképpen nem ? találta fel ?ket. Azt mondja, hogy a hihetet­len gépek m?ködési elvét néhány, a prágai könyvtárban található hallatlanul régi kézira­tokból szedte, ahol százával akadnak még a megfejtésre és fordításra váró, ?si nyelven írt iratok.

A Nagy Piramis kapcsán nemcsak ilyen elvont dolgok derültek ki, hanem olyanok is, amelyek pontosan mérhet?k. Ezekb?l is válogassunk!

Az alapkerület és a magasság kétszeresének hányadosa a pí egészen közeli érté­két adja. A Föld sarki tengelyének egymillomod része öt piramishüvelykkel egyenl?. Az alapkerület egyenl? 365,24 piramishüvelykkel, ami az év napjainak a száma. A magas­ság egymilliárdszorosa hozzávet?legesen egyenl? a Föld naptávolságával. (A piramis építése idején a Föld sz?kebb ellipszispályán is keringhetett!) Súlyának trilliószorosa, jó kerekítéssel, a földbolygó súlya. Az alapkerület kétszerese egyenl? az Egyenlít? egy foka egy percének ívhosszával.

Mivel még mindig fedeznek fel tudományos információkat a Nagy Piramissal kap­csolatban, az elméleti tudósok körében az a nézet alakult ki, hogy a bels? folyosók pi­ramishüvelykekben mért adatai profetikus üzenetet hordoznak. A mérések feltártak szá­mos, a kanyargó járatokba beépített hasadékot, változtatást, kitüremked? galériát, amelynek a múlt, a jelen, s a jöv? fontos eseményeire utalnak. Az ezen elképzelésekben hív?k közé tartozik a neves skót csillagász, Charles Piazzi Smith is. Jó pár piramidológus úgy véli, hogy ezen k?be vésett jóslatok Kr.e. 4000 szeptember 22-én kezd?dnek, s a hatodik évezred végéig, 2001 szeptember 17-ig tartanak, akkor hirtelen megszakadnak.

Nem kisebb talány maguknak a piramisoknak az építése sem. Ezzel kapcsolatban is született már sok elképzelés, de nekem lenne egy-két ellenveté­sem a kialakult tudo­mányos véleményekkel szemben. Ez pedig a "hogyan" kérdésével függ össze. A pira­mis, a Nagy Piramis, mint arról szó volt, körülbelül 2.3 millió k?darabból áll. Állítólag 30 év alatt épült fel. Ez napi 230 k? beépítését jelentette durván. Csakhogy nem dolgoztak minden nap, legfeljebb egy fél évet, a Nílus ismétl?d? áradásai miatt. így azonnal meg­duplázódik a szám. A tudósok különböz? rámparendszereket találtak ki, hogy ez a napi teljesítmény elérhet? lehessen. A probléma nem is itt van. A köveket nem a helyszínen bányászták, hanem nagy távolságra, s a Níluson szállították az építkezéshez. A szállí­tással kapcsolatban is merülnek fel kétségek, ugyanis az építkezés ilyen üteme elég er?lte­tett tempót diktált volna. A gondom a k?fejtéssel van. Tegyük fel, a k?fejt?ben egész év­ben dolgoztak és fejtették a napi körülbelül 230 követ. Csakhogy ez lehetetlen. Nem ren­delkeztek fémszerszámokkal (állítólag!), csupán faékek és kötelek álltak ren­delkezé­sükre. Ilyen eszközökkel naponta ennyi követ egyszer?en lehetetlen volt kiter­melni, rá­adásul semmi selejt nem maradt utánuk. Éppen ezért, a tudósok próbálták a kérdést megkerülni, révén ezt a problémát ?k is észrevették, nemigen lehet nem észre­venni, s azt ötlötték ki, hogy a köveket a helyszínen öntötték. Csakhogy, a kövek termé­szetes ere­det?ek, ezt igazolják az anyagelemzési kísérletek, ezek során a vizsgálatok során de­rült ki az is, hogy a kövek honnan származnak. Ismét egy olyan kérdés tehát, amire a tu­domány még adós a válasszal. Netán fél megválaszolni.

Másik probléma. Ha százezer ember dolgozott az építkezésen, t?z? napon, óhatat­lan, hogy nagyará­nyú emberveszteség be ne következzen. Akár rabszolgák voltak a munkások, akár nem. Viszont semmi jel sem mutat arra, hogy az építési id? alatt nagy­számú ember pusztult volna el, ugyanis hiányzanak a temet?k. A kínai Nagy Fal építése rengeteg emberáldozatot igényelt, ennek nyoma is van. Egyiptomban a két nagy pira­mis mellett nincs ilyen nyom, s a feljegyzésekben sincs.

A Nagy Piramisban több, 30-40 tonnás tartógerenda is van. Azt meg sem érdemes emlí­teni, hogy tökéletesen illeszkednek. Az ókori építményeknél ez alapkövetelmény volt. Az "ókort" meg kellett volna kérd?jelezni, de nem biztos, hogy a többsége ezen  építmé­nyeknek valójában régibb. El lehet képzelni tetszet?s megoldásokat, de azt hi­szem nincs az a locsolgatott agyagrámpa (fagörg?ket nem alkalmazhat­tak, mert egy­részt nem volt fa, ami meg volt, az teljesen alkalmatlan volt görg?nek), az a kötélrend­szer, ami ekkora tömeget elbír, s azt is meg merem kockáztatni, hogy nincs az az em­bersereg, amelyik ezt milliméternél is pontosabban képes illeszteni. De persze könny? így az írógép mell?l állítani dolgokat, amelyik tudóscsoport úgy gondolja, hogy ezt köte­lekkel, csigákkal, agyagrámpákkal és tetsz?leges számú ember bevonásával meg lehet oldani, kérem te­gye meg a bizonyítást, s ak­kor belátom tévedésem. Más kérdés ami itt felmerül, vajon hogyan hasítot­tak ki 30-40 tonnás szabályos k?tömböket a falból? Ha ugyanis a hasítás nem sikerült elég pontosra, akkor csiszolni kellett jócskán. Képes volt tetsz?leges számú ember napi 230 követ méretre csiszolni? Err?l is azt hiszem, hogy nem. Ha viszont az építési id? volt jelent?sen hosszabb, akkor ugyanazzal a problémával kerülünk szembe, mint a maja kristálykoponya során. Mi lehetett az a vezérelv, ami több generációt képes volt azonos célért dolgoztatni? S ha ez netán így is volt, akkor ez is egy újabb érv amellett, hogy a pi­ramisok abszolút nem temetkezési célokkal készültek.

A másik alaposan tanulmányozott építészeti emlék a stonehenge-i építmény. Korát 4800 évben állapították meg, tehát nagyjából egyezik a két nagy piramis korával. 25-30 tonnás kövekb?l épült, s ha nem is olyan tökéletesen csiszoltak, mint a piramisok épít?­elemei, a problémák egy része itt is hasonló. Megtalálták a k?bányát, ahol kifejtet­ték a nyersanyagnak valót. Körülbelül 300 km-re van az építési helyszínt?l. Nagyjából két le­het?ségük volt az épít?knek a kövek szállítására: a vízi és a szárazföldi út. A vízi úttal az a baj, hogy a partvonal 50 méter magas sziklafal. Valahogy  le kellett volna eze­ket a kö­veket engedni, aztán az út végén felemelni a másik oldalon. Szintén a megfelel? kötél­rendszer léte a probléma. A másik lehet?ség a szárazföldi szállítás lett volna, viszont többezer méteres hegyeken kellett volna keresztülcipelni a köveket. így ezt a megoldást sem vá­laszthatták. De akkor mit tettek?

Még miel?tt erre a kérdésre próbálnánk feleletet keresni, szükséges néhány további, kiegészít? információ. Csak Nagy-Britanniában 900 további k?építmény van, szintén nagyjából hasonló korúak lehetnek. Európában már több ezret találtak, s végle­ges számuk a tízezret is meghaladhatja! Az akkori néps?r?séget körülbelül két f? per négyzetkilométerben határozták meg, ez az adat nagyjából igaz lehetett az ?si Egyip­tomra is. Ebb?l következik, hogy a világon nem élt annyi ember, amennyi képes lett volna ezeket az épületeket felállítani, ha csak a tudomány álláspontját néznénk az építés technikáját illet?en. Természetesen az egész Föld tele van  hatalmasabbnál-hatalmasabb k?-dolmenekkel  és monolitokkal, és nem csak a föld, de a tengerek mélye is. Ha helyes a becslés a Föld vízözön-el?tti népességére, akkor is a férfi lakosság  generációkon ke­resztül csak k?építményeket emelhetett... De emellett persze még voltak vízvezeték-rendszerek, mez?gazdasági termelés is folyt, kereskedelmi tevékenység, stb. Sok min­den nem stimmel. Bevált módszert érdemes követni, meg kell nézni a hagyomá­nyokat, valamint a feljegyzéseket, hogy az adott népek maguk hogyan emlékeznek az építke­zé­sekre.

A 12. századi angol történetíró, a monmouthi Geoffrey, jegyzi fel a Historia de Gestis Regum Britaniae-ben, hogy hogyan kerültek oda a Stonehenge hatalmas sziklái. Elmondja, hogy Arthur király apjának, Uther Pendragonnak a vezetése alatt 15000 brit foglalta el a területet, azt, ahol az óriási k?építményt tervezték. Miután biztosították ma­guknak a földet, hozzáláttak a kövek elszállításához - de sikertelenül. Még vastag hajó­láncokat, köteleket, s ostromlétrákat is próbáltak bevetni, ám a 15000 férfi akkor sem tudta megmozdítani a köveket, egy tapodtat sem.

Egyszerre hangos kacagás ütötte meg a fülüket. Merlin, a varázsló lépett el? és el­kezdte összeszerelni a maga gépeit, melyek könnyedén fektették le a köveket, olyan könnyen, ahogyan senki sem képzelte lehetségesnek. E különleges gépekkel szállítot­ták, s építették fel a stonehenge-i építményt. Ez a történet persze csak legenda - mond­hat­nánk -, de ha valóban gépek voltak, jobbaknak kellett lennie azoknál, melyekkel a 20. század vége rendelkezik. A k?-dolmeneket még úgy-ahogy bírnánk technikával, de a nagy piramisokat nem tudná épít?iparunk felépíteni! Talán még 30 év alatt sem, ahogy a tudomány ezt feltételezi. A feljegyzések mást mondanak, mégpedig azt, hogy a pirami­sok egész rövid id? alatt készültek el. Nincs arra írásos emlék - tudomásom szerint -, hogy komolyabb gépi berendezésekkel segítették volna az építkezést, legalábbis ett?l az egy legendától eltekintve. Rajzok sem örökítettek meg gépeket, ha pedig  Egyipto­mot vesszük, ahol a hieroglifák s?r?jében elektromos eszközök rajzát is megtalálhatjuk, ak­kor bizonyára a piramisépít? gépeiket is belevésték volna a kövekbe. Az azonban ta­gad­ha­tatlan, hogy egyes kövekben lyukakat találhatunk, ezekbe a lyukakba különböz? ru­dakat illesztve, magát a követ meg lehetett emelni. Persze adódnak az újabb kérdé­sek, milyen anyagból készülhettek ezek a rudak (a fa semmiképpen sem bírhatott el több tucat tonnás alkatrészeket, a fémmegmunkálást pedig állítólag nem ismerték), va­lamint mek­kora daruik lehettek, ha voltak. Nincs tudomásom olyan daruról, mely 80 ton­nát ké­pes megemelni. Vannak ugyan ekkora tömegek manapság, melyeket mozgatni kell, pl. az ?rrepül?gépek, de ott is emel?rendszerek vannak és speciális anyagok, va­lamint maga a szerel?csarnok is különleges, ahol ezt a m?veletet végzik. Nem is be­szélve ar­ról, hogy ismerünk több ezer tonnás k?lapokat is, ezeket aztán végképp lehetet­len volt darukkal megmozgatni, ha a kisebbeket netán úgy is emelgették.

A hatalmas k?építmények mellett különös vonalak is behálózzák a Földet, az ókori(?) munkások kövek tízezreit rakosgatták egymás mellé nyílegyenesen. Ezeket a vonalakat, melyeket "ugarvonalaknak" is neveznek, nyilván a k?építményekkel együtt kell megvizsgálni. Ez a gondolat el?ször az 1920-as években merült fel. Egy meleg nyári délutánon Alfred Watkins keresked?, akinek a kedvenc id?töltése a történelem el?tti kor kutatása volt, a Bredwardine dombok között lovagolt, az angliai  Hereford közelében. Mikor felért az egyik buckára, kis pihen?t tartott, s megpihentette a szemét a békés an­gol tájon. Hirtelen felfigyelt valamire, amit eddig még sosem vett észre. Néhány temp­lomtorony pontosan egy vonalba esett. Tudta, hogy ezek a templomok a történelem el?tti szent helyeken épültek, és az a gondolat jutott az eszébe, hogy valamikor talán a vonalak láthatatlan hálózata kapcsolta össze a helyeket. Amíg ezen töprengett, azt is megfigyelte, hogy nem csak az ?si templomok, hanem sírhantok, régi menhírek soro­zata, keresztek, útkeresztez?dések, valamint szent kutak, mind ugyanazon az egyene­sen he­lyezkednek el. Hazasietett, s a környék térképére gondosan berajzolta az ?si építkezé­sek helyeit, emlékm?veket, melyeket a tanulmányaiból megismert. Tudta, hogy már öt vagy hat egy vonalba es? épület sem lehet a véletlen m?ve, ezért megdöbbenve tapasz­talta, hogy kilenc, s?t még több ilyen pont helyezkedik nyílegyenesen egyvonalban. To­vább folytatta kutatásait a többi helyi térképen, aztán rájött, hogy ezzel jókora távolságra tudja megnyújtani ezeket a vonalakat, amelyek rendszerint hegycsú­csokon, vagy magas sziklákon érnek véget. Egyik barátjának segítségével nekifogott egész Anglia és Skócia részletes átfésüléséhez, s mindenhol további nyomokat találtak a történelem el?tti vonal­hálózatnak a létezésére, mely valamikor a teljes szigetet behá­lózta.

Újabb kutatásokat is végeztek e rejtélyes vonalak ügyében, és ma már elmond­ható, hogy az egész európai láncolat f?bb vonalakban felderített. Watkins, eredményei­b?l kiin­dulva, segítséget keresett maga mellé, hogy kutatásait folytathassa, H. Taylor ?rnagy személyében, aki egyben földmér? is volt. Taylor további, ezidáig ismeretlen, vagy a mai térképekr?l hiányzó, tájékozódási pontokat talált. Majd végül könyvben is megjelentek a felfedezések "Az ?si építmények mértani elrendezése" címmel. Ez a könyv csak rész­ben volt az els?, ugyanis egy  konferencián Dr. Heinish, német térképész hasonlóról szá­mol be a saját hazája vonatkozásában. Kifejtette, hogy létezett a régmúlt­ban a varázs­vona­lak hálózata, ezek alapján jelölték ki a szent helyeket. Olyan vonalakon építették eze­ket, amelyek összefüggtek a Nap, a Hold és a bolygók állásával. Azonkívül azt állí­totta, hogy olyan bizonyítékokra talált, mely szerint a Föld különböz? adatait is fi­gyelembe vették a vonalak megépítésénél. Hozzáf?zte még el?adása végéhez, hogy a Közel-Kelet­r?l is vannak ilyen adatai. Ez pedig azt jelenti, hogy a vonalak hatalmas terüle­teket ölel­nek fel. Ahogy a tudományos érdekl?dés központjába kerültek ezek a varázs­vonalak, azt találták, hogy az egész világot behálózzák. Ilyen mérték? munkát pedig egy elszigetelt civilizáció nem tud végrehajtani.

Az ?si emlékekben találtunk utalásokat a vonalak m?ködésére, valamint építésük céljaira is. Írországban például jó néhány legenda él, melyek tündérösvényekr?l szólnak. Az ösvé­nyeken az év bizonyos szakaszain tündérek és más szellemi lények utaztak. Ezek a régi "vasutak" mára már jól kitaposott ösvényekké, s forgalmas utakká váltak. Dr. Evans-Wentz a "Kelta országok tündérregéi" cím? könyvükben megemlítik, hogy ezeken az ös­vényeken titokzatos áramlatok folytak, illetve folynak, de ezen áramlatok minem?sége feledésbe merült. Guichard Xavier folytatott hasonló kutatásokat, az ? fel­fedezései is messze alátámasztják a brit és német szerz?páros következtetéseit. Szül?földjének, Franciaországnak, néhány ?si városáról írja: "Ezeket a városokat az ?si id?k­ben alapították, elmozdíthatatlan csillagászati vonalak mentén, melyeket el?ször az égen jelöltek ki, majd szabályos közönként  rávetítették a Földre".

Kínában megfigyelték, hogy az er?vonalak mentén jobban n?nek a növé­nyek, míg az ausztráliai bennszülöttek arról számolnak be, hogy isteneik bizonyos  energiaelrendez?désnél érkeznek a Földre, s hozzák helyre a földet, hogy a következ? évben is jó le­gyen a termés. A hivatkozásokat még sokáig lehetne foly­tatni, de nagyjából már ennyi is elég ahhoz, hogy a magyarázat nyomára próbáljunk bukkanni. Nincs is más dolgunk, mint megkeresni ezt a rejtélyes energiasugárzást, vajon miféle dolog lehet ez.

Az els? számú esélyes a Föld mágneses tere. Ezzel az a gondom, hogy a mágne­ses tér er?vonalai nemigen érik el a felszínt, eltekintve a mágneses pólusok környékét?l. Ha elektromágneses jelleg? lenne a vonalakban folyó energiaáramlás, akkor azokon a he­lyeken, ahol a hálózatok a mai napig  különösen jól fennmaradtak, vagyis m?ködhet­nek is, zavarniuk kellene a rádiózást és a televíziózást. Persze az is lehetséges, hogy ezek a vonalak az Atlantiszt elpusztító kisbolygóbecsapódás el?tti földmágneses hely­zetre vol­tak tájolva, s az ütközés következtében a Föld  mágneses tengelyének irányí­tottsága is megváltozhatott, ezért az egész rendszer összeomolhatott, mint energia­kon­cent­ráló rendszer. Ez is elképzelhet?, de nekem más az álláspontom, éspedig az, hogy ez a fajta energiahálózat a földsugárzásokkal függött, s függ össze.

Többféle földsugárzás van, ezek egy része hálózatos elrendezést mutat, mint pél­dául a Hartmann-háló, a Curie-háló vagy a fantom-háló, míg a vízereknél nem figyelhet? meg ilyen mérv? szabályosság. Ha az ember bizonyos földsugárzási csomópontok­ban tartózkodik huzamosabb ideig, komoly betegségeket is összeszedhet, tehát ezek a föld­sugárzások károsak, emiatt el?jelüket is negatívnak választották. Ezen sugárzások ereje függ bizonyos kozmikus helyzetekt?l, de az id?járási viszonyoktól is. Frontbetörés idején,

vagy zivatar el?tt, a földsugárzási vonalak kiszélesedhetnek, az érzékenyebb embereken, vagy a fizikailag kimerültebbeken, ez azonnal meglátszik, s ezért beszélünk "fronthatásról". Az id?járási front ilyen módon hat, megnövekednek azok a területek, ahol a negatív sugárzás jelen van, illetve olykor maga a negatív sugárzás is er?södik.

