Nem tudom, hogyan kezdhetnék ennek a cikknek a megírásához. Oly sok elfeledett emlék, mely összeköt bennünket, pici fiút, gyenge lelket...

Talán nem e világra kellett volna szülnöd Anyám!

De a sors kegyetlen, vagy szerepem keserves. Hiszen a fájdalom kétszeres, s  didergő szellemem fagyott emberi érzések között keres.

Védett szoknyád Édesanyám, amíg lehetett, és játékaimmal épp lábaidnál telepedtem le, lehet, útban voltam munkád közepette.
Emlékszem, hogy a varrógép zakatolása fülemben csengett, s villamosommal ugyanúgy a szőnyegen tekertem.
És az udvar, a felásott homokban épített villanegyed, melyre nézve mondtad anyám, majd építesz fiam igazit egyszer.
S felépítettem, de hasznát nem leltem soha meg.
Nem tudtam házadtól elszakadni soha.
Az otthon melege Te vagy nekem, s nem volt méltó társa hazámnak ebben azóta sem.
A megterített asztalon párolgó leves, a küszöb, melyre hazatérő lábunk lép, és a reggeli ébredés, ha mosolygó arcod fölénk hajolt. Múlt, vagy jelen? Nagymama és Dédi lettél.
Amit elmondhatok, szép, és tartalmas gyermekkorom volt.
Mindent Neked köszönhetek! Még ezt az elárvult, kiszolgáltatott lelkemet, s testemet is...

Sokat meséltél nekem, hogyan lettél szerelmes, hogyan táncoltál, vagy énekeltél, álmodtad, hogy éppen e világban kell élnünk, és örömmel szólítod Jézust.
A mindent jelenti a Munka, a Föld, Isten!
Anyám!
Csak tarts ki mellettem, s családod mellett minél tovább!

A kor nem kifogás... Szükségünk van itt sokáig Rád