A kutatók azt is észrevették, a szövegek ezt tartalmazzák is, hogy bizonyos égi vo­nalakat vetítettek le a felszínre. Ezek a bizonyos "égi vonalak" lehettek különleges bolygóegyüttállások, de mások is. Érdekes, hogy ufómegfigyelések el?tt körülbelül fél perc­cel megfigyelhet? az égen egy szabályos energiahálózat, s amikor a repül? csé­szealj távozik, maguk az energiavonalak is elt?nnek. Hosszú ideje már, hogy ezek a felvil­lanó hálózatok segítenek az ufóészlelésben. Látszólag az "égb?l" csöppentek a témába a földönkívüliek, pedig ez korántsem így van. Az ausztrál törzsek számolnak be bizonyos együttálláskor bekövetkez? isteni látogatásokról. A régiek számára aki felülr?l jött, az csakis isten lehetett, tehát ezen nem is lehet csodálkozni. Az a feltételezés is minden bi­zonnyal megállja a helyét, hogy az asztrológia gyökerei valahova ide vezetnek vissza. Kiépült a Földön ez az energiahálózat, hatott rá a kozmosz energiahálózata, a bolygók el­rendezése. Ez régen komoly tudomány lehetett, hiszen függött a bolygók helyzetét?l az energiahálózat energiával való telítettsége. Különleges együttállásokkor lehet?ség nyílt ezen energiák felhasználásával az ?rrepülésre is, illetve az ?rb?l való visszaérkezésre. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy több regényíró valamiféle energiahálózatokat ír le regényében, s ezen hálózatok, bizonyos energiaviszonyok mellett, ké­pessé teszik az utazót a térugrásra, vagy eljutását egy párhuzamos világba. De ezen utóbbi gondolatok már eléggé elkanyarodnak az energiavonalak témájától. Túlságosan messze nem, mert a jelek szerint ez az energiavonal-hálózat ismét kezd kiépülni. Ennek a jelei lehetnek a titokzatos elt?nések - Bermuda-háromszög, Sárkány-háromszög,  Afar-há­romszög, stb. -, létrejöhetnek azok az energiaegybeesések, melyek térug­rást produ­kál­nak. A mai emberek nem ismerik ezen energiarendszerek m?ködését, tehát nagy valószí­n?séggel irányítani sem tudják, így csak szenved? alanyai lehetünk ezen elt?né­seknek. Ha ezek szerint a szempontok szerint is megvizsgálnánk Földünk veszé­lyes pontjait, talán az energiavonalakról is többet tudnánk meg, netán megismernénk a pon­tos m?ködésü­ket, fizikájukat. Energiaínséges világunk­nak nem kis gyógyír lenne gondja­ira.

 

 

Szó esik a leírásokban arról, hogy ezeket a "tündérösvényeket" közlekedésre is használták. Érdekes módon, valószín?leg nem folyamatosan voltak képesek akkora energiát termelni, hogy egy járm? lebegve haladhasson felettük. Ha  járm?vek megte­het­ték ezt, márpedig megtették, mert rengeteg tárgyi lelet van arra vonatkozóan, hogy az ?si civilizációk is ismerték a repülést, akkor meg tudták oldani a kövek szállítását is ezen az elven. Csak meg kellett várniuk az alkalmas rezgéskép összeállását. Tudjuk, különböz? rezgésekkel épületeket lehet felrobbantani, egyszerre lép? katonák ké­pesek hidat leszakítani, vagy a gyógyászatban rezgésekkel vesekövet zúzni. Egy nemrégiben a világ?rben lezajlott kísérlet során hanghullámokkal irányítottak vízcseppeket. Ha a rez­géseket tehát megfelel?en hangolni tudták, vagy ki tudták az alkalmas pillanatot várni, akkor lehet?ségük nyílt arra, hogy ezeket a vonalakat tömegek továbbítására is felhasz­nálják. Ha pedig ilyen "csomagküld?" szolgálatra ismerték ezen energiák m?ködését, akkor ugyanezen rezgések felhasználása nem jelenthetett akkor sem gondot, ha a több tíz, több száz, netán több ezer tonnás köveket ki kellett bányászni a sziklafalból. Ha a köveket nem ilyen módon, tehát nem lebegtetve szállították, akkor meg kellene magya­rázni azt, hogyan épülhettek az Indonéz-szigetvilág mocsarain oly hatalmas k?városok, s hogyan kerülhettek oda a hatalmas k?gerendák olykor ezer  kilométerekr?l? De ugyan­ezt a kérdést fel lehet tenni bizonyos kolostorokra is, melyek egyszer?en megközelíthe­tetlenek, a feljutás "kosárliftben" történik.

A tibetiekr?l még ebb?l a századból való leírások elmesélik, hogy képesek voltak dobszóval, a dobszó rezgésével természetesen, hatalmas köveket felemelni. Ha még él? példa is rendelkezésünkre áll, a tudománynak nem kellene szemet lehunyva elmenni a kérdés mellett. Értem ezalatt a "hivatalos" tudományt természetesen.

Az energiavonalakon végzett közlekedés is a repülés egyik kategóriáját képezte, de nemcsak ez a mód volt ismeretes, s mint eddig többször is, nézzük meg el?ször ezzel kapcsolatban a fennmaradt hagyományokat.

A repülés egyik leg?sibb említését a babilóniai Halkatha nev? törvénykönyvben ta­láljuk, melyben eze a néhány sor olvasható:

"A repül?gép m?ködtetése nagy kiváltság. A repülés ismerete a leg?sibb id?kb?l származik. A régi istenek ajándéka ez, az életmentés céljaira."

A babilóniai Etena h?sköltemény történelem el?tti repülést ír le, de csak töredékben maradt ránk, a Kr.e. 3000-2400-ig terjed? korból. A h?sköltemény elmondja, hogy Etena, a pásztorfiú, sérült szárnyú sast talált. Gyógyulásig ápolta a madarat, amely hálá­ból megígérte, hogy felviszi ?t a hátán az egekbe. Etena felült a sas hátára, s ezután együtt szárnyaltak fel a magasba. Id?r?l-id?re visszatekintettek a Földre.

Az els? visszatekintéskor a sas felkiáltott: "Nézd barátom, milyen innen a Föld! Nézd meg a tengert is.Íme olyan lett a Föld mint valami domb, a tenger pedig akár a folyó." Ezt a megjegyzést kétórányi emelkedés után tette, ami 10-12 km-t jelenthetett. Egyre magasabbra emelkedtek Mezopotámia fölött, s Etena megpillan­totta északon Örményor­szág hegyeit, délkeleten a Perzsa-öblöt, mely folyóként nyúlt el a láthatárig.

A történet szerint háromszor kett? menetelésnyit emelkedtek tovább, miel?tt a sas újra a Földre irányította Etena figyelmét. "Innét - mondja - olyan a világ, akár az ültet­vény, a Föld, akár a kunyhó a tenger udvara mellett." Etena olyan magasra ért, ahonnét már lát­hatta az Indiai-óceánt, a Vörös-, a Fekete- és a Földközi tengert.

Amikor még magasabbról tekintettek alá, a Föld köször?k?nek, a tenger öntöz?­csatornának látszott. A hegyek már nem is voltak  kivehet?k. A Föld felülete simá­nak és íveltnek látszott, akár a köször?k?. A széleken Etena észreveszi az Ázsiát, Euró­pát és Afrikát körülvev? óceánokat. Még magasabbra szárnyaltak, s a sas megje­gyezte, hogy a Föld kertre hasonlít, a tenger pedig fonott kosárra. Kivehet? volt a szá­razföldek jelleg­zetes alakja, a narancsszín? sivatagok, a sötétzöld erd?ségek, a szürke völgyek és a barnássárga hegyek, melyek, akár valamely kert, a különböz? virágágyá­sok színei. Ezúttal Etena látta a világóceánokat is, nemcsak mint a kép szegélyét, ha­nem mint külön medencéket, vízzel teli kosarakat.

Végül olyan magasra értek, ahonnan már Etena nem tudta megkülönböztetni a föl­det a tengerekt?l, ahol a felh?k és a leveg? páratartalma kékesfehér fátyolba rejtette a Föld részleteit. Innét már nem szálltak magasabbra, hanem visszatértek a Földre.

A h?sköltemény egyetlen legendaszer? eleme a sas, amely valamilyen repül?gépet jelképezhetett, s az id? múltával madárrá alakították át az emberek, akik nem ismerték a repülés titkait. Bármi is volt a repül? járm?, az Etena h?sköltemény kétségtelenül írja le a Föld különböz? magasságokból megfigyelhet? távlati képét.

A másik nagyon régi forrás, a kaldeus Sirf'ala, több, mint ötezer éves, s bár töredé­kes, fordítása csaknem száz oldalt tesz ki. Al'Haaron Iban régész és összehasonlító-néprajz tudós, aki a szöveg megfejtésén dolgozott, csodálkozva jött rá, hogy a m? részletesen leírja, hogy hogyan kell  repül?gépet készíteni és m?ködtetni. Rezg? göm­bö­ket, grafitrudakat, réztekercseket emleget az alkatrészek közt, a repülésr?l szólva pedig légellenállásról, siklórepülésr?l és vezérsíkokról beszél. Sajnos a szöveg számos kulcs­sora hiányzik, lehetetlenné téve a járm? újbóli megépítését.

A régi kínai évkönyvek is gyakran hivatkoznak a repülés m?vészetére. Shun csá­szár, aki Kr.e. 2258-2208 között uralkodott, a jelentések szerint nem csak repül?gépet épített, hanem még ejt?erny?t is kipróbált, több mint 36 évszázaddal Leonardo da Vinci el?tt.

Kr.e. 1766-ban másik kínai császár, Cseng Tang, megparancsolta udvari mester­emberének, Ki-Kung-Si-nek, hogy építsen repül?gépet. A mesterember el is készítette a szerkezetet, s próbarepüléseket is végrehajtott Honan tartományban. A császár azonban  elrendelte a gép megsemmisítését, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön a titka.

A repülés tudománya úgy látszik, hogy legalább a Kr.e.-i hatodik évszázadig fenn­maradt, mivel Csu-Yan kínai költ? zsád-zöld repül?gépen utazva írta le élményeit. Látta délnyugaton a Kunlun hegységet, megfigyelte a vidéket a leveg?b?l, s a tényeknek megfelel?en lejegyezte. I.sz. a 4.században Ko-Hung kínai író beszámol egy fából ké­szült kocsiról, melyen forgó légcsavar volt,s az égbe röpítette a kocsit. Ugyanebben a század­ban Ceylon szigete felett is jelent meg repül?gép, Gunarvarman buddhista szerze­tes szállt rendszeresen innen a távoli Jáva szigetére.

Szó van még repülésr?l a nepáli Budhasvamin Brihat Katha Shlokasamgraha-ban is, az ismeretlen korból ered? szájhagyományban, melyet a 12. században örökítettek meg írásban. A történet Katha Rumanvit esetét beszéli el, annak a királynak a szolgájáét, aki repül?gépen kívánta bejárni a Földet. Rumanvit, hogy eleget tegyen ura óhajának, meg­parancsolta négy udvari tervez?nek, hogy építsék meg az óhajtott gépet. ?k azon­ban azt válaszolták, hogy nem tudják. Sok gép m?ködését ismerik ugyan, de a repülés titká­val csak a yavanák rendelkeznek.

Yavana a Földközi-tenger keleti medencéjében lakó, világosabb b?r? nép szanszkrit neve volt. Közelebbr?l a "Yavan"-ból származik , Noé egyik unokájától, akinek leszármazottai az özönvizet követ?en Görögországot, valamint a Földközi-tenger szige­teit népe­sítették be.

Rumavit története azzal végz?dik, hogy egy yavana elmegy urának udvarába, s teljesíti az uralkodó kívánságát, hogy az a leveg?b?l lássa a világot, a repülés m?szaki titkait azonban nem fedte fel el?tte. Úgy látszik, azok a központok, melyekben valamed­dig megmaradt a magas m?veltség, igyekeztek megakadályozni a felejtett m?szaki tu­dás szétterjedését, azok között a társadal­mak között, melyek ezzel nem rendelkeztek.

A nepáliakéhoz hasonló hagyományokat találtak a polinéziaiak között is. A Csen­des-óceán déli részén, Penape szigetén, a bennszülöttek világosb?r?, tanult emberekre emlékeznek, akik nyugatról érkeztek hozzájuk, de sokkal korábban, mint az európai fel­fedez?k. E réges-régi világosb?r? emberek "fényes csónakokon" érkeztek a szigetre, melyek a tenger felett repültek. Nagyon rövid ideig maradtak csak, de a bennszülöttek még mindig emle­getik a nyugati emberek "csodás dolgait".

A Gambier szigetcsoport legnagyobb szigetén, Mangareván, él? bennszülötteknek is vannak a régmúltból fennmaradt hagyomá­nyai a repülésr?l. Elmondják, hogy "repül? hajó" jelent meg el?ttük, s a "repül? papok" nagy távolságra tudtak szállni velük, egé­szen a Hawaii-szigetekig. Robert Lee Eskridge, a polinéziai népmeséknek a gy?jt?je, találkozott olyan bennszülöttekkel, akik részletesen le tudták írni, s?t még meg is tudtak neki mutatni az ?si repül?hajóról készült kis másolatot. Eskridge szerint ez valóban repü­l?gép lehetett, s különösen a szárnya volt számára érdekes, mely az egyiptomi m?vé­szetben olyan gyakran szerepl? Horus isten szárnyas napkorongjára emlékeztette.

1898-ban kis repül?gépmodellt találtak Egyiptomban az egyik sírban, Saqqara közelében. A sír körülbelül Kr.e. 200-ból származik. A lelet megtalálása idején a repülés még csak a feltalálók agyának mélyén szunnyadt, így elküldték a tárgyat a Kairói ?si Leletek Múzeumába, majd ott 6347-es sorszámmal leltárba vették, s a 22-es számú szobá­ban helyezték el. Attól kezdve a polcon porosodott a többi vegyes lelettel együtt, senki sem ismerte fel, hogy mi is lehet valójában.

1969-ben Dr. Kail Messiha, az egyiptomi ?srégiségek tudósa, régész, észrevette tisztogatás közben a raktárhelyiségében a kis modellrepül?t. A dobozban elraktározott többi tárgy nyilvánvalóan madár volt, de ez sehogy sem illett közéjük. Olyan jellegzetes­ségei voltak, melyek nem lelhet?k fel madarakon, hanem a korszer? repül?gépekre jel­lemz?k. Dr. Messiha, aki fiatal korában repül?-gépmodellez? volt, rögtön felismerte a re­pül?gép vonásait. Rábeszélte az egyiptomi m?vel?dési miniszter helyettesét, Dr. Moukhtart, hogy alakítson bizottsá­got a modell megvizsgálására. 1971 december 23-án meg is alakult a történészekb?l és repülési szakemberekb?l összeállított bizottság. Az el?zetes kivizsgálás olyan mély hatást tett rájuk, hogy a mintának a Kairói Múzeum nagytermének a f?helyére való kiállítását javasolták.

A modell szárnya egyenes, s a légmozgástan szabályai szerint képezett. A szárny hossza körülbelül 18 cm. A gép orra hegyes, 3 cm hosszú, a törzse pedig 13. Hosszú keskenyed? és függ?leges vezérsíkban végz?dik. A külön darabból faragott beillesztett farok-felület pontosan olyan, mint a mai repül?gépek vezérl?-szárnya. A kis gép nagyon könny? jávorfából készült és 30 grammot nyomott.

Amikor megkérdeztek néhány repül?szakért?t és pilótát, mindegyikük talált rajta valami figyelemreméltó vonást, s minden ilyen jellegzetesség azt bizonyította, hogy a modellrepül?gép épít?i jártasak voltak a repülés elveinek az ismeretében, ami az európai és amerikai tervez?knek 100 évig tartó kísérletezés eredményeként lett csak elérhet?. A repül?gép az aerodinamikailag megfelel? alakján, s a szárnyszerkezet bogárhátú terve­zésén kívül, a szárny alul vályús kiképzése, mely jelent?s felhajtóer?t fejthetett ki, mu­tatta, hogy ezen ?si eszköz feladata inkább nagy rakományok szállítása volt, mintsem hogy sebesen közlekedjék. A repülésszakért?k egyetértettek abban, hogy a modell ere­detije nagy terheket tudott szállítani, de igen lassan, 100 km/h sebességen is alul. Az egyik repülési szakért? megjegyezte, hogy felt?n? a hasonlóság az  egyiptomi repül?­gépmo­dell lehajló orra, hegyes szárnya, valamint az új amerikai ferdeszárnyú gép kö­zött, melyet éppen akkoriban terveztek. Ez utóbbit is nagy tömeg? terhek viszonylag kis mo­torokkal történ? továbbítására szántak. Azt azonban, hogy mi hajthatta ezt az ?srégi gé­pet, sajnos nem tudjuk. A farok alsó része egyenetlen, nyilvánvalóan letörhettek róla va­lamit, s ez a valami a motor lehetett.

A repül?mérnökök észrevették, hogy a kis modell még ebben az állapot­ban is töké­letes vitorlázógép.Tény, hogy kicsiny motorok is elegend?ek lettek volna arra, hogy az eredetit a leveg?be emeljék. Még most is, bár a kis repül?gép jó 2000 éves, igen kis lö­késsel jókora távolságot tud megtenni.

A repüléstan egyik szakért?je tervrajzokat készített a modellrepül?r?l, és eközben észrevette, hogy igen pontos arányokat használtak a modell készít?i. Ez pedig csak úgy lehet, ha a kis szerkezet nem a véletlen m?veként jött létre, s nem is gyerekjátéknak készült, hanem sok-sok számítás és kísérletezés végs? eredménye.

Azóta több modellrepül?t is találtak az egyiptomi sírboltokban, összesen tizenné­gyet. Ivan Sanderson, élet- és állattan tudós, a Megmagyarázhatatlan Dolgok Kutatása Társaságának a vezet?je jegyezte meg: "Alig néhány éve, hogy a leletek azt a kétség­be­vonhatatlan tényt kényszerítették ránk, hogy az ?si emberek ismerték  repü­lést. Most valahogyan ezt meg kell magyaráznunk, s akkor át kell majd rendeznünk szá­mos, az ?störténelemr?l kialakult felfogásunkat."

1954-ben a kolumbiai kormány az Egyesült Államokba küldte egy kiállítás-körútra  birtokában lév? ?si, megmunkált tárgyaknak egy részét. A kiállítás idején megbízták Emanuel Saubs-t, Amerika egyik legnevezetesebb ékszerészét, hogy készítsen öntvény­mintát hat darab aranytárgyról. 15 évvel kés?bb átadták elemzésre Ivan Sandersonnak az egyik ilyen öntvényt. Miután alaposan megvizs­gálta  tárgyat, s kikérte több repülés­ügyi szakért?nek a véleményét is, arra a megdöbbent? következtetésre jutott, hogy a repü­l?gépmodell egy lökhajtásos gép kicsinyített mása.

A tárgy 5 cm hosszú és láncon hordták nyakék gyanánt. Észak Kolumbiában talál­ták, a csimu korszakból valónak nyilvánították. A csimu kultúra id?ben megel?zte az in­kák korát, s körülbelül i.sz. 500 és 800 közé eszik fénykorukat. A kolumbiai kormány jobb híján "zoomorficá-"nak nevezte, vagyis állat-alakú tárgynak. Az állattan szemszögé­b?l azonban, mind az élettan tudósa Sanderson, mind Arthur Pyslec, a New Yorki Repü­lés­tani Intézet tagja, arra a következtetésre jutottak, hogy a tárgy nem ábrázolhat egyetlen szár­nyas állatot, se madarat, se denevért, se rovart, se repül?halat. A kis ko­lumbiai tárgy voná­sai inkább repül?gép, mintsem állati jelleg?ek.

A fontos vonások között találjuk a kett?s delta-alakú szárnyat, tökéletesen egyenes szélekkel, mely egyáltalán nem állatra jellemz?. Arthur Young repül?-géptervez? arra hívta fel a figyelmet, hogy ha a tárgy valamiféle repül? állatot ábrázol, akkor rossz he­lyen vannak a szárnyai, túl messze hátul helyezkednek el ahhoz, hogy egybeeshessenek az állat súly­pontjával. A szárnyak azonban rögtön a megfelel? helyre kerülnek, ha mint lök­hajtásos repül?gépet szemléljük a modellt.

Ezt a nézetet támasztja alá Jack A. Ullrich repüléstani szakért?, aki rámutatott arra, hogy a f? szárnyak delta alakja, valamint a törzs repüléstanilag tökéletes elkeskenye­dése arra mutat, hogy a gép eredetije lökhajtásos volt, s a hangsebességnél gyorsab­ban közleke­dett.

Másik repül?mérnök, Adolph Heuer, miután megvizsgálta az aranymodellr?l felvett fényképeket, felfigyelt egy olyan tényez?re, mely jelzi a repül?gép lehetséges sebessé­gét. Bár a legtöbb korunkbeli gép szárnya felfelé hajlik, csak az aránylag nagy motorok­kal ellátott gépeké hajlik lefelé, ahogy ezt a jellegzetességet a hangsebességnél gyor­sabban száguldó Concorde utas­szál­lító gépen, de a kolumbiai aranytárgyon is megtalál­hatjuk.

Tehát a gép farka a legkevésbé állati, de leginkább repül?gépi jelleg?. Egyenl?­szárú háromszög alakú, sima a felülete, s pontos derékszöget képez a törzzsel valamint a delta szárnnyal. Nincs olyan madár, vagy rovar, melynek ilyen lenne a szárnya. Csak a halak­nak van függ?legesen álló farokuszonyuk, de egyiküknek sincs álló uszonya ellen­sú­lyozó alsó uszony nélkül. Az aranymodell háromszög-elrendezése azonban szab­vány  alakzat a korszer? repül?gépeken. A farok másik érdekes vonása a jelzése, mely a kormányfe­lület bal oldali síkján látható, pontosan ott, ahol a mai repül?gépeken a fel­ség­jelzés. A jelzés legalább annyira oda nem ill?, mint a kis modell létezése, ugyanis az arám, vagy kora héber B vagy "bet" bet? áll rajta. Ez talán azt is megmutatja, hogy az eredeti repü­l?gép a Közel-Keletr?l érkezhetett.

Az amerikai kontinensen is szép számban kerültek el? további repül?gépmodellek, s az a különös közös tulajdonságuk van, hogy mintha valamennyi példány egy eszköznek lenne kicsit módosított változata. Korukat 1000 évre taksálják, de fémeszközök révén le­hetetlen pontos adatot mondani.

A történelem el?tti repül?gépek legérdekesebb leírásai Indiából származnak. Az ?si hindu szent könyvek között található a Samaranga, mely a 14. században összegy?j­tött, de meghatározhatatlan korú szövegeket tartalmaz. A Samarangában 230 bekezdést ta­lálhatunk, melyek részletesen leírják a repülés minden lehetséges oldalát, attól kezdve, hogy mivel hajtották, egészen a repül?sök ruházatáig és étrend­jéig. Tudósok elemezték ezt, valamint más szanszkrit szövegeket, s err?l értekezést adtak ki. Idézzünk az ?si szövegek­b?l!

"Vimanának hívják azt a repül?gépet, mely a maga erejéb?l közle­kedik akár a ma­dár, földön, vízen, vagy a leveg?ben. Ami az égen tud utazni helyr?l-helyre azt nevezik a régi mondák Vimanának."

"A törzset könny? er?snek és tartósnak kell építeni, olyan alakúra, mint a repülés közben kinyújtott szárnyú madár. Ebbe kell helyezni a higanymotort, alá pedig a vasból készült f?t?berendezést."

"A nagyobb gépekbe, mivel nehezebbek, négy er?s higany-tartályt kell beépíteni. Mikor ezeket a f?t?berendezés segítségével irányítottan gerjesztjük, a higanytól a vimanának mennydörgés-ereje lesz. Jól hegesztett varratainak kell lennie, amit azután hi­gannyal töltenek meg, és amikor átvezetik a tüzet a fels? részbe, az er?t fejleszt olyan zúgással, mint az oroszlánordítás. A higanyban rejl? er? által a ható forgószél mozgásba jön, s a vimana belsejében az utas olyan messzire utazhat a leveg?ben, amilyenre csak akar."

Felt?n? módon hiányzik a szövegb?l az, hogy hogyan is kell felépíteni egy repül?­gépet. Az ?si h?sköltemény szerint: "Bajt okozhat bárki, aki nincs beavatva a repül?gé­pek építésébe. "Más szóval, a repül?gép-építés és a repülés bonyolult tudását néhány kiváltságos tartotta ellen?rzése alatt.

Különös a higany szerepe a motorokban. A pontos  m?ködési mechanizmusa ennek a hajtóm?nek még ismeretlen.

A repülésr?l még rengeteg leírást találhatunk az ?si szövegekben, bármelyik tájra is megyünk el, s bármelyik szent könyvet vesszük is a kezünkbe. Ezek közül talán a leg­híresebb Ezekiel próféta leírása, mert szavai nyomán a NASA volt mérnöke, Blumrich, megalkotta a különleges szerkezetet, így sokkal látványosabb lett a próféta beszámo­lója. De nemcsak ilyen direkt módon esik szó repülésr?l, hanem jóval burkoltabb formá­ban is. Egyes uralkodók, híres emberek utazásairól szóló történeteket ha térképre raj­zol­juk, s bekalkuláljuk az akkori korban lehetséges közlekedési eszközöket, akkor belát­ható, hogy annyi id? alatt az adott személy egyszer?en nem kereshette fel a leírt helyszí­neket, az ugyanis fizikai képtelenség. Ezt a fajta kísérletet Salamon király utazása­ival kapcsolatban végezték el, ilymódon kiderült, hogy Salamon királynak minden­képpen rendelkeznie kellett valamiféle repül? eszközzel. Amekkora gazdasággal rendel­kezett, ez nem is jelenthetett gondot számára.

A repülésekr?l gyakran szimbólumok formájába írnak, elképzelhet?, hogy a titkosí­tásnak ez is egy formája volt, s ha levesszük ezt a szimbolikus köntöst, gyakran látvá­nyos légiütközetekr?l is olvashatunk.

A számítástechnika sem maradt ki azokból a területekb?l, melyekr?l a régieknek alapos ismereteik voltak. Görögország partjai mentén került el? az alábbi különös lelet, pontosabban Antikythera közelében. Eleinte közönséges óraszerkezetnek találták, s egyáltalán nem zavarta a tudósokat, hogy a mechanikus órát csak mintegy 1600 évvel kés?bb fedezték fel (ismét). Még miel?tt egyáltalán óraszerkezetnek  titulálták volna, közönséges hajókormánynak vélték, és az sem zavarta a besorolás megalkotóit, hogy a szerke­ze tele volt fogaskerekekkel. Akkor már inkább az óraszerkezet, bár ezzel is vol­tak gondok, éppen az el?bb említett újrafelfedezés. Végre egyik kutatónak, Derek de  Solla Price-nak, eszébe jutott, hogy át kellene világítani röntgensugarakkal a megköve­sedett leletet. Ez a vizsgálat meg is történt, s megállapították, hogy a szerkezet össze­sen mintegy negyven fogaskerék alkotja, s egyes fogaskerekekhez valószín?leg muta­tók is tartoztak, szám szerint körülbelül kilenc. További apró alkatrészek is felt?ntek a fotóle­mezen, de ezek rendeltetésére csak ötletek vannak. Végül a hosszas elemzések után úgy találták, hogy a szerkezet egyfajta planetárium, mely mutatja a bolygók állását, de el?re is lehet vele haladni a jöv?ben, vagyis elkövetkez? bolygóegyüttállások id?pont­ját is meg lehet segítségével határozni. Mi itt Európában pedig máglyára küldtük 1600-ban Giordano Brunót, mert azt találta mondani, hogy nem a Föld a Világegyetem köz­pontja, de még csak nem is a Nap...

De azt hiszem nem ez a legkülönösebb lelet, mely összefügg a számítástechnikával, habár feltétlen ez a legismertebb. Még tulajdonképpen szerencsének is nevezhet?, hogy óraszerkezet vagy számítógép helyett közönséges kormánykeréknek nézték, így leg­alább nem t?nt el  a tudományos süllyeszt?ben, s habár a "hivatalos" tudomány semmi magyarázattal nem tud eredetére vonatkozóan, de alkotóira vonatkozóan sem szolgálni, legalább a kutatóknak módjuk van tanulmányozni. Bizonyára vannak még nagy számban ilyen fél­reértelmezett leletek, volt is szó korábban a "madárformákról", érde­mes lenne alaposan körülnézni a világ múzeumaiban, a mai, korszer?nek nevezett isme­reteink fényében.

Új-Guinea északnyugati partjai közelében, Apraphul szigetén, leleményesen elren­dezett kötelek és csigák porladó maradványára bukkantak a régészek. Úgy vélik, ez volt a legeslegels?, m?köd? digitális számítógép. Robert L. Ripley (Charles Fort Collage, New York), az ásatás vezet?je szerint, körülbelül i.sz. 850 körül készülhetett.

Az apraphuliak kiváló tengerészek voltak, csodálatos hajókat építettek, melyeket az elképzelhet? legkidolgozottabb kötélrendszerekkel szereltek fel. Vajon ezirányú jár­tasságuk vezette volna az apraphuliakat a digitális számítógéphez, avagy fordítva történt a dolog? A szakért?k hevesen vitatkoznak a kérdésr?l.

Az ?si köteles-csigás számítógépet Ripley és csoportja részben rekonstruálta a közeli Szumátrán, a Tengeri Régiségek Múzeumában. A rekonstrukció alapján jól be le­het mutatni azt az elvet is, ahogyan ez a rendszer m?ködött.

A köteles-csigás számítógépre a Traepha-hegységtól keletre, egy s?r?, dzsungellel borított területet átfésülve, bukkantak. A csoport eltemetett jutaszálakat fedezett fel, va­lamint er?sen korrodált rézcsigákat, s az eszközök egykori pontos helyét is meglelte.

 

 

Az apraphuliak, hozzánk hasonlóan, bináris számrendszert használtak, de a nullás és egyes számjegyeket nem különböz? feszültségek kódolták, hanem a kötelek hely­zete képviselte. Képzeljünk el egy fekete dobozt, oldalán egy lyukkal. Ha valaki meg­tartja ebben a helyzetben a kötelet, az jelentheti a nullás számot, míg ha meghúzza, s a kötél különböz? nyikorgások közepette kijjebb jön, akkor ez az új helyzet pedig az egyes szám­jegynek felel meg.

Ilyen dobozokkal számok is ábrázolhatók, a nulla és a hét közötti számsor például három doboz segítségével jeleníthet? meg. Több dobozzal a nagyobb számok is felírha­tók, tíz doboz például elegend? a 0 és 1023 közötti valamennyi szám ábrázolásához.

Az apraphuliak fekete doboz helyett kisebb házakat használtak. Egyik alapeszkö­zük a 0-t 1-sé, s fordítva, az 1-est nullává alakította. Ez az érdekes, s a mai számítógé­pes mérnökök el?jelváltójával rokon szerkezet egy kis házacska volt, melynek els? és hátsó falába egy-egy lyukat fúrtak. Ha valaki, vagy valami meghúzta a bemen? kötelet az els? falon, akkor ugyanilyen hosszúságú kötél jelent meg a hátsó falon. A kötélnek nem csak a kint és bent helyzete kódolta a számjegyeket, hanem a kötelek mozgási irá­nya is. A számítógépben megtalálhatunk minden fontos térele­met, valamint a különböz? logikai m?vele­tek végzésére alkalmas kis házikókat is. A kérdés ott merül fel, hogy va­jon ho­gyan kap­csolták össze ezeket a tárelemeket az apraphuliak számítógéppé?

Ripley és csoportja meglep?dve fedezett fel a hatalmas apraphuli számítógépes-együttes közepén egy nagy, majdnem egy kilométer szé­les gazzal ben?tt mez?t. Itt több ezer billen?elem-épületecskét találtak, nyolcas sorokba rendezve.

Ripley az ?sszámítógépesek segítségével végül arra következ­tetett, hogy ez a mez? volt az apraphuli számítógép központi tárolója. Minden nyolc épületecskéb?l álló sor egy-egy nyolc bites szót alkotott, éppen úgy, ahogy a korábbi példa három eleme egy hárombites szót.

 

 

A számítógép központi logikai egysége kétségkívül nemcsak a tárból a regiszte­rekbe történ? információáramlást vezérelhette, hanem a regiszterek közöttit is. Ponto­sabban a multiplexerek és a demultiplexerek segítségével a számítógép bináris mintákat küldhetett az egyik regiszterb?l a másikba. Egy bizonyos regiszternél, melyet mi aritme­tikainak nevezünk, a gép a bináris mintákat valószín?leg az összeadás és a szorzás sza­bályai szerint kombinálhatta.

A kutatók úgy hiszik, hogy a számítógép programozható volt. Ha ez igaz, akkor hatalmas tárának egy része a program tárolására szolgált. A program utasításai ugyan­csak nullákból és egyesekb?l álló bitminták voltak, melyeket egy algoritmus keresett el?. Ez után a minták egy utasításregiszterbe kerültek, hogy a számítógép logikai egy­sége értelmezhesse ?ket.

 

 

Megdöbbent? dolog lehetett ezt a számítógépet m?ködés közben látni. A felhasz­nált kötelek rendkívüli hossza következtében egyetlen emberi lény sem lehetett elég er?s ahhoz, hogy a bemeneti karokat megfelel? helyzetbe állítsa. Az apraphuli építmény területén talált elefántcsontok azonban elárulják a bemeneti energia forrását.

A kimeneti oldalon nagy rugók biztosították a kötélrendszer megfelel? feszessé­gét. Talán a végs? kimeneteken elhelyezett jelz?zászlók tették lehet?vé a m?szaki pap­ság számára, hogy leolvassa az eredményt a folyamatban lév? számításról, vagy a vég­ered­ményt.

Az apraphuli számítógép meglehet?sen nagy, több ezer hektáron terül el. A döbbe­netes a dologban az, hogy bármely modern számítógépnek meg lehet alkotni a köteles-csigás változatát, vagyis, ha valaha megszületik a mesterséges értelem, amiben egyéb­ként személy szerint nem hiszek, az létrehozható kötelekb?l és csigákból is! Az apraphuli számítógéppel még van egy másik probléma is. A tapasztalat azt mutatja, hogy egy digitális számítógépet, mint amilyen az apraphuli is volt, mindig megel?z a fejl?dés során egy analóg. Namármost el lehet képzelni, hogyan nézhetett ki egy analóg számítógép kötelekb?l és csigákból! De vannak itt más gondolatébreszt? kérdések is. Vajon kiknek és miért volt szükségük erre a köteles-csigás számítógépre, mely sok mindennek volt mondható, csak éppen gyorsnak nem. Fejben sokkal hamarabb ki lehetett számolni min­den bizonnyal az eredményt, mint mire az elefántokat megfelel? mozgásra lehetett késztetni. A köteles-csigás rendszer kettes számrendszerben dolgozott. Vajon az alko­tók is ezt használták, vagy a számítások el?tt és után bonyolult  átszámításokat vé­gez­tek? Ki tudja. Bár ez a lelet aránylag fiatal, mégsem lehet az eredetére vonatkozóan szinte semmit sem mondani. Talán ha találnánk esetleg egy hasonlót. De ha találnak is a régészek, vajon ki ismeri fel benne  az igazi rendeltetést, s nem min?sítik korabeli kárto­lóüzemnek, vagy tudom én minek.

 

 

A fejezet végén beszéljünk magának Atlantisznak a közvetlen maradványairól. Ér­demes magán a néven is elgondolkodni, mely kés?bb egy óceán nevében is to­vább élt. Az "atl" szó vizet jelentett, az "is" pedig várost. Ilyenformán Atlantisz neve "Vizivárosnak" fordítható. Ennek a fordításnak kés?bbiek  során fontos szerepe lesz majd.

A bretonok között él egy legenda az elsüllyedt Is városról, vagy helyesebben Keris-ról, ami els? várost jelent. A legenda, mely err?l a városról szól, középkorinak t?nik, a történetben szerepl? személyek valóban éltek, méghozzá az 5. század környékén. A különös viszont az, hogy maga a legendagy?jtemény csak közel ezer évvel kés?bb, a 15. században bukkan fel, innent?l kezdve fejl?dik, s végleges alakját a 19. században éri el. Ez a jelenség nem lehet ismeretlen a néprajzkutatók számára, amikor egy ?si tör­ténetet melynek szerepl?i elfeledettekké válnak, úgy alakítanak át, hogy ismert szemé­lyek nevét helyezik bele. Nézzük meg a legendagy?jtemény néhány tagját, s nem lesz ismeretlen a dolog, kísértetiesen hasonlítanak a jóval korábbi elbeszélésekhez.

 

 

1. Le Baud verziója.

" Grallon bizalmas barátságban volt a kegyes Corentinnel, neki is ajándékozta a palotáját. Röviddel ezután Corentins Corisopitenses püspökévé szentelték... és az ? nagy Ys városa, amely a hatalmas tenger közepén feküdt, ekkoriban a lakosai b?ne miatt el­merült a tengerb?l kilép? vízben, lakosai pedig meghaltak. Ett?l az elmerülést?l Grallon király, aki éppen a városban tartózkodott, csodálatos módon menekült meg: ez Szent Guinhalois érdeme. És azt beszélik, hogy a tenger partján láthatók e város maradványai, a romok a város régi neve alapján máig Ysnek nevezik."

Eddig az els? változat, s azt nagyon fontos megjegyezni, hogy bár a történet kelet­kezési ideje nem t?nik túl távolinak, mégis, ha a város a mai Franciaországban, vagy ah­hoz közel terült volna el, mint sokan hiszik, akkor az ókori térképeken szerepelnie kel­lene, márpedig nem szerepel, s ezért is sorolták az Is-sel kapcsolatos történeteket  a legendák sorába.

A legrészletesebben talán Albert le Grand számol be az eseményekr?l a Bretagne-i szentek élete cím? m?vében. Legyen ez a következ? idézend? m?.

2. Albert le Grand változata.

"Szent Guelloné gyakran meglátogatta Grallon királyt Is büszke városában, és na­gyon bátran prédikált azon szörny?ségek ellen, amelyeket ebben a fény?zésben, kicsa­pongásban és földi hívságokban elmerült városban követtek el. A lakosok azonban megmakacsolták magukat b?neikben. Isten kinyilatkoztatta Szent Guellonének, milyen igazságos büntetéssel akarja ?ket sújtani. Amikor Szent Guelloné szokása szerint meg­lá­togatta a királyt, beszélgetésük közben Isten kinyilatkoztatta neki, hogy a városlakók példás megbüntetésének az órája elérkezett. A szent, elragadtatásából és eksztázisá­ból magához térve, így szólt a királyhoz: 'Ah, Uram, távozzunk nyomban e helyr?l, mert Isten haragja rövidesen lesújt rá. Felséged ismeri a nép feslettségét: hiába prédikáltam nekik, a mérték betelt, el kell nyerniük büntetésüket: sebesen távozzunk, máskülönben minket is ugyanaz a  balszerencse ér.' A király azonnal felmálháztatta legdrágább ja­vait, tisztjei­vel és szolgahadával nyeregbe szállt, s lovát megsarkantyúzva elmenekült a városból. Alig vágtatott ki a kapun, amikor heves vihar keletkezett, és olyan vad szél tá­madt, hogy a tenger kilépett a medréb?l, és fúriaként vetette rá magát a szerencsétlen városra, szempillantás alatt elöntötte, úgyhogy sok ezren a vízbe fúltak."

3. változat Kardanet részér?l.

"A hagyomány szerint Is városát a tengert?l csupán fal védi, amelynek a közepén elmés szerkezet? zsilip enged át akkora mennyiség? vizet, amennyi a nagy számú csa­torna táplálásához szükséges. Grallon király nagyon gondosan ?riztette a zsilipek kul­csait, minden hónapban ? maga felügyelt a víznek a városba való bebocsátásá­nál. Ahez intrikái és vétkei megfosztották a királyt a hatalmától, s a hercegn? megkaparintotta a kulcsokat: de a szörny? tumultusban, a féktelen indulatok közepette, melyeket ? maga szabadított fel, képtelen volt megtartani értékes talizmánját: a kulcsok tudatlan és barbár emberek kezébe kerültek, azok a zsilipeket pedig megnyitották. Az óceán vize azonnal el­öntötte a b?nös várost, amely néhány pillanat alatt elmerült a habokban..."

A harmadik változat egy új lehet?séget is felvet, illetve magyarázni látszik vala­mit, ez pedig Atlantiszt körülvev? hatalmas falak rendszere. A jégkorszak kezdett véget érni, az óceánok vize lassan emelkedni kezdett. Mint ahogy ma is teszi. A vízszintemelke­dés lassú volt (amíg a kisbolygóbecsapódás fel nem gyorsította, de akkor már Atlantiszból nem sok maradt). Atlantisz lakóinak módjuk volt védekezni az elöntés ellen, éspedig úgy, hogy minden fontosabb területet hatalmas falakkal vettek körül. Saj­nos ez a fajta véde­kezési mód éveken belül napirendre kerülhet az emberiség számára, hacsak nem akar búvárruhában járni a szupermarketba. A Föld melege­dése közben egyre gyor­sabban olvadnak a jégsapkák, f?leg a déli sark-vidék területén. A tudomá­nyos lapok óri­ási jég­hegyek leszakadásáról tudósítanak, ezek között akkorák is vannak, mint egy-egy nagy megyénk területe. Számítások szerint, az elkövetkezend? 20 évben a világóceánok szintjének 1.5 méteres emelkedése vár­ható, 50 évre el?retekintve pedig hat méter! Ez utóbbi érték már hatalmas területek elárasztását jelentené, ha nem véde­keznénk. A védekezésnek pedig csak az lenne az egyetlen módja, ha óriási falakat emel­nének a ten­gerpartokon. Ez is természete­sen csak ideiglenes megoldás lenne, hiszen ha a Föld szennyezését és pusztítását az egyik pillanatról a másikra megszüntetnénk, még akkor is jó ötszáz év beletelne, mire visszaállna az ipari forradalom el?tti állapot. Szép kilátá­sok!

 

 

Ha ezek a gigászi falak léteztek, nyilván nem t?nhettek el nyomtalanul, s  természe­tesen nem is t?ntek. 1958-ban egy bizonyos Marc Valentin halra vadá­szott, s több mér­földön keresztül követte az ígéretesnek t?n? zsákmányt. Így fedezte fel Gibraltár marok­kói területéhez tartozó vizeiben azt a falat, mely nyolc méter hosszú és hat méter magas kövekb?l lett összerakva, s mely legkeskenyebb részén is legalább 14 méter széles volt. A fal f? vonala mentén kis kövek helyezkedtek el, hasonlóan az Atlanti-óceán partjai mentén található, a felszínen álló régi k?faragásokhoz. A k?falat elkezdték alaposabban is tanulmányozni, s kilenc mérföldes távolságig sikerült követni a tenger felszíne alatt.

A sok tekintetben különös és rejtélyes Bermuda-háromszög a vízalatti leletek szempontjából is egyedülálló. Mióta rendszeresen repül?járatok húznak át e térség fe­lett, illetve a második világháború id?szakában, sok pilóta beszámolt arról, hogy falakat és utakat látott a víz alatt. Más, alacsonyabban repül? pilóták pedig úgy vélik, hogy az ál­taluk észlelt alakzatok különböz? épületek tetejére emlékeztetnek.

A Bermudákon, illetve a víz alatti sziklákon elhelyezked? épületeket századokon át mell?zték, noha, mind a halászok, mind a könny?búvárok rendszeresen felkeresték ?ket. Hogy mégsem tudtak többet róluk, annak több oka is van. Akkoriban a szállítóhajókat és a kalózokat, akik rendszeresen üldözték a szállítóhajókat, semmi más nem érdekelte, csak a szállítás lebonyolítása. Amit az elkövetkezend? években a halászok, vagy az óceánográfusok k?szerkezetnek véltek, ?k természetesen alakzatoknak, vagy hajóron­csokból származó ballasztnak tartották. Az ilyen struktúrák nyilvánvaló mesterséges volta nem látható a tenger felszínér?l, de gyakran egészen tisztán kivehet?k a leveg?b?l, ahonnan nézve, az egyenes vonalak és a geometriai alakzatok jól megkülönböztethet?k. Végül azért sem volt jelent?s érdekl?dés az ember által alkotott épületek iránt  Nyugat-Atlanti-óceánban, mert semmi ok sem volt arra, hogy ott ilyesmit egyáltalán feltételezze­nek. De még ha ezek az épületek nem is tulajdoníthatók  esetleg száz százalékosan az atlantisziaknak, nagy valószín?séggel lehetett hozzájuk közük, hiszen ezek a szigetek ré­gebben, a jégkorszak idején, nagyobb szárazfölddé álltak össze, s ráadásul ez a terület nem esett messze Atlantisztól, tehát a kulturális befolyás ebb?l egyértelm?en igazolható. Célszer? ezt a  területet is vizsgálni, mert Atlantisz eredeti helyén akkora lehetett a pusztulás, hogy csak kevés maradt emberkéz alkotta létesítménnyel találkozhatunk. Szerencsére, ez a kicsit távoli régiókra nem feltétlenül így van.

Alig negyedmérföldnyire Bimini partjaitól, hosszú falak egész sora látható, melyeket jelenleg könnyedén fel tudnak keresni a búvárok, s ezt rendszeresen meg is teszik, a ko­rábbi fejlett civilizáció alátámasztása, vagy cáfolása végett. Folyamatos kutatás során keletkezett felismerések mind nehezebbé teszik a "hivatalos" tudomány álláspontját, melynek azt kellene valahogy érvekkel alátámasztani, hogy ezek a falak a véletlen hatá­sára, a parti sziklákból letöredezett k?darabokból álltak össze így. Még ezt a hajánál fogva el?rángatott elképzelést is képesek komolyan venni, csak ne kelljen kimondani a valót: Atlantisz létezett!

De próbálkoztak más elképzelésekkel is szembeszállni a nyilvánvalóval.  Törésvo­na­laknak nézték, lávafolyásoknak, s ki tudja minek még, e jellemz?en falszerke­zeteket. Ritka az a törésvonal, mely derékszögben elfordul, mert egyik törési irány meg­semmisíti a rá mer?leges töréseket, lávafolyásból ugyanezt elképzelni pedig dicséretes fantáziára vall, legalább annyi kellene hozzá, mint egy gombolyaggal játszadozó kiscica a hancúro­zás közben köt egy kardigánt.

Más példák is vannak, f?leg a Bahamák környékén. A maradványok némelyike kö­röket formál, mint az angliai Stonehenge. Más maradványok víz alatti utakon kapcso­lat­ban állnak egymással, vagy más szigetekkel, míg ismét mások a friss viz? források kö­rül emelkednek kör alakú falakat formálva, s messze a  felszín alatt. Messze a felszín alatt gyakran látni egyenesek, s egymást különböz? módon metsz? vonalrendszerek egész sorát, hasonlóakat, mint a perui Nasca-fennsíkon.

Ezeket a nagyon meggy?z? formációkat tanulmányozta Dr. Manson Valentine, aki foglalkozására nézve paleontológus, geológus és víz alatti régész, s Miamiból való. 25 évig kutatta a Bahamák körüli területeket, ebben segítségére volt, hogy aktív pilóta­ként sokat repült, valamint nehézbúvár-képesítése. Mindenekel?tt olyan barlangokat ta­nulmá­nyozott a Yucatani- félszigeten, melyek bizonyíthatóan hosszabb id?t tartózkodtak a víz felszíne alatt, majd   ismét felemelkedtek. Ezekben a barlangokban vésetek találha­tók.

Ezután a vizsgálatait folytatta Orange Key és Bimini között, ahol egész sora talál­ható az egyenes vonalakkal összekapcsolt hatalmas négyszögeknek. A Riding-sziklánál azt találta, hogy az egész tengerfenék négyszögekre van osztva. Minden Biminihez ve­zet? út és k?, valamint a terek és négyszögek építészeti munkái, annak méretei és nagysága azt sugallta, hogy ?si népek alkotásait rejti a mély.

A kutatásai nyomán derült ki, hogy a falak anyaga egyáltalán nem hasonlít a parti sziklákéhoz, tehát nem töredezhettek le onnan. A fal alkotóelemei kovak? keménysé­g?ek, szorosan egymás mellé helyezésük által képzett vonalak egyene­sek, mindkét ol­daluk párhuzamos, és sarokkövek határolják ?ket. A k?falak nem követik a parti sziklák vonalvezetésének görbületeit, hanem egyenesek.

A hosszú fal hatalmas sima kövekb?l van kirakva, melyeket a sarkoknál oszlopkö­vek támasztanak meg, hasonlóan a nyugat-európai dolmenek­hez. Tökéletes négyszö­gek, derékszögek és egyenesek által határolt formációk, s rendszerek  fekszenek lent számlálhatatlan mennyiségben, egy természetes  víz alatti alakzatban. A teljes épület­rendszer még nincs kiásva, ki tudja mekkora részét még a tenger finom üledéke fedi.

Vannak akik ezekben az alakzatokban nem falakat, hanem utakat vélnek felfedezni, s erre alapos okuk van, hiszen a maja útvonalhálózathoz mutat némi hasonlóságot. Vi­szont akkor feleletet kellene arra adni, hogy miért szelik át olyan s?r?n keresztül-kasul a terepet? 

Dr. Zink is vezetett Bimini partjaira két kutatóexpedíciót. ? történész, búvár és író, s a vizsgálódásai során hónapokra lehorgonyzott a Bimini fal mellett, hogy részletesen megvizsgálja a köveket, valamint azok környezetét.

Az expedíció  kutatóideje alatt el?került egy stilizált jaguárfej-véset, melyet 100-150 kg tömeg?re becsültek. Alátámasztotta a kövek eredetér?l vallott felfogását Dr Valentine-nak, aki bebizonyította, hogy nem lehetnek parti eredet?ek.

A Bermuda-háromszög északi régiójába is indult expedíció, ezt Herbert Sawinski vezette. Ezen a területen is vannak k?falak. Az egyikük 25 láb mélységben kezd?dik a víz színe alatt, s elég romos állapotban van. Mintegy negyed mérföld hosszan tudták kö­vetni, aztán elt?nt a mély vízben. Az expedíció búvárai felfedeztek egy k?fejt?t is a víz alatt, még a kialakított k?blokkokra is ráleltek. Hasonló "kutakat" is találtak, mint Chichen Itzában. A floridai félszigett?l nem messze hatalmas piramist találtak, még 1977-ben, de azóta ezt a piramist nem sikerült még egyszer megtalálni.

Több kutatóexpedíció is vélt még piramisokat látni, de ezek vagy mélyben voltak, vagy a leküldött kamerák az óceán víz zavarossága miatt nem tudtak kiértékelhet? fel­vé­teleket küldeni. Az alacsonyan repül? pilóták is észleltek piramisszer? alakzatokat bizo­nyos napállásnál, különleges törésviszonyok között, illetve er?s apály idején. Szintén ne­héz ezeknek a feltételezéseknek utánajárni, miszerint ténylegesen piramist láttak, mert nehéz pontosan ugyanazt a területet még egyszer megtalálni, s még ha sikerül is, kön­nyen megtéveszthet? lehet a tengerfenék szeszélyes alakzatainak tréfája.

Mindenesetre a konkrétan felderített falak adnak annyi kérdést a tudomány szá­mára, melyek mellett nem lehet elmenni szó nélkül.

 Elképzelhet?, s az eddigi tapasztalat ezt mélyen igazolja is, hogy vannak olyan kö­rök, melyek teljesen biztosan tudják mi van lenn az óceán mélyén, mivel megvannak azok az eszközök a birtokukban, melyekkel olyan méréseket lehet végezni - akár nagy mélységekben is - amik teljesen megbízhatóak. Nem kell túl messzire visszamenni az id?­ben, elég a Titanic megtalálásának körülményeire visszagondolni. Miután a kutatók több éves számítgatások és keresés után végre ráleltek a roncsra, az amerikai haditen­geré­szet közölte, hogy a Titanic elsüllyedt maradványa már hosszú évek óta tájékozó­dási pont a tengerfenéken az amerikai ballisztikus rakétákat hordozó tengeralattjárók szá­mára... Azért nyugodt szívvel elnézték, hogy a kutatók mit görcsölnek össze, mire  végre nagykeservesen rábukkantak a roncsra. Mi mindent rejthet még a különböz? or­szágok haditengerészeteinek archívuma? Borzasztó jó lenne azokat a felvétele­ket is látni, me­lyeket egy szovjet expedíció készített az Ampere víz alatti hely környékén, s ugyancsak falakat ábrázol, valamint különböz? romokat. A leírások még egy amfiteát­rum-szer? épületet is megemlítenek.

A felsorolt, az összesnek alig szánalmas töredékét kitev? alkotások és felfedezé­sek nyilvánvalóan nem egy  id?ben születtek, legalábbis így tudjuk. Abban azonban va­lamennyien közösek, hogy a kutatók még nem akadtak balul sikerült találmányra, vagy komolyabb tudományos zsákutcára. Kisebb tévedések persze el?fordultak. Nehéz elkép­zelni azt, hogy az állítólag vadászó-halászó-gy?jtöget? ?sember egyik napról a másikra csodálatos sziklarajzokat alkot, piramisokat épít, agym?téteket végez, padlóf?téses für­d?szobákkal felszerelt házakra cseréli a vályogviskókat, l?fegyverekkel öl, hirtelen ké­pessé válik arra, hogy semlegesítse a gravitációt, elektromos energia felhasználásával világít, s többezer tonnás köveket rakosgat egymás mellé vagy egymás tetejére. Ez is csak a felsorolás töredéke, hiszen a "legendákban" elbeszélt dolgok egy részét még nem is értjük, hasonlóan az indiai szövegekben leírt atomháborút csak néhány évtizede sikerült beazonosítani, vagy a "madárszer? tárgyat" a századforduló környékén repül?­gépnek, s így tovább. Az ?si írások jó ha egy százaléka meg van fejtve, s azt gon­dolom, hogy az ?si írásoknak jó ha hasonló arányú része érhet? el a kutató számára, a többi részt va­lakik és valahol nagyon jól rejtegetik.

Aztán ez az óriási tudás fokozatosan kihalt, manapság az újrafelfedezések korát éljük. Hiúságunkban gyakran érezzük magunkat els?nek, mert szeretünk els?k lenni, job­ban mondva:szerettünk volna... Nehéz lenyelni azt a pirulát, hogy mindezt valakik egyszer már használták, s?t még olyan dolgokat is, amir?l még mi csak álmodunk (higany-haj­tóm?, lebegtetés stb.). A szóbeli és írásbeli hagyományokban rengeteg olyan informá­ció van továbbadva, melyekre érdemes lenne odafigyelnünk. Ehhez persze el?ször meg kellene értenünk ezeket az üzeneteket, s ahhoz, hogy felfogjuk jelent?ségüket, félre kell tennünk minden el?ítéletünket, s az eredményre vonatkozó el?zetes  várakozásun­kat. Csak így kaphatunk valamennyire objektív képet.

 Az emberiség ismét nagyon messze jutott a fejl?désben, és egyáltalán nem úgy látszik, hogy erre pszichológiailag is megfelelne. Vannak csodálatos találmányaink, de az általuk kel­tette rombolás gyakran még er?sebb, mint a haszon. A technika egyfel?l ál­dás, más fel?l átok. Jó, hogy vannak repül?gépeink, hogy különböz? szerekkel kényel­mesen tudunk dolgozni, jó,hogy autózhatunk, stb. Viszont ezekkel együtt jön az üvegház­hatás miatti fel­melegedés, az ózonpajzs megritkulása, a szárazság, az éhínségek, a jár­ványveszély, stb. Az el?deinknek - révén csak egy kicsivel voltak fejlettebbek nálunk, legalábbis így his­szük - szintén szembe kellett nézniük ugyanezen problémákkal. A jelek arra vallanak, hogy nem sikerült számukra elhárítani a totális katasztrófát. A végered­mény szempontjából most teljesen közömbös, hogy ezt végül egy kisbolygóbecsapódás hajtotta végre. Ha valami pusztulásra van ítélve, akkor az elpusztul. A Földön a Föld és saját magunk szá­mára mi vagyunk a legveszélyesebb és legagresszívabb faj. A Föld  élni akar, s ha mi is, jó lenne ezen elgondolkodni.

AZ atlantisziak bizonyára matematikából is fejlettebb ismeretekkel rendelkezhet­tek, mint mi most, mégsem tudták megakadályozni a totális pusztulást. Talán nem is akar­ták? Talán jobbnak látták azt, hogyha valami újrakezd?dik? Az id?kapszula bármikor feltárulhat - meg lett ígérve.

Nem hiszem, hogy az atlantiszi civilizációból csak a víz alatti maradványok, és semmi egyéb semmi, maradt ránk. Ha csak az id?kapszulát választották volna, mint a tudás át­mentésének egyedüli lehetséges forrását, súlyosan hibáztak volna, hiszen bármi megtör­ténhet. Kis létszámú csoportjaiknak itt kellett maradniuk a Földön, s szüntelen fel­ügyelve irányítani a fejl?dést. Néhány titkos társaságnak nyilvánvalóan szoros  kapcso­lata lehet velük. Egy részük el is vándorolhatott a Földr?l, s távolról is segíthették az itt maradt tár­saikat a feladat megoldásában, miközben újra megpróbáltak egy fejlett civili­zációt felépí­teni, ami valószín?leg sikerült is nekik. Különben mért tagadná még mindig a hivatalos tudomány a Nemezis létezését, holott Napunk kísér?csillaga nagyszer?en lát­szik az IRAS mesterséges hold felvételén. Az infravörös tartományban dolgozó ?reszköz a Kígyótartó és a Skorpió csillagkép környékén bukkant rá.

A Nemezis számunkra menedéket nyújtó bolygóján kevesebb a fény, mint nálunk, s elszoktak a földi körülményekt?l is. Ezért tehát ne lep?djünk meg, ha az utcán szembeta­lálkozunk két méter körüli, átlátszatlan szemüveget visel?, különös járásmódú és furcsa b?rszín? emberekkel. Itt vannak közöttünk, vigyáznak ránk. De hogy ezt sikeresen meg­tehessék, nekünk is kell saját magunkra, ebben az esetben valamennyien jól járunk és hamarosan megismerhetjük teljes múltunk is.

 Ellenkez? esetben mi is hozzáláthatunk, hogy elkészítsük az id?kapszulánkat...

  


 

8. A Mars üzenete 

 

Ha egyszer közvéleménykutatást rendeznénk, s a kérdés az lenne, hogy vajon a Holdon kívül melyik az az égitest, mellyel az emberek  legtöbbet foglalkoznak, bizonyára a Mars bolygó kerülne az els? helyre.1877 óta, amikor Schiaparelli itáliai csillagász els? ízben számolt be a Mars felszínén mutatkozó különös, vonalas képz?dményekr?l, az úgynevezett Mars-csatornákról, valóban jó néhány tudomá­nyos könyv és fantasztikus re­gény foglalkozott a témával. Schiaparelli úgy vélte, a csatornákat a marsbeli él?lények építették avégett, hogy a pólusok vidékér?l vizet szállítsanak a vízben szegény egyenlí­t?i területekre.Így kapcsolódott a Mars-csatornák problémájához a marsbeli élet kér­dése.

 

 

A Viking ?rszonda leszállóegysége által készített fénykép-pár. A bal oldali képen a sziklán tisztán láthatók vésetek, mindenekel?tt egy "A" bet?. A jobb oldali képen mások a fényviszonyok, a véset elt?nik.

 

Ma már tudjuk - révén sokkal jobb felbontású távcsöveink vannak, mint az itáliai csillagásznak -, hogy az általa csatornának vélt képz?dmények hatalmas kanyonok, s természetes eredet?ek. Ehhez a megállapításhoz nagyban hozzásegítettek az amerikai mars-szondák fényképei és mérési eredményei. Két ilyen szonda az élet nyomai után is kutatott, de a pozitív kísérleti eredmények ellenére a tudomány nem merte kijelenteni, hogy a Marson élet van, inkább óvatosak maradtak a kérdésben, ami persze érthet? is, de az ?rszondák élet-keres? kísérleteinek eredményeit földi laboratóriumokban nem tudták megismételni, így az élet volta jelen pillanatban sokkal valószín?bb, mint ennek az ellenkez?je.

A nem elég jó felbontású m?szerek megtréfálták a régi korok tudósait, akik egymás után fedezték fel a különféle mesterséges dolgokat bolygótársunk felszínén, s ahogy a felvételek javultak, és ?rszondáink felkeresték a Marsot, ezekr?l a megfigyelé­sekr?l a legtöbb esetben kiderült a tévedés mivoltuk. Ilyen tévedésekt?l nem mentes mai világunk sem, erre jó példa az, hogy egyik hazai szerz?nk értelmes lények üzenetét vélte felfedezni néhány marsi vulkán helyzete alapján. Rendkívül tetszet?s matematikai fogá­sokkal a legkülönböz?bb dolgokat vezette le egy olyan alakzatból, mely tulajdon­képpen nem úgy létezik, ahogy a szerz? arról beszámolt. A térképek felbontóképessége javult, a korábban szabályosnak vélt alakzatok már nem látszanak annyira szabályos­nak, még ke­vésbé mesterségesnek. A szerz?t nem zavarta, hogy a vulkánok keletke­zési ideje kö­zött millió évek, olykor  több tízmillió is van, mindenképpen értelmes hír­adást vélt mö­götte elrejtve felfedezni. Eközben elkerülte a figyelmét, hogy a nagy három­szög nem egyenl?szárú, az alapél hossza 130 km-rel tér el az általa mért adattól. A nagy három­szög alapéle közelében elhelyezked? vulkán pozícióját 30 km-rel vétette el, s ez a bizo­nyos vulkáni csúcs egyáltalán nem az egyenlít?n fekszik. A nagy háromszög két be­fogó­ját 200 km-es hibával adta meg a szerz?, s a kis három­szögnél is legalább ekkorák a hibák. Balról-jobbra haladva az eltérések nagyjából a következ?k, az egyes oldalakra vetítve: 55, 80, valamint 95 km. Az alakzat tehát nemhogy nem szabályos, hanem a ke­letkezése is oly hosszú id?t ölelt át, így bármiféle üzenet ilyen formában nehezen elkép­zel­het?.

 

 

A Naptól 228 millió km-re kering? vörös bolygó azonban b?ven tartogat még  meglepetéseket. Több olyan alakzat van a felszínén, mely mindenféle trükközésnek el­lenáll, melyek természetes eredetet igyekeznek bizonyítani, s minél komolyabb számító­gépes elemzéseket és képjavításokat végeznek, annál különösebb és rejtélyesebb dol­gok kerülnek el?. A végs? választ bizonyára csak az emberes marsexpedició fogja megadni eme képz?dmények valóságos kinézetére vonatko­zóan, de addig még sokat kell várnunk. Hamarosan ?rszondák indulnak bolygószomszédunk felé, és egyméteres fel­bontással végeznek majd térképészeti munkálatokat. A kérdés az, hogy a széles köz­vé­lemény tudomást szerezhet-e a szenzációsabb felismerésekr?l, vagy úgy járnak az ezután elkészítend? fotók, mint holdbéli társaik, ezek közül ugyanis 10000 van a mai na­pig zá­rolva. Ki tudja miért. Aki tudja, az nem mondja meg.

A fentebb látható alakzatok azok, melyek dacolnak a természetesnek bemutató megállapítással. Az alábbiakban ezekr?l ismertetném röviden a kutatások jelenlegi hely­ze­tét.

Sokévi kutatás után egyre több tudós ismeri fel ezekben a képz?dményekben a stonehenge-ihez hasonló monolitrendszert, mert a Marson látható elrendezések igen ha­sonlóak - csillagászati szempontok szerint is - az angliai építményhez. Abból a célból, hogy ez belátható legyen, Maurice Chatelain mérési eredményeib?l idézek, aki a NASA repü­l?mérnöke volt, nyugdíjba meneteléig. A jelenlegi mérések szerint a marsi poláris átmér? 21.333.312 méter, a Földnek a hasonló adata pedig 39.999.960 méter. Az arány  ponto­san nyolc a tizenöthöz. Ha megnézzük az ?si babilóniai mértékegységet, a kubitot, ami 533,333 mm,vagy másként 8/15 méter, nagyon különös egyezést találunk. Másként nézve, ha a  bolygó adottságához képest meghatározzuk a földi méter hosszát, ez szám­szer?leg ugyanakkora lesz, mintha a Marson az ?si babilóniai mértéket, a kubitot hasz­nálnánk!

Példának okáért, a földi poláris átmér? 39.999.960 méter, ami pontosan a Mars bolygó kubitokban kifejezett átmér?jével egyenl? szám. A sarki tengely a Földnél mérve 12.727.260 méter, a Marson ugyanennyi kubitban, amennyiben az ?si pi faktort használ­juk a számításhoz, ami 22/7. Az átlagos hossza egy szélességi foknak 111.111 méter a Földön, s persze ugyanennyi kubit a Marson. A szélességi perc 1851,850 méter, ami tu­lajdonképpen a tengeri mérföld a Földön és kubitban a Marson. Chatelain úgy gondolja, hogy a babilóniaiak mértékrendszere, melyet hatezer évvel ezel?tt alkalmaztak, egy álta­lános mértékrendszer, a Marson is használatban lehetett, sok-sok ezer évvel ezel?tt. Különös, hogy a babilóniaiak alkalmazták ezt a mértékrendszert, holott, a Föld - és pláne a Mars - átmér?jét csak közel hatezer évvel kés?bb sikerült ennyire pontosan megmérni. 

Az alábbi vázlat azt a hat érdekes pontot tartalmazza, melyekkel érdemes jobban is foglalkozni. A számok jelentése a következ?: 1 - városközpont, 2 - az ötszöglet? piramis központja, 3 - a kis arc középpontja, 4 - a jobb oldali sarka a háromszögnek, 5 - a nagy arc középpontja, 6 - a szikla középpontja. Ha a térkép helyes, a pontok között a mérték a következ?, Kubitokban megadva, Chatelain szerint:

1-2    45600    1-4    93600

1-5  132000    2-3    60000

2-4    79200    2-6  102000

3-4    43200    3-6    68400

4-5    49200    5-6    36000

Az 1-3-5-ös és az 1-4-6-os irányok valószín?leg napfordulók irányát jelenthetik, leg­alábbis így látszik.

A forgástengely elferdülése következtében, a jelenlegi helyzet nyilván nem azonos azzal, amikor ezt a rendszert létre hozták. Ha pontos adatokkal rendelkez­nénk a Mars forgástengelyének billegésér?l, akkor meg lehetne határozni azokat az id?pontokat, amikor az el?bb említett két egyenes éppen napkelte, vagy napnyugta pontokra muta­tott, a különböz? napfordulók idején. Jelenleg jó néhány fokos eltérések vannak, ami persze természetes is.

Ha megnézzük az ötszöglet? piramis adatait, akkor is különös hasonlóságokat ta­lál­hatunk. Az alapéle 4800 kubit, a felfutó éle pedig 3000. A kett? aránya 1,6 ami nagyon hasonló az 1,618-hoz, vagy  másként a 89/55-höz, amit az egyiptomiak alkalmaztak a Nagy Piramisnál. A marsi piramis magassága 1800 kubit, ami hat és félszer több, mint a Kheopsz piramis, ezt szintén nehéz lenne a véletlennek tulajdonítani, kiváltképp, ha hoz­záves­szük az Olympos Mons-t, mely pontosan 28-szor magasabb a maga 27000 méte­rével, vagy 50600 kubitjával.

A Mars és a Föld csillagászati adatai között is különös rezonanciák léteznek. 149 marsi nap egyenl? 153 földivel, ezenkívül 193 marsi év egyenl? 363 földi évvel. A Mars és a Föld között a legkisebb távolságok, rendre: 15, 17, 32, 47 és 79 földi évenként áll­nak fel, marsi években nézve ez: 7, 8, 15, 22 és 37.

 

 

Ha valaha ?si lakosok éltek a Mars felszínén, minden bizonnyal rendelkeztek va­lamiféle naptárrendszerrel, követték a Nap heliákus keléseit, valamint az évszakok váltá­sánál bekövetkez? napfordulókat. Elképzelhet? az is, hogy a marsiak a Mars holdjait használ­ták id?számítási alapul, mint ahogy azt mi is tettük a Holddal. A Phobos keringési ideje 7 óra 39 perc, a Deimosé 30 óra 21 perc. Minden 1670 órában együtt állnak, ami 68 marsi nap.

Régen víz volt a Marson, s ennek nyomait a Viking ?rszondák felvételei mutatták  meg a legtisztábban. Hatalmas (például 1 km mély, 200 km széles és 2000 km hosszú) folyóvölgyeket fényképeztek le, de a jelenlegi alacsony h?mérséklet nem teszi  lehet?vé, hogy a Mars felszínén folyékony víz lehessen jelen. Azonban a sarki h?sapkákban to­vábbra is nagy mennyiségben jelen van, s az ozonoszféra, mely a Mars körül szintén megtalálható, ha sokszorosan ritkábban is mint a Föld körül, egyértelm?en egykori, vagy jelenleg is létez?, életre vall.

 

 

A marsi gravitáció 2.63-szor kisebb, a földinél. Ez azt jelentheti, hogy a marsiak 2.63-szor lehettek nehezebbek, mint mi, valamint 1.38-szor magasabbak, ami körülbelül 2.8 m, és 200 kg-t nyomhattak. Ha ?k valóban léteztek, ?k lehettek a Bibliában említett óriások, másként a "Nephilim" szóval jelzett lények, akikr?l a sumér táblák is említést tesz­nek, mint az ?seikr?l.

Nagyon fontos felfedezést tettek az amerikai Viking ?rszondák leszállóegységei is, amikor a talajt elemezték Marsot érésük közelében. Az anyagösszetételben jellemz? volt a fémek magas aránya, különösen az alumínium, a magnézium és a klór. Ez az összeté­tel pontosan egyezik azzal, amit a Földön az óceánok mélyén találhatunk, vagy az USA terü­letén Georgia és Carolina államok egyes területein, melyek egykor az óceán aljzatát al­kották. Ezek az adatok azt jelzik, hogy  a Viking ?rszondák egyike olyan területen szállt le, mely egykor a marsi óceán alját képezte.

A legalaposabb vizsgálatnak a Marson látható emberfejet vetették alá. Az amerikai kormány a saját hatáskörébe vette át azon fotók sorát, melyek ezt az alakzatot ábrázol­ják. Az els? id?ben még a magyar tv is bemutatta a Delta cím? m?sorban, azonban a másnapi ismétlésb?l már hiányzott, s a fotó elt?nt a nyilvánosság el?l jó 12 évre. De nyil­ván akkor is voltak már akik a tv-képerny?r?l (hozzám hasonlóan) csináltak egy fotót, netán videóra vették - bár ez igen régen volt. A képnek nekiláttak a legkülönböz?bb szá­mítógépes elemzésekkel, az azonban továbbra is ?rizte titkát, s mindinkább mestersé­gesnek t?nt rajta az alakzat. Amikor már a fotó létét végképp nem lehetett tovább tit­kolni, nyilvános­ságra hozták azokat az elemzéseket, melyek ugyanolyan módszerekkel készültek, amiket az Öböl-háború idején is használtak. Itt olyan fraktálgeometriai össze­függésekr?l van szó, melyek segítségével egy fotóval tetsz?legesen lehet "játszani". El? lehet állítani háromdimenziós változatát, meg lehet forgatni, különböz? szögekb?l láttatni. Minden ilyen trükknek alávetették az emberfejet ábrázoló fotót, az azonban csak nem akart természe­tes eredet?vé válni. Vajon kik lehetnek az alkotók? Vajon az emberiség Atlantiszon megtelepült része a Marsról érkezett, mert a vörös bolygót valami kataszt­rófa érte és el kellett onnan menekülniük? Vagy a Mars ökoszféráját csak mestersége­sen tudták fenn­tartani, amikor pedig megismerték az ?rutazást, tudtak csak életteret változtatni? Az ?si szö­vegekb?l ilyen változatot is kiolvashatunk, ha az istenek fiai óriá­sait, vagy a napfiakat azonosítjuk a Marsról érkezettek népével. Érdekes, hogy vala­mennyien különös félelmet érzünk a marslakókkal szemben. Már azel?tt meg volt ez a félelem miel?tt megjelent a Világok harca cím? könyv. Vajon ennek a félelemnek meg­volt az alapja? A Mars miért a hadisten bolygólya?

A képen egy maja arc látható, s tudjuk azt, hogy a maják (is) el?szeretettel hasz­náltak különböz? módszereket arcuk és testük deformálására. Vajon az "istenekhez" akartak hasonlítani?

Vajon lehetséges, hogy az emberi civilizáció egy része a Marson alakult ki? Ré­gebben a Nap intenzívebben sütött, a Mars volt az ideális bolygó az élet hordozására a Naprendszerben. Lehet, hogy amikor a marsutazást fontolgatjuk csak ?seink földjére akarunk visszatérni?

Akkor hát irány haza! A Mars Nagy Piramisa is rejteget még számunkra titkot. Az id?kapszula ott is lehet...


 

9. Magyar ?shaza

 

A legutolsó fejezet elé nem f?znék különösebb kommentárt és magyarázatot sem a végére. Egyfajta gondolatébreszt?nek szánom, s az eddig a könyvben szerepeltetett in­formációk alapján az olvasó végkövetkeztetése nem lehet nagyon más, mint az enyém. Legfeljebb csak részletekben térhet el.

Az elkövetkezend? töredékek a magyar ?störténet legendagy?jteményéb?l valók, s rendkívül érdekes már az a mód is, ahogy eljutottak hozzám. Egyszer talán arra is alkalom nyílik, hogy a teljes gy?jtemény a nagyközönség elé kerülhessen, most azonban csak a témához szorosan kapcsolódó részekb?l gy?jtöttem.

Az Arvisurák Paál Zoltán ózdi  kohász révén kerültek be az országba. A második világháború alatt munkaszolgálatosként került el ózdi otthonából Szlovákiába, ahol a helyi lakosság irányítása mellett küzdött a német megszállók ellen. Itt került kapcsolatba a partizán mozgalommal, pontosabban egy szovjet felderít? csoporttal.

Hozzájuk csatlakozva, velük maradt a háború végéig. T?lük kapta a történeteket, hogy honfitársait megismertesse régi regevilágukkal.

A felderít? csoport eszmei vezet?je Szalaváré Tura, a rokon manysi nép szülötte volt. Nagyapja - mint a manysik sámánja - ?rizte e történetek eredeti írásait, és ezek másola­tával indult el Szalaváré Tura a háború forgatagában, hogy hozzánk eljuttassa azokat.

Az eredeti ?si iratokat - más szóval Arvisurákat - a hun népek szellemi vezet?i, sá­mánjai íratták régi rovásírással, s adták nemzedékr?l-nemzedékre azokat. így jutottak-nagyapja révén - Szalaváré Tura birtokába.Tura ismertette meg a régi írások másolatá­val Sz?nyi Mártont, akivel a szovjet kiképz?táborban ismerke­dett meg.

Sz?nyi, aki Tura csoportjának volt a tagja, segített a másolatokat eljuttatni ha­zánkba, és szerette volna közkinccsé tenni tartalmukat. H?si halála azonban megakadá­lyozta ebben. Akkor a felderít?csoport tagjai rábízták Paál Zoltán ózdi kohászra, amit ? híven meg?rzött a szintén h?si halált halt Szalaváré Tura örökségeként.

 

Arvisurák

 

El?történet

 

Sok ezer évvel ezel?tt egy hatalmas sziget létezett valahol a Csendes-óceánban - mesélik az ?si regék. Ataisznak, Ata-Isisnek nevezték boldog lakói. Mediterrán éghajlata alatt b?ven termett a föld és az ott él? - magas kultúrájú - népek az írás tudományát is ki­m?velték. Id?vel bejárták hajóikon a tengereket, és a Föld különböz? helyein különböz? kolóniákat hoztak létre.

A Mezopotámiában megtelepedettek, akik magukat úr népének, a velük rokon né­pek némelyike szumirnak nevezett, létrehozták Anina istenasszony tiszteletére Anina-óm városát.

Az Egyiptom földjén kolóniát létesít?k - Hikszosz-óm nev? központjukkal - tovább fejlesztették az ?shaza kultúráját.Isteni származású uralkodóikat kúpalakú hegyek alá temették.

Harmadik telepüket Dél-Ázsiában alapították Párszi-óm f?várossal. Egy kalandozó csoportjuk - Indijó-óm centrummal - Peruban állapodott meg.

Az Agaba-népek a mai Kína partjaira hajóztak Ataiszból és felépítették Agaba-ómot. A széttelepül?k Ataisszal és egymással fenntartották kapcsolataikat.

 

 

Történt, hogy a mezopotámiai úr-népe elhatározta, hogy Anina-óm mellett felépíti áldozati templomát. Az ?shazából 24 hajón segítségük érkezett, nemes épít?anyagot, kézm?veseket és hun lovasokat szállítva, akik a fuvarozásban segítettek és a felavatási szertartás lovas-versenyét bonyolították volna le. A hasonló nyelvet beszél? rokon hun törzsek (uzok, kabarok, avarok, széki- és kazahunok,stb.) jó lovasok és egyéb törzseik ne­ves kézm?vesek voltak.

Ez id?ben - néhány év híján 7000 évvel ezel?tt -, következett be a nagy kataklizma. Megrendült a Föld, felháborodott a tenger, a vulkánok pirosra festették az esti égbol­tot. Kés?bb érkezett hajósok hozták a hírt úr-népének: elsüllyedt Ataisz legnagyobb ré­sze, lakosainak csak elenyész? töredéke tudta puszta életét megmenteni.

Úr-népe - az ?shazával elpusztult Uruk városa emlékére - f?városát Anina-ómot Uruk névre változtatta. Az ott rekedt lovas hunok - mivel hazájukba nem mehettek vissza és élelmük fogytán volt -, a termékeny síkságra húzódtak, majd legel?ik fogytával északra indultak.

A széki-hun (kés?bb székely) törzsb?l származó Magya fejedelem fiaival és 576 lovaslegénységével - 60 holdévig (60holdhónap) vándorolt, amíg olyan vidékre érkezett, amelyik az elsüllyedt ataiszi lakóhelyükre emlékeztette ?ket.

Itt Magya fejedelem egy b?séges legel?n megalapította Paripa és Dabósa váro­sát. A két város között felállították az egyisten-hív? úr-népe kegyhelyét, ahol fejedelmi ifjakkal együtt 480 fiatal kötött házasságot Uruk városának leányaival.

Az id?nként fellép? szárazságok és betegségek el?l a hunok többsége a legközelebbi hegyeken ( Kaukázus) át - egy termékeny síkságra telepedett. Ott várost alapítottak, és azt Magya fejedelem legkisebb fiáról Magyarkának nevezték el. Másik fia, Kurd, Dabósa és Paripa városában maradt, majd-mivel egy hegyi törzsb?l n?sült - fele­ségének családjával együtt a hegyek közé költözött.

Magya legnagyobb fia, Hunor és a lovasok többsége kelet felé ment tovább, s egy nagy lovaspusztán felépítették Hunnor városát az Ataisz pusztulását követ? 250. holdév­ben (kb. 19 év múlva). (Hunor város Mongólia déli részén a Hun-nor, Hun-tó mellett fe­küdt. Kés?bb ez a terület sivataggá változott.)

Múlt az id?, évszázadok teltek el. Ezalatt a hunok folytatták vándorlásukat.

A gazdagabbak  letelepedtek Dabosa-Magyarka-Hunnor vonalának térségében, a szegényebbjeik a rokon agaba-népek felé keletre vonultak, ahol jó legel? területek ígér­keztek.

A Hangun (Sárga) folyó mellett él?, ?shonos két népcsoport: a jürcsinek és az  ajnók háborús viszonyba kerültek egymással. A hunok a jürcsinek mellé álltak és az ?s­haza pusztulása után a 12000. holdévben (körülbelül 930 naptári év?) legy?zték az ajnókat. Hálából Jümmön jürcsin vezér a hunok ifjúságának adomá­nyozta Ordosz térsé­gét. A hunok emberségesen bántak a fogságba jutott ajnókkal. Nem  vetették béklyós rabságba, hanem 3 hónap múlva - hun n?kkel való házasságköté­sük után - felszabadítot­ták ?ket.

Az ajnó törzsek - látva a jóindulatú bánásmódot - szövetségre léptek a hunokkal. Ké­s?bb a jürcsinekt?l is követelték a béklyós-rabságba hurcoltak szabadon bocsátását. Amikor Jümmön vezér ezt megtagadta, a hunok segítségével el?zték a jürcsineket Hangun térségéb?l. A szövetségb?l tartós barátság lett, és 130 holdév (10 esztend?) el­teltével 24000 ifjú hun harcos - Hunnor birodalmi központ jóváhagyásával - az ajnókkal összeházasodott.

A hun törzsek egy része a Hanguntól északra telepedett meg. Az uzok a folyó-ka­nyartól nem messze állították fel székhelyüket, Ordoszt. A tengeröböl síkságán él?, Ataiszból származó rokonokkal felvették a kapcsolatot, s velük cserekereskedelmet folytattak. Az agabák az itt töltött ezer esztend? alatt megsokasodtak. Az észak felé terjeszked? kinajokkal gyakorivá váltak háborúzásaik, végül a kinajok elfoglalták az agabák által lakott tengerpartot. Az agabák egy része behódolt, többségük a hunokhoz menekült. Vezet?jük Agaba nev? bölcs sámán volt, akinek leányát az összes uz törzs ve­zére, Uzon vette feleségül.

A többségükben hajón menekül? rokonok magukkal vitték legértékesebb áruikat.

Élelmük hamar elfogyott, és a tél közepére a helyzetük aggasztóvá vált, éhínség fenyegetett. Az egyetlen számbavehet? élelmet a medve jelentette, de ennek vadászatát a hunok törvénye tiltotta. ?k mint halász-vadász nép, hittek a medve égi eredetében. A medvék így igen elszaporodtak, az ínységes id?kben az emberekre is veszélyessé vál­tak. Az agabák nem voltak medve-tisztel?k és egy alkalommal egy túl harcias mackót leterítettek, megették. A hunok csodálkozva látták, hogy ezért nem sújtotta égi büntetés a medve-fogyasztókat.

Ez az eset új ötletet adott Agabának.

Ordoszba téli vásárra jöttek össze a hun törzsek sámánjai. Agaba felvilágosította ?ket: istenük azzal büntette meg a kegyetlenked? medvéket, hogy medvetoron kell befe­jezni az életüket. Megindult a vadászat, amihez Agaba népe újfajta fegyvereket szolgál­tatott. Az els? medvetor holdtöltét?l-holdtöltéig tartott. Ezen id? alatt - Agaba javaslatára - megalakult az Öregek Tanácsa, a 25. napon pedig létrehozták a hun törzsszövetséget, 24 törzs részvételével.

Egyeztették mitológiájukat és megszervezték a törzs-szövetség rendjét. Agaba ja­vaslatára újrakezdték id?számításukat, mivel a holdévek számolása . a gyakori hibák miatt - nehézkes és eltéveszthet? volt.

Ekkor már az Ataisz pusztulása utáni 12968. holdévet írták (Kr.e.4040). Az új id?­számítás szerint egy esztend? egyik medvetortól a másikig tartott, tehát egyik télt?l a másikig. Az els? törzs-szövetségi f?sámán Agaba lett, aki írásukat is megreformálta és az általa alkotott rovásírást általánosan használttá tette a sámánok körében. Az ? javas­latára kezdték el írni a történelmüket is. A f?sámánok mindenkori kötelessége lett, hogy a hun törzs-szövetség eseményeit a valódiságnak megfelel?en megörökítsék. Ezért  a történetírásunknak az Arvisura - Igazszólás - nevet adták és ezeket aranylemezekbe rót­ták, hogy az id? foga el ne pusztítsa ?ket.

Ennyiben foglalható össze röviden az el?történet és innen szóljanak eredetiben az ?si írások regéi, melyeket az uzok Arvisuráiból lettek összeválogatva. Nyelvük az uz nyelv, mely évezredek alatt alig változott, s amit ma magyar nyelvnek nevezünk.

 

 

 

Batour - Uzapani

 

Batour halotti torán Uzapani elmondotta az el?z? f?sámánnak minden jócselekede­tét és a 22 medvetoros év alatt végzett munkáját, amelyet Batour az Úr városában vég­zett látogatásai alatt megtudott, majd Kanszu kinaj tartományban az Agaba-féle böl­csek­t?l szerzett nagy tudását lerótta a vakulástól-látásig tartandó Arvisura-éj számára.

Ataisznak égi-fejedelme Armogur, felépítette Kosztroma városa feletti hegyen Napistennek, a bölcs Rátennek a kegyhelyét. Ugyanis Ráten, az egyedüli égi istenség nagyon megharagudott, hogy Ataisz mindentudást keres? népe megfeledkezett az égiek tiszteletér?l és még a Hold­anya kérésére sem szüntette meg gyakori lángolását. Hajós fejedelemnek  jelentették, hogy hatvan telehold után a jégmez?k kezdete messze esik eddigi útjaiktól. Jégmez?k alól kizöldült szárazföldek t?nnek el? és Kosztroma bölcseinek Föld-Anya golyóján újabb földrészeket varázsolt el? a Vöröshasú Cethal. Ekkor  Armogur elrendelte, hogy tíz fejedelmi fia közül a hét id?sebb maradjon vele Kosztromában, Kuszkó és Buda folytassa az Amu földrésznek felfedezése után, a kimelegedési földterü­letek ismeretét.

Bölcs Rátennek a Bálvány hegyén épített szenthelyének példája nyomán a 30. telehold után Buda fejedelme elérte a jégmez?k kezdetén a legtermékenyebb síkságot és megalapította állatjaikkal egy telehold id? alatt az els? lakott települést és az elme­nekült népeknek szálláshelyén megalapította Úr városát. Hajóikon mindenféle állatból hoztak öthegyr?l valókat, amelyek a dús legel?kön igen elszaporodtak.

Buda fejedelem ekkor a visszaküldött hajók parancsnokával, Eridóval azt üzente Armogur öreg fejedelemnek, hogy a Kosztroma feletti bálvány-hegyr?l épít? köveket küldjön kifaragva, hogyha Rátennek nem is, de legalább Anahyta istenasszonynak Ráten-köveib?l kegyhelyet emelhessen, mert ezen a vidéken csak termékeny term?föl­dek bújnak ki a jégmez?k alól, a bölcs Ráten parancsára. Bálvány hegyének másik olda­lán az agabák k?faragó és állatb?rök készít? törzsei, míg a Tigris folyam másik oldalán Góg hun fejedelem, Kosztromával szemközti síkság dombos oldalán Dorozsma város épült, akik értesülést szereztek Buda értékes felfedezésér?l Góg fejedelmi család az Anina istenasszonynak hívói voltak és vállalkozott n?vére férjének Armogurnak megsegí­tésére és  legid?sebb fiának Magyának azt a parancsot adta, mesteremberei vezetésé­vel készüljön fel arra, hogy Anahyta-Anina közös istenségi kegyhelyük felavatására Ildu édesanyja tulajdonából hozzák el Magóg hun-törzsbeli lovas-seregét az ünnepség fényé­nek emelésére!

Buda fejedelem 30 holdtöltéig építtette Anahyta istenasszony kegyhelyét,amely az ataiszi Bálványhegy kifaragott köveinek fényével csillogott. Suhan, a felesége, azonban édesapjának, Suténak, névnapi ünnepén meghalt és Eridó hajósvezér leánya, Mari, vál­lalta két leányának, Arannak és Enéhnek nevelését.

A 208. holdévben érkezett meg Magya ifjúsági fejedelmi személyiség Magóg leá­nyának, Ildunak, 576 lovaslegényével és Góg furmányosaival, hogy két  holdtöltéig Anahyta-Anina istenasszony kegyhelyének építkezésén az utolsó simításokat elvégez­zék.

Felavatási ünnepség akkor lett kit?zve, amikor a jéghegyek aljáról megérkeztek a Nagyvizek. Buda hálaadással fordult az égiek felé. Fején egy kosárba vitte a kegyhely-építkezés befejez? kövét, Anahyta szobrocskájával, amikor megrendült a föld, felhábo­rodott a tenger, messzi vulkánok tüze pirosra festette az esti égboltot és Ráten Napis­tenb?l óriási t?znyelvek csaptak ki és Élám k?faragói félelmükben elfutottak, sokan közülük nem tudtak megszólalni félelmükben. Közben megeredt az es? és a Nagyvíz el­borította a term?földeket és a szennyes hullámok tajtékozva verték Anahyta-Anina isten­asszonyok közös kegyhelyének lépcs?zetét. Buda ekkor fennhangon kérte az égiek se­gítségét és három napi fohászkodás után fokozatosan elállott az es?. Eridó a visszaér­kez? hajójával Úr városáig jutott, ahol engedélyezte, hogy az özvegy Buda nagyfejede­lem Mari nev? leányát feleségül vegye.

Lassan lehúzódott a Nagyvíz az istenasszonyok kegyhelyét?l és a Nagyvízb?l  Anina-óm keresked? város nevét, az elsüllyedt Uruk város nevére változtatták, míg az istenasszonyok kegyhelye alatti város felvette Úr városának a nevét. Mivel a családjával Úr városában lakó Magya fejedelem lovai részére nem talált közelben b?séges legel?t, 576 lovaslegényével és három fiával az Ataisz ?shaza Tigris folyójához hasonló folyó partján vándorolva, megalapította Dabósa és Paripa városokat. Hatvan holdtölte után ta­lálkoztak, a letelepedés ünnepségén az Élám törzsbeli ?slakókkal, amikor is Kurd ifjú­sági kisfejedelem Aratu hegyi vezér leányát feleségül vette.  Ezen az ünnepen Kurddal és a fejedelemfiakkal együtt 480 huntörzs-béli lovas kötött házasságot Uruk városának leá­nyaival.

Mivel Ráten Napisten lángolásai folyton n?ttek, a szárazságok és a betegségek el?l a hun lovagok nagy többsége a Nagyhegyen túli síkságra vándorolt. Ott újabb várost alapítottak, és azt Magya fejedelem legkisebb fiáról Magyarkának nevezték el. Hunor kelet felé egy nagy lovas-legel? végén megalapította Hunnor városát, míg Kurd család­já­val visszaköltözött Dabósa és Paripa városának vidékére. Amennyiben újabb száraz­ság állott el?, Kurd a népével gyakran a hegyi törzsek szállására költözött.

Hunor lovasainak elvándorlása Ataisz elsüllyedését?l kezdve 250 holdtöltéig tartott, miközben gazdagabb hun lovasok sorban megalapították a hunszövetségi gyarmatokat.

Hunor városába már csak igen kevés lóval érkeztek, s a gyalog hun ifjúság igazi városlakó lett, közben a feln?tt nyugtalan ifjúság kalandozásokra indult déli irányba. A gazdagabb meglovasodott hun törzsek letelepedtek, míg a szegényebb gyalog ifjak a rokoni agabák törzseivel, továbbá a jürcsinekkel és az ajnókkal megismerkedtek.

Az agaba-féle bölcsekt?l szereztek tudomást róla, hogy Ataisz mellett még Amu gyarmatbirodalmuk is elsüllyedt. Suva ellenben igen gazdag déli szigetvilágban a hajósai­val együtt fennmaradt. Parszi-óm, Hikszosz-óm és Kuszkó Indijó-óm gyarmatáról is ér­keztek már vissza, de Ataisz minden gazdagságával és m?veltségével együtt elpusztult.

Az agabák az ?shaza szerinti Hangun folyó torkolatának közelében megalapították  Agaba-óm városát, ahol hasonló beszéddel rendelkez? hun ifjúsággal megértették egy­mást és kereskedelmi kapcsolatokba léptek.

Bátrabb Agaba-féle hajósok már egy alkalommal a befagyott észak Nagyvizén ke­resztül ellátogattak a kutyás-szánok segítségével az Indijó-óm gyarmataikra, de a hajós és kutyaszános kalandozásban igen sokan elpusztultak. Ezen a minden irányból való Ataisz keresésében Agaba-óm fejedelmei az ?si tudományok birtokában a Napisten templomában k?falra faragták Ataisz körvonalainak a létezését és Amu gyarmatbiroda­lom egykorú elsüllyedését.

Igen érdekesek voltak, már megel?z?leg, a Földanya kimelegedése miatti ataiszi bels? vándorlások. Dorozsma és a Tigris folyó kimelegedett lovasmez? síkságáról a hun törzsek felkapaszkodtak a soha nem használt jégmez?k fennsíkjára, ahova csak a fényl? Gara-zúgókon át lehetett a sz?k völgyeken keresztül eljutni. Kékleny sziklái 500 öl magasak voltak és soha nem ette ?ket a fene. Ezen a fennsíkon legelész? lovakból hozta el Magya, székihun  származási fejedelmi személy a Góg és Magóg fejedelmekt?l kapott lovakat és azok ifjú lovasait. Tehát a fennsíkon, és az 500 ölnyi szintkülönbséggel edzett lovakkal meghódították Hunnor városáig lév? füves pusztaságok vidékét.

Magóg furmányosai Élámból hordták a Nagyvíz miatt megrongálódott Uruk-óm és Úr város építéséhez szükséges köveket. A földrengések alatt fele-fele arányban Élámban és Úr városában tartózkodtak. A hatvanadik holdév kezdetén azonban befeje­z?dött Magya fejedelmi személy Suté részére való küldetése, ezért Magya az 58. hold­évt?l lét­szám megállapítást tartott, amelyb?l fokozatosan kiderült, hogy Saban ünnep al­kalmá­val, Suhan, Góg származású fejedelemasszony temeté­sén, Góg furmányosaiból is vé­geztek ki Anahyta szertartásként három díszkocsi,- azaz akkori nevén Szék-hordót. Mivel ezekre nem lehetett ráfogni, hogy elsodorta ?ket a Tigris hulláma, mivel portabeli test­?rök voltak, Magya furmányosai Úr városát elhagyták.

Ekkor Magya fejedelem parancsára lassú vándorlással a 240 f?s furmányos lovas közül 237-en a Nagyhegyen túli Magyarkára vándoroltak és Szavárd lovasparancsnok vezetése mellett k?b?l várost építettek Magya fejedelemnek, amelyben a legkisebb fe­jedelmi ifjú, Góg és Magóg tanítása alapján, a sámánképzést beindították.

Ezen a sámánképzésen mélyen elítélték az armogur-féle temetési véres áldozatot, amelynek alapján 3 Magóg székhordó szolgalegényt is kivégeztek a Suhan fejedelmi-asszony temetésén, s csupán sirató-ének szokásával emlékeztek meg róluk.

Megszüntették az Armogur képjeleket és csupán 24 hun törzs képjeleit alkalmazták egyszer?sített formában. Sámánképzéskor azonban az elsüllyedt ataiszi ?shazát ismer­tették:

Ataisz a boldogság földje volt, ahol soha nem volt tél. A Nagyvíz partján a Hangun folyó jobbpartján élt Úr népe és az agabák kézm?ves törzse, míg a folyó balpartján, a Hun-síkságon élt Góg és Magóg népe. Amikor a Ráten kimelegedése kezd?dött, a nagy meleg el?l a Gara-zúgó fennsíkjaira terelték jószágállományukat és csak a szükséges állatállományt hozták vissza a Hun-síkságra és Dorozsmába, felhasználás végett. Úr népének Uruk nev? f?városából széles lépcs?sor vezetett fel a 800 öles Ráten-hegyén épült Napisten kegyhelyére. A hegy és a  Hangun folyó között épült Kosztroma, Úr-népe és az Agabák kiköt?-városa. Vele szemben a fehér és fekete, azaz Góg és Magóg hun törzsek közös f?városa Dorozsma. A Góg és Magóg két részre osztotta a termékeny Hun-síkságot Anina istenasszony 200 öl magas kegyhelyével, addig az enyhébb éghaj­latú Hun-fennsíkot 12-12, azaz összesen 24 részre osztották föl, és minden rész között még gyepüket is hagytak, nehogy az állatállomány gondozói összeverekedjenek.

Amíg Kosztroma minden szükségletét a Hangun jobboldalán lév? Öthegy vidékér?l szerezték, addig Dorozsma a kiköt?t, valamint a Hun-székvárost, a hun-síkság termékei és a Hun-fennsík, vagyis a Felvidék állatállománya látta el. Az ötévenként megrendezett ifjúsági vetélked?ket, minden alkalommal az Il-du városrészben tartották, ahol az ifjú h?s, akár legény, akár leány, megválasztotta élettársát és ifjúsági-fejedelem címén a ko­rabeli ifjúság vezére lett.

Amikor Góg nyerte az ifjúsági-fejedelem rangot, Magóg leányát vette el feleségül, és a házasságukból született Magya vitéz 260 holdév után nyerte el az  ifjúsági-fejedelmi rangot,és Kosztoma új fejedelmének, Budának a kérésére 576 lovassal és 240 igáslovat is gondozó kézm?vessel indultak Buda fejedelem város-kegyhelyének méltó felavató ün­nepére.Azonban az egyezer körüli lóállomány részére legel?terület kellett, és a há­rom,fejedelmi udvarban él? kézm?ves ifjúnak elt?nése legjobb alkalmat szolgáltatott arra, hogy a mindig er?sböd? ellentéteket elvándorlással rendezzék. Úr népének, és az Agabáknak az Ataiszban való létszáma azért is volt mindig kisebb, mert a fejedelmi személyek temetésén azoknak a szolgahadát minden esetben lemészárolták, hogy a fe­jedelmi személyt az Égi-Birodalomban is szolgálni tudják. Ez szöges ellentétben állott Góg és Magóg törzsének vallási szertartásaival, akik csak állatáldozat  címén mutattak be véráldozatot, de onnan a gyászolók nem mehettek el, amíg a feláldozott  állatokat meg nem ették és maradványaikat el nem égették. Ezért a hun törzsek állománya foly­ton n?tt, és a már 600 öl magasságban kezd?d? Hun-felvidéket is benépesítették. A Gara-zúgó leöml? vizén át épületfát szállítottak a Hun-síkságra, amelyet a Hun-tó partja­ira irá­nyítottak, ahol azokat feldolgozták.

Itt készültek el?bb a 12 lapátos 1 vitorlás, majd kés?bb a 24 lapátos 2 vitorlás ha­jók, melyekkel az akkor ismert Nagyvizet bejárták. A jégkéreg alól el?bukkant Amu-óm, Indijó-óm, Parszi-óm, Hikszosz-óm, Suma-óm és Uruk-óm.Igaz, hogy Amu-óm elt?nt, de a többiek megmaradtak, s Buda fejedelem saját maga is nekilátott példamutatóan Uruk városának régi fényében és m?veltségében való felépítéséhez.

Így született meg Uruk városának a tündöklése, amelyet azonban a 24 hun törzs a kegyetlen véráldozat miatt elhagyott, de Buda fejedelemmel vérszerz?dést kötöttek, hogy egymást megsegítik.

Buda fejedelem, ugyanúgy mint Ataiszban, az Öthegyen kegyhelyeket akart épí­teni, amelyb?l az Anahyta kegyhelyet a nagy katasztrófa idején készítették el. Mivel Magya a lovasokkal észak felé, Dabósa és Paripa nev? városuk felé vonult, vérszerz?­désük értelmében, 60 holdév után, az igaállatok szaporodásával, a megmaradt 237 kéz­m?ves hunt is köteles volt Dabósába indítani.

Mire eljött a 120. holdév, a f?ként mordvinokból, csuvaszokból, lettekb?l, uzokból és kabarokból álló kézm?ves csoport már megcsaládosodott, és lélek­számban 620-an vo­nultak be Dabósa városába, akik közül, f?ként a gazdagab­bak, Dabósában marad­tak, míg a többségben szegények, Magyarka felépítése végett, átgyalogol­tak a Nagy­he­gyen állataikkal és nyáj?rz?, ház?rz?, gyermek?rz? kutyáikkal együtt. Lovaikért cse­rébe f?ként bárányokat kaptak, melyeket a hegyi utakon könnyen áthajtották nyáj?rz?ik kísé­retében. Ekkor még csak háromféle kutyát ismertek: a komondor, a kuvasz és a puli fajtákat, amelyekhez a gyerekek nagyon ragaszkod­tak.

Házastársi kapcsolataik révén ezen kézm?ves csoporttal: muromák, eskl?k és  maramik érkeztek, akik elbátorkodtak a jéghegyekig, hogy aztán a hóesés el?l nyájaik­kal Magyarka környékére visszatérjenek.

Magyarkán a 130. holdévben megbeszélés történt, hogy Uruk város és Paripa kö­zött Kurd utódai és vitézei tartják kezükben a legel?ket, míg Hunor igen népes tábora Magyarka és Hunor városa között, majd Magyarka és Magya fejede­lem visszamaradó lovasai és kézm?vesei egészen a jéghegyekig keresik az új legel? területeket, figyelve az állandóan változékony id?járás szerinti terjeszkedési lehet?ségeket.

Minden településnek Ataiszból hozott neveket adtak, mivel Magya fejedelem magá­val hozott minden feljegyzést ékes rovásukkal, mert tanításuk szerint: 'Az élet harcaihoz nemcsak a testet kell táplálni, hanem a lelket is folyton er?síteni kell!' Amíg Úr népe kéz­ügyességben, rovások megörökítésében, zenélésben és isteni dics?ítésekben fejl?dött, addig a velük rokon hunok, a gyermekek és lovaik nevelését tartották az istenek el?tt a legkedvesebb cselekedetnek. Ezért a fekete és fehér Hun-síkság már kicsinek bizonyult, és az id?járás er?s kimelegedésével már elfoglalta az ataiszi Felvidéket, melyet 24 részre osztottak,10-10 napi lovaglási területtel, míg közöttük 10 tyumen lóhosszal sza­bad területet kihagytak a veszekedések elkerülése  végett. Miel?tt elindultak Ataiszból, már 2 tyumen szálláshelyet tartottak nyilván a sámánok a rovásaikban, és azokat most három irányba, a szálláshely névadások­nál, az Égiek kívánságára örömmel felhasznál­ták.

Amíg a Tigris folyó jobboldalán épült Kosztromában Úr népe és az agabák keres­ked?i és iparosai éltek, addig a Tigris folyó másik oldalán Dorozsmában, Góg és Magóg kézm?vesei és keresked?i építették ki székvárosukat, míg az  ifjúsági versenyeik a Hun-tó partján és a hun-síksági Pusztaszeren zajlottak le. Az Il-du városrészben minden törzs­nek szálláshelyei voltak. 

A 700 öl magasságú Kékleny hegygerinc a Gara-zúgóval ketté osztotta a Hun biro­dalmat, a nagy Hun-síkságra és a Hun-felvidékre. Itt kiváló legel?területek voltak, ame­lyek csak kis mértékben emelkedtek a jéghegyekig, ahol a kimelege­dés mértékével az erd?k folyton n?ttek és mind nagyobbak lettek. A kivágott farönköket mind a Hangony folyóban úsztatták lefelé, majd a Gara-zúgó alján, a Hun-csatornán keresztül juttatták el a Hun-tóba, ahol a kézm?vesek szükség szerint felhasználták. Az elkészült 12 és 24 la­pá­tos hajó-egységeket csúsztatón engedték a Hangun, illetve a Tigris folyóba.

A legfontosabb mozzanatok azonban a Hun-felvidéken zajlottak le, mert amíg Góg 12 törzse a Hangony jobboldalán 120 napi lovaglással és köztük tíz tyumen lóhosszal, a fokozatos emelked? mellett sokszor h?vösebb éghajlattal, lóedz? területnek számított, addig Magóg közel ugyanakkora terület? mez?sége állandó éghajlatú volt, és már köles termelésével is foglalkoztak. Erd?irtások megnagyobbodásával Góg fehérhun törzsei na­gyobb  területeket nyertek, amelye­ken a birkanyájak nagyon megszaporodtak, melyeket aztán úsztatás után Dorozsmába vittek, ahol a kézm?vesek megcsinálták ruházatnak.

Mindezek eredményeként történt meg az, hogy Buda fejedelem 237 hun kézm?­vesnek engedélyezte, hogy fölösleges lovaik helyett, n?sülésük és családosulásuk foly­tán, 620 lélekszámra emelve, juhnyáj-ajándékban részesüljenek. Szavárd, kézm?ves fe­jedelmi ifjú, lassan menetben, a Magyarka fölötti hegységben és alja síkságon, ezen nyájak váltó legeltetésével a juhállományukat igen megemelte.

Amíg az ataiszi Bálványhegyen holdévekben számolták az id?t Ilgara aranyasszony Örök-t?z szentéjében, addig a Hun-felvidék kubar nyílhegykészít?i a t?z megszerzésé­nek id?pontjától, a diadalmas aranyasszony ünnepét?l számolták az id?t, de ezt még Armogur felesége, Ilgara asszony sem fogadta el, pedig ez megkönnyítette volna a tyumen-számokban lév? holdévek számolását.

Szavárd törzsének fejedelme a Magyarkára érkez? Batour f?sámánnak a kézm?­vesek id?számítását, tilalom ellenére, ekként mesélte:

'A Gara-zúgón túli Kuszkó Birodalmában Artupi asszonynak Kecsó Kabar nyílko­vácstól négy fia származott: Ragyolc, Miskolc, Rohonc, s Tiszolc. Okossága miatt a Ka­bar törzs Rohoncot elküldte a Bálványhegyre sámánságot tanulni. Köles-sarlózásra azon­ban mindenkit hazaküldtek.

Ragyolc, Miskolc és Tiszolc a Hangony forrás-tavában fürdött, amikor egy játékos kis mackó, a folyóra hajló fáról, a sebes-folyású vízbe esett. Nyomban a fuldokló medve­bocs után úsztak, s a diderg? mackót a habokból kimentették. Ekkor Kemi asszony, a medvék anyja, az erd?t villámmal sújtotta, és rögtön utána bundaszárító h?ség keletke­zett. Ragyolc és Tiszolc elszaladtak, de Miskolc, a kis bocsával, a t?z mellé ment. Mind­ketten azonnal megszáradtak, majd amikor látták Miskolc testvérei öccsük sértetlensé­gét, maguk is odamerészkedtek. Egy lángoló tuskóra száraz gallyakat raktak, s annak tüzénél tovább melegedtek. Megszáradásuk után Kemi asszony az erd?k tüzét felszip­pantotta, és záporral verte.

Akkor a három testvér a bocsot pásztorkunyhóba rejtette, ahol hajnalban Kemi as­szony a szájából tüzet vett el?, és a bocsnak ételt melegített. Ezt öt napon át megismé­telte. Azonban az ötödik napon a kunyhóban elaludt, s a pajkos Miskolc tüzet lopott a medvék anyjának nyitvahagyott szájából, és azt egy tejescsuporba rejtette. Ekkor ért haza Rohonc, aki az ellopott tüzet Ruda-Tóremnek, a kabarok égiekt?l megbízott aján­dékának tekintette. Amikor Kemi asszony a kunyhóból kisurrant, a nyílkovácsok éjjelig ta­nakodtak, majd Kecsó azt javasolta, hogy az égiek ajándékával mindhárom t?zszerz? ifjúnak a Bálványhegyre kell futnia, hogy a csillagokat és az id?ket rovó sámánok ezen nevezetes eseményt megörökítsék. Napokig a tüzet száraz fával szaporították, és az öt csuporba szétosztották.

Három csuporral Ragyolc, Miskolc és Tiszolc futásban elindultak a Bálvány-hegy szentélye felé, míg a negyedik csupor tüzet Rohonc egy ladikon a Hangony folyón evezve vitte. Az ötödik csupor tüzet Artupi asszony a leányaival éjjel-nappal gondoztatta.

Rohonc hatalmas evez?csapásokkal siklott a Hangony vizén, de még a Gara-zúgó el?tti kiszálláskor a folyóba zuhant, és a tüzes csupor elveszett. Ragyolc a tizedik, Tiszolc a huszadik napon, a csuprot vízbe ejtette, de a huszonnegyedik napon Miskolc­nak sikerült a Gara-zúgó alatti Hun-síkságra érkeznie. Ekkor Artupi öccse, Garauz hegyivadász, a vállaira ültette a holtfáradt kisöccsét, és diadallal vitte fel az Isisek lép­cs?in, a 800 öles hegy tetején épült szentélybe.

Ekkor Garauz, a tüzes csuprot tartó Miskolc ifjút óvatosan az Ataisz nagygömbje elé tette. Ezen a gömbön jelölték a bölcsek, hogy a Sis-Torem által felh?k közé gurított Föld-golyón hol vannak Ataisz lakosainak telepei. Ata-Isis lányai örömmel jelöltek meg minden helyet, ahol szárazföld bukkant ki a jéghegyek alól.

Amikor Garauz (grúz) az 5600 lépcs? aljára ért, az ifjúság felh?trázó éljenzésben tört ki. Az Isisek lányai a legszebb ruháikat vették magukra, és ujjongva fogadták a bol­dog hírt: Miskolc vitéz T?z-ajándékot hozott az Égiek haragos villámaiból! Tüzet, amelyik melegít! Tüzet, amely gyakran megolvasztja még a Kékleny-hegy szikláit is!

Araba, a bölcsek legvénebbje állt a szentély legmagasabb fokán, és a két leg­szebb csillagrovó leány aranytálcát eléje tette Miskolc élet-tüzét tartalmazó pásztorle­gény-csu­porját. Ekkor Araba olajüstbe öntötte a csupor tüzét, amelynek égigér? lángjai meleget adott. Elrendelte, hogy a csillagrovó lányoknak a legfontosabb az legyen, hogy az Égiek tüze soha ki ne aludjon. Meghagyta: minden aranyasszony ünnep után az Égiek tüzet adó jóságát megünnepeljék!

Kecsó és Artupi gyermekei abban a kegyben részesültek, hogy Garauz vezetésével megtekinthették az id? múlásának rovásait.

Már 11 tyumen (110000) és 110 alkalommal telt meg a Holdanya egészen kerekre, mid?n tengernyi id? után Magya ifjúsági hun fejedelem is elindult, hogy a Bálványhegy Ataisz-rovásai szerint, Buda fejedelem, város- és kegyhely alapító ünnepélyét lovasverse­nyekkel megünnepeljék. Szavárd viszont akkor szállt hajóra, amikor közel 8470 alka­lommal ünnepelték kézm?ves Kabar és Uz nyílkovácsai a T?z megszerzésének ünnepét. Ekkor következett be Ataisz elsüllyedése. Azóta 12968 alkalommal lett teleholdja a Hold­anyának és 998 esetben tartották meg a kézm?vesek T?z-ünnepét, amikor megalakult a 24 törzs szövetsége Ordoszban.Igen sok vita folyt arról, hogy melyik csoport tévedett, és melyik az igaz, majd a legbölcsebb Agaba meggy?zte a sámánokat, hogy az els? med­vetor emlékére, a tévedések elkerülése végett, újból kezdjék az id?számítást, mivel min­den törzs ellen?rizni tudja a medvetorok vagy makkolási utáni disznótorok számát. Ezt a Magyarka fölötti Szavárd-törzs helyeselte.

A szavárd kézm?ves törzs ekkor ünnepelte, Batour látogatásakor, az Ataisz pusztu­lása utáni 1018. disznótoros evések kezdetét. Tehát az égiek tüzét a kézm?vesek már a 9488. disznótor évben ünnepelték, a t?znek a használata óta, az Agaba-féle 20. medve-év­ben. (Kézm?ves rovás szerint ma a 15500. éve használjuk a tüzet.)

Az id?számítás valóban megbízhatóbbá vált, hiszen a téli medvetorokhoz már lehe­tett igazodni. Viszont az aranyasszony ünnepe után minden negyedik évben, a kézm?ve­sek viaskodásán, mindig nevezetes események születtek, úgy lovaglásban, nyilazásban és sz?rlabdával való játékokban. Azonban a minden évben megrende­zett t?z-futás jelen­tette az ifjúság kézm?veseinek is a legnagyobb viaskodást. Minden ötödik évben a sá­mánok viaskodtak, és húszévenként rendezték meg együttesen az ügyességi viaskodá­sokat és ennek gy?ztese lett az ifjúsági fejedelem.

Az ataiszi versengés a t?zfutás emlékére történt. Ekkor minden gy?ztes a Bálvány­hegy lépcs?inek alján illatos bogyók nedvével lett bekenve, mert a kegyhelyre másként senki sem léphetett be. Ilyen különös illatosságú bogyók csak a Bálványhegyen terem­tek, azok a t?z? Napisten mérges tekintetére nem hólyagosodtak fel, mert b?rén nem lehetett fájdalmat érezni. Amikor a díszes kegyhelyre valaki belépett, akkor Araba az il­la­tos üstjébe mártotta az ujjait, s bekente Táten-Tórem tiszteletére érkezett vendégének a homl

okát, és saruját levéve a kegyhelyre beléphetett. Ezen edényt jósüstnek használ­ták.

Ezen ?si Bálványhegyet a mindenkori Nagyfejedelem test?rsége ?rizte, és éberen vigyáztak, hogy a különleges cserjéb?l senki se vehessen, mert az Isis-lakók azt az Égiek javaslatára megtiltották. Amikor Armogur fia feleségül vette Suhan kegyhely?rz? leányt, akkor Suhan édesapja, Suté volt a bölcsek legvé­nebbje, és apjától azt kérte, hogy nászajándékul kapott üstjében szent bogyót termel? cserjéket helyezhessen el, és azt az új telephelyükön fákká neveljék. Suté 25 cserjét helyezett nyalábba kötve a ned­ves földdel bélelt üst aljába, s leányára bízta azok titkos gondozását. Buda csak akkor értesült a szent bogyót term? fák elhozataláról, amikor az új telephelyen azokat Suhan elültette.

Ahogyan a Kosztroma feletti Bálványhegyen minden gy?ztes egy díszcserje ágat kapott, ugyanúgy Uruk városában meghonosodott cserjékb?l emlék-gallyakat adtak a lo­vasversenyek gy?zteseinek. Suhan nagyobbik leánya még Ataiszban Magya ifjúsági gy?ztes fejedelem felesége lett, míg Aran a Hikszosz telephelyi Ten vitéznek a neje lett. Mivel babonaságból azt gondoltok, hogy azért süllyedt el Ataisz, mert Suhan kilopta az Atais Bálványhegyi illatos cserjéket, Hunor és Magyor nem fogadták el azt ajándék­nak, de Kurd ifjú felesége, Enéh, Aratu leánya, azt továbbra is termesztette.

Aran utódai már nem voltak olyan babonásak, és Ten birodalmában ezen különle­ges nedvet adó bogyós gyümölcsöt nagy területen szaporítva termesztették. Hunor és Magyor azonban irtózott még ezen fék  látásától is, és a lovasversenyek vagy verseny-gy?ztes vitézeknek díszes kovácsolású kardot ajándékoztak.

Szavárd kézm?ves népe, akik Kurd földje és Magyarka között telepedtek le, meleg nyárid?ben az üstökben f?tt ételek kozmásodásának megakadályozására használták ezen bogyós gyümölcsöket. Mivel annakidején ezen szokást még az Ataisz Bálvány-he­gyén Szavárd, Suhan asszonytól elleste az ételek készítésénél. Ellenben nagyon aggasz­totta Szavárdot, hogy Suté-bölcs nemcsak Suhannak, ha­nem a másik két leányának is adott útravalót ezen cserjékb?l, akik Kuszkónak és Suvának lettek a feleségei.

Amikor megalakult a 24 törzs szövetsége, Agaba f?sámán minden összejövetelen hangoztatta ezen ataiszi b?nbeesést és az ifjúsági versenyek gy?zteseinek azért java­solta a díszes kardok adását, mert ez sokkal férfiasabb volt, és célratör?bben szolgálta a 24 törzs szövetségének érdekeit. Ugyanis amikor Kuszkó elindult kelet felé, Buda nyu­gat felé, míg Suva dél felé, megesküdtek, hogy egymás útjait minden esetben keresni fog­ják. Legel?ször Suva indult s egy holdtöltére Amur, a déliek kézm?ves hajó-láncolata. Utána Buda, és több hajó látóvonala értelmében Szavárd, a kézm?veseivel, amit hajólán­colatnak neveztek. Végül nádcsónak kíséretében Kuszkó indult el napkeltének, de mire a következ? holdtöltén az ?s Agaba elindult Kuszkó után a kézm?vesekkel, megtörtént a minden id?k legnagyobb földrengése, t?zokádata és mennyek szaka­dása, amelyben a kísér? Kuszkó-féle nádhajók mind elt?ntek, és Agaba kézm?ves két vitorlás hajója is csak nehezen tudott megmenekülni az Özönvízb?l. Ekkor Agaba népe megesküdött, hogy örökké keresni fogja Buda, Suva és Kuszkó népének maradvá­nyait.

Ez a tudat minden utódban tovább élt, és a legifjabb bölcs Agaba öröme határtalan volt, amikor az Ordosz melletti bálványhegyi vásáron felismerte az elpusztult hun törzsek­b?l megmenekült ataiszi népek maradványait. F?ként arra törekedett, hogy az emberál­dozatot még az emlékéb?l is kitörölje a szövetségbe tömörült új népnek! Viszont azt tör­vénybe iktatta, hogy minden emberölt?ben legalább egy alkalommal kalandozni menje­nek békés, avagy háborús céllal, mert csak az újonnan látottak és tapasztaltak alapján lehet továbbfejl?dni. Hisz Miskolc kíváncsisága révén jutottak a t?z birtokába, és azt sok ezer év alatt a bölcsek az emberek fejl?désére hasznosították!

Amíg a t?z megjelenéséig egy ember a nyershús táplálkozás miatt csak négyszáz alkalommal pillanthatta meg a teleholdat, addig Buda-Tórem üstjeiben minden rosszat kif?zve a húsokból, ötszáz-hatszáz hold-évig is gyönyörködhetett a telehold szépségei­ben. S?t, az ataiszi Öthegyen szedett bogyók és gyógyító füvek felforralása után min­denki ihatott az Élet-vizéb?l, és az Égiekt?l kapott életét meghosszabbíthatta. Az öreg bölcsek rájöttek, hogy az állatok zsírja  helyett ha a Bálványhegy bogyóiból kisajtolt fo­lyadékkal készítik ételeiket, nem esnek olyan könnyen betegség áldozataivá. Ezért nem engedték ezen cser­jéknek a más helyen való szaporítását. Élám népe ezért azzal vá­dolta Ataisz bölcseit, hogy ezen önz? cselekedetei miatt kellett Ataisznak elpusztulnia. Mivel az Agabák el?dei úgy látták, hogy az égi hatalmasságok a Kékleny-hegységet a Gara-zú­góval együtt az Égbe repítették, úgy vélték, az igazakat nem engedték az Égiek el­veszni.

Batour ezért Szavárd törzsének azt mondta a huszadik medvetoros évben, hogy az általa most vezetett, és az utána következ? kalandozási hullámok egyik célja az Ataiszból megmaradt igazaknak a keresése! Kézm?ves tárkányok szerint az Égiek a rosszakat büntetik negyedíziglen, míg a jókat megjutalmazzák ezeríziglen. Az igazak agya kitisztul és az Égiek gondolkodását elterjesztik az egész földön.

Úgy az ataiszi Öthegyen, mint az onnan elhozott gyógyfüveken, rajta van az Égiek tekintete. T?z segítségével kiölik a rosszat mind az állatok húsából, mind a növényekb?l. Ezért kalandozásaik alatt a magukkal vitt gyógyfüvek vizét ihatják, és a T?z segítségé­vel elporlasztott húsok erejét vehetik magukhoz táplálékul, vagy pedig annak porával és ízesít?ivel megáldva étkezhetnek. Szavard törzse is felállította az Öthegyet, hogy az égbe röpített Garauz törzse népét, vagy annak megmaradt kézm?veseit, örökké éltes­sék az Égiek. Az Ataiszból elhozott gyógynövények magvai nagyon elterjedtek, ezért hosszú élet? lett Szavard törzsének kézm?ves leszármazottja. Addig, amíg az ataiszi Bálványhegyen termett sz?l?t csak bogyó alakban fogyasztották, egészségére vált min­denkinek, de amikor bozasörként, mézzel édesített részegít? italként kezdték a sz?l? le­vét fogyasztani, megrövidült még a bölcsek élete is. Ezen sz?l?vessz?t a megtévedt böl­csek ellopták a Bálványról, és sokan kezdték szaporítani, és a bozasör után ezzel is le­részegültek a b?nösök, ezért az Égiek elpusztították Ataiszt. Egy bölcs rájött az ataiszi bornak a s?rítésére, amiért az Égiek a tiltott t?zhasználatért halállal sújtották.

Batour innen Szavárd törzsének lovasaival, akik állandó  kapcsolatot tartottak fenn Gandi patiszukkal, Sirgula városába lovagoltak.

Gandi patiszuk örömmel fogadta Batourt, és az Úr szentélyében Ataisz bölcsessé­geiben elmélyedtek. Közös véleménnyel voltak az ataiszi  holdszámítások helytelenségé­r?l, és Batour, vendéglátója iránti figyelemb?l, elfogadta az Ataiszban forradalmat el?­idéz? Agaba-féle Samasna törzse ifjúsági forradalmának gyümölcsét, amely szerint át­tértek e sok zavart okozó hold-évek számításától a Kabarok t?zszerzési jelleg? id?szá­mítására.

Emiatt a bálványhegyi sámán fejedelmek a Samasna törzset Égi áldozattal ki akarták végezni, de azok a kivégzés el?tt éjjel az épül? legnagyobb bárkába menekül­tek, és kieveztek a Nagyvízre. Ezen Kos jegyében született ifjak, a bátrak ifjúsága, hosszas evezés után egy ingovánnyal határolt domb alján kötöttek ki, és Káldi vitéz kilé­pett a szárazföldre, és ezen dombocskát elnevezték Káldi-földnek.

A mocsarakat megcsapolva a szárazföldön megalapították Uruk városát, hogy az ataiszi gondolkodást meghonosítsák. Ez pedig történt a t?z megszerzésének 7758. évé­nek 11. holdtöltéjén. Ehhez azonban az is hozzásegítette, hogy a Szélasszony mozgató erejét kihasználva Úrnapi lepeljüket összevarrogatva az Égfájára kifeszítették.

Véráldozattól való megmenekülésüket az új id?számításuk kezdetének vették és

Batour látogatásakor Uruk-óm  népének patiszukjai már az 1730-ik tömegszer­zésre emlékeztet? ünnepi evést számolták.Közös akarattal megállapították, hogy a min­dent elpusztító ataiszi Nagyvíz a 732. évben következett be. Magya ifjúsági fejedelem elvonulása után a 10. évben, vagyis 742-ben érkezett meg Indijó-ómból a városalapító Samasna törzs Pistije és feleségül vette Buda özveggyé vált leányát Arant, aki férjének feketék által való megölése után otthagyta a Hikszosz-ómot és boldogan ment feleségül a sokat szenvedett Samasna-Pistihez,  és Hikszosz-óm szokása szerint királlyá választot­ták.

Samasna-Pisti sírva menekült meg Ataiszból egy félig kész bárkán, és Samasna törzs  ifjú sámánjai közül sokan elpusztultak, mire az új Indus folyó torkolatában, Indijó-ómban kikötötték bárkájukat.

Az Agaba, Indijó és Hunan törzsbéli hunok magára hagyták Samasna-Pistit és a Hikszosz tutajosokkal, Indijó lovasokkal a Pamír szállás-felé vették útjukat, hogy újabb farönk-tutajt szállítsanak.

Ezen tutajosok aztán hírül hozták, hogy az Indijó törzsbéli ifjú sámánok az új Indus forrásvidékén telepedtek meg, míg a Hunan törzsbéli hunok kimentek a kellemesebb éghajlatú Pamír aljáig, és valamennyien indijó leányokat vettek feleségül.

Az agaba törzsbéli ifjú sámánok azonban megérkeztek tutajos rakományukkal Indijó-ómba. Ekkor futott be Buda fejedelem egyik hajója, és örömmel üdvözölték a vá­rosukat megalapító Samasna törzs Pistijét, aki a valóságnak megfelel?en mesélte el Ataisz pusztulását, s a csodálatosnak mondható megmenekülésüket.

Larsa hajósvezér felszólította Samasna-Pistit, hogy tartson velük, mert Buda feje­de­lem él?szóban szeretne tudni újabbat Ataisz végnapjairól. Ekkor a megmaradt Agaba if­jakkal bárkájukon Uruk-óm városába hajóztak. Mivel Larsa hajója 24 lapátos gyorsjá­ratú hajó volt, hamarabb érkezett meg Uruk-ómba, és Buda fejedelmi személy Samanta-Pisti bárkáját a kiköt?ben örömmel várta.

Többé el sem engedte a sírva-nevet? ifjút, és hogy Uruk-óm szellemi feszültségét feloldja, leányát, az özvegy Arant, örömmel adta feleségül Samasna-Pistihez, akit halála után az összes samasna patiszuk jelenlétében az Ataiszból hozott olajfák illatos levelével királlyá kentek.

így lett Samansa-Pisti Uruk-óm városának els? királya. Ekkor állapították meg, hogy a 24 hun törzs szövetsége sámánjainak elnevezése ebb?l a korból származik, hi­szen az agabák patiszukjait hívták már Ataiszban is sámánoknak.

Gandit gondolkodóba ejtette, hogy a hunok ölnyi mértékegysége talán jobb, mint az ? mértékük, a r?f, hiszen három r?f adott ki egy ölt, amely megfelelt egy átdobott ruha anyagának. Az ujjnyi mértéknél szintén jobb volt a hunoknál használt arasz, mivel há­rom arasz megfelelt hatvan ujjnyi mértéknek és egy r?fnek. Viszont kilenc arasz adott egy ölt, és 10 arasznyi vászonból akármilyen nagy embernek lehetett  átdobott ruhát ké­szíteni. Gyors terület-hossznak is jobban megfelelt a hunok lépésszámítása, mint r?fben mérni az út hosszát.

Batour mindent lerótt aranylemezeir?l - amelyek igen felkeltették Gandi érdekl?dé­sét, mert a hun rovásokkal jobban ki lehetett a gondolatokat fejezni. A hunok egy aranya megfelel súlyban az 1 ezüst talantumnak, az 1 ár folyadék mennyiség pedig a köbláb­nak.

Gandi patiszuk 1 holdtöltéig látta vendégül  Batourt, majd a megbeszélésük értel­mében 25 f?nyi kisérettel útbaindította Indijó-ómba, hogy közösen tudomást szerezzenek Samasna-Pistihez h?tlenné lett sámánifjakról.

Idijó-ómban örömmel fogadták Batourt, és a legközelebbi tutaj-karavánnal útba in­dították  a hunok alapította Léh városába. Hosszú id? alatt a hunok leszármazottjai ös­szeütközésbe kerültek az indijó sámánok utódaival, ezért Léh városától az Indus forrás-vidékéig való szállásaikat átengedték az indijóknak, míg ?k a parszi-szkítákkal keve­redve a Tárem-tó mellé vándoroltak. Ez napkelet felé volt, a Pamír hegyének a pamír és a parszi szkíták által lakott területt?l.

Batour feljegyzései szerint, szigorú törvények szerint éltek. Beszédjüket egy kissé megértette, és három holdtöltényi id? alatt azt tökéletesen elsajátította. Elmondták, hogy Léht?l kezdve titkos útjaik vannak, és itt a Tárem-tó partján jól érzik magukat, de a tó vize mindig csökken, és megm?velt területeiket a termékeny iszapos tó mellé kell lejjebb vinniük, míg a régi ültetvényeiket részben legel?-területnek tudják csak felhasználni. Apjaik, a hunan törzs vénei, szervezték át a harcosokat, és 400 családban állapítva meg a vadászó törzsek lélekszámát, amelyb?l az els? 100 a harmadik 100 családdal háza­sodhat, míg a második  a negyedik 100-zal. Ezt emberölt?k, azaz húszévenként, válto­gatni fogják.

Panaszkodtak az id?járás kilengéseire. A tó melletti ültetvényeik gyakran elpusztul­tak, és ilyenkor vadászattal és kismérték? állattenyésztéssel menekültek meg az éhen­halástól. Legnagyobb bajuk, hogy úgy az indijók, mind a kett?s szkíták ellenségesen vi­selkedtek velük szemben. Isteneikben csalódtak, mert nem segítik ?ket. Rájöttek arra, hogy az istenek az emberek gondolkodásában rejlenek, tehát az összes fels?bb lények az emberek eszében születnek meg. Tehát mindenkiben isteni szellem lakozik. Pél­dául, most rajtuk csak a Tárem-tó, vagyis az istenek tava segít, mert ellátja ?ket hallal, és csak azon család er?södik, gazdagodik, ahol a család feje okosan tud gondol­kodni. Ezért minden családf?nek kegyhelyet emeltek, s így a Tárem-tó mellé 400 szen­télyt emeltek, és megszervezték ennek katonai rendjét.

Léh vezér azzal búcsúzott el Batourtól, hogy kegyhelyeiken az ?sök szellemében mindig meg fognak emlékezni ezen találkozásról, és örök id?re segítségük lesznek a Batour (azaz Bátor) által ismert törzsszövetségnek...


                                     

                                      Források:

 

Charles Berlitz: Mysteries of the Forgotten Worlds

Kolibri könyvek: Atlantisz

Andrew Thomas: Atlantis - from Legend to Discovery

Daniken: According to the Evidence

Charles Berlitz: Világvége 1999

Charles Berlitz: Atlantisz - az elsüllyedt kontinens titka

Daniken: Jelek a kozmoszból

Nemere István: Rejtélyes el?dök

Norbergen: Az elveszett fajok titkai

Gorbovszkij: Elsüllyedt legendák

Ceram: Az els? amerikai

Csaba György: Orvosi biológia

GBK könyv: UFO-k és elsüllyedt világok

Dr Hédervári: Évezredek, vulkánok, emberek

Jean Marrien: A tenger legendáriuma

Reader's Digest: Into the Unknown

Arvisurák: (A magyarság ?störténetére vonatkozó iratok Kr.e. 5038-tól i.az. 1765-ig - részletek)

Delta/Impulzus 1988/?

Tudomány 1987/7 Számítógépes éghajlati modellek

Tudomány 1990/3 Mi váltja ki a jégkorszakokat?

Tudomány 1988/6 Számítógépes észjáték (köteles-csigás számítógép)

?r 1990/1 A Mars "arca"

Delta 1986/4 Belefúrtak Atlantiszba?

Delta 1982/? A Szahara születése

Mitológiai Enciklopédia

Ancient Skies 1992/2 A Martian Stonehenge?

Platón összes m?vei 3. kötet

Lap tetejére Vissza kezdooldal
Művész honlapok Családi oldal Támogatóim oldala A régi SPR honlap
Spreading tagjai Zenék Videók Spreading jelentése, története Spreading Formation Zenekari fotók Dalszövegek
Filozófiai gondolatok Blog Hajdú Gabi művei Titkok, rejtélyek Titkok, rejtélyek2 Versek
Oktatás Barátaim sportja Versenyúszás Természetgyógyászat képek a világ úszósportjából Fotógaléria 2010 úszóeseményei