A gondolatok, mint tépett szárnyú madár, szállnak a messzi ismeretlenbe. Honnan jön, senki nem tudja, egyszercsak ráébred, létezik, hajszol a végtelen utazás. Nem lehet valós a pillanat, mely önmagába roskad, ha végzetét várja. A holnap mindig reménnyel teli, a bizalom hevét a szeretet hozza vissza. Hihetetlen, hogy milyen erős az ember, ha újjá kell születnie! Pedig sorsa hozza, az élet mindig szép jövőt hordoz, s ha ma kesereg a lelke és összetört a szíve, az elfeledett tegnapok hozzák a békességet. A lázongó akarat, a feltáratlan valóság egy hömpölygő, teret, időt átölelő szellem sugallata. A nyugtalan, belülről feszítő lélekszikra, ami hajszol; ezt az életet választottad születésedkor! Ha elveszted hited, önmagad, mélyebbről indulsz majd, de van számodra egy örök vigasz, a végtelen Szeretetben feloldódhatsz, csak sokáig tapasztalsz s vágyódhatsz, társaid már rég egy új dimenzióban élnek boldogan!

Én még mindig mosolygok, mert úgy remélem, mindig bízhatok Istenben. A tanítás új szellem, de Ő nem hagy cserben! Megéltem, megértettem, ezért kérlek, térj vissza szellemedben, lelkedben, ne bízz vakon ismeretlen könnyű szellők természetében, Te Ember vagy, ki szívemben örökké tiszta fényben élsz. Ha szerelmem éget, tisztára mos Téged és szememben fényes glóriát lenget, s ha mégis téved, az Isten megbocsát végül, ki vétkes csendben elszenderül. A folyón túl várnak, emberek, a cél feldereng. Láttam kusza bozótban jeleket, ösvényeket, oly szép hegyeket, templomokat, termeket, üvegből csecsebecséket, mit ember itt a Földön elérhet. De mondhatnék e mást is Nektek? Hogy minden reggel, amikor ébredek, a szívemben új dal lüktet, hogy álmaimban az emberek szeretnek, s szállanak a széllel, hogy a szó teremtő erővel bír, csak szépet s jót, hogy a madarakkal együtt repül minden lélek, mennyei csoda a létezés. Isten gyönyörrel szemléli a világ ajándékait, s angyalai jóságos teremtmények, akik az útra is figyelve terelnek, mint kódorgó lelkek, ha eltévednek, visszatalálni  legyen lehetőségetek!

Mélyből a felszínre

Nagyon mély és hideg az óceán. Borzong, s didereg egy eltévedt halacska, uszonyán a jég kristályai csillanék, a víz roppant tömege is mintha összezúzná riadt kis testét. Óriás polipok szegzik reá szúrós tekintetüket, a mélyvízi szörnyek közé tévedt kis lénye remeg a félelemtől.

Hogy került ide? Kérdi folyvást önmagától, s a válasz késlekedik. Elfelejtett úszni, vagy csak az álom ért véget? Valaha langyos vízben lubickolt, s a nap fénye ragyogva tűzött át a hűs áramlatokon. Kedves kis csikóhalak röppentek, ha arra sodródott a hullámokkal, s pajkos nevetése gurult tovább a sekély meredélyen. S akadt fejében könnyű gondolat, mely bölcsességét tartotta fontosnak, s egy tündéri mese, mely kívánságát megosztotta.

Hercegnő, vagy egyszerű menyecske a faluvégiről, nem kérdezte. Csak úszott a simogató napsütés felé, hol a hívogató tenyér megjelent. Odakoccant, simult, böködte kitartóan, míg selymes bőrét pikkelyével érezhette, aztán búcsút vettek. Aztán elmúlt a nap, kettő, s vége lett. A mese, a végtelen történet szomorú fordulata bekövetkezett. A Hercegnő nem jelenkezett. A halacska bánatában a mélyben felejtkezett, s összenyomta a felette tornyosuló jégtömeg. Nem akart bántani, s nem akart elszomorítani sem gazdasszonyt, sem vitéz lovagot, a kívánságot csak egy szeretett lénynek tartogatta, az ő Hercegnőjének, aki új világot álmodott. S hogy vágyta a csodát ő maga is, mit bánta már a napok szörnyűséges voltát, nem kért semmit, csak lelkét szerényen, s megértő sóhaját a tengervíz mellett ülőnek.

Nem nézte ruháját, s hajának kuszaságát, amit a szél rostált, s nem érdekelte buta emberek kiáltása, amely az óceánon túl nyargalt a levegőn át. Nagy szavak! Minő dicsőség egy piciny halacska szájából, a nagy egyetemes némaságból. Tudta, igen, tudta, hogy az ő bűne igen régi, s nem igazán rút béka, hogy csókjától egyszeriben pompás királyfi serken. S tudta, hogy a sziklákon túlra nem mehet, hisz a sodrástól ő is retteg. S most mégis itt van, elnyelte az örvény, s itt rekedt. A felette kavargó víznyomás óriás ereje nehezedik kicsiny hátára, és sikolyát nem hallja már az óceán fenekén lustán megpihenő buta rája.

Egy szó lüktet piciny agy szegletében. Hiány. S talán ködösen még egy. Stimulál. Nem! Nem akar senki útjában állni, vagy úszni, s nem akar senkinek bajt hozni. Így került ide, óceán hideg mélyire, s nem tud felhozni semmit mentségire.  Nem volt ereje, sem kedve, elfogyott a szusz, számára bekövetkezett. S ha meggondoljuk, érthető, ilyen kis haltól. Küzdött, s akkor is így van, ha magányában betemetkezve úszott barlangokból kis odúkba, hol átkozódott az éhes muréna, vagy elsüllyedt hajóroncsok között bóklászott, s gondolkodott elvesztett eszmék felett. A hiány feszültséget teremt. A hiány megteremti önmagát. S a konok oly gonosz, hogy feledni nem rest. Így úszik el a mese, a gyermek, a Hercegnő és a kis hal az életből.

Kín az élet, vagy karma?

Írhatnék a kínról. Mit ember nem érez, csak lélek. Írhatok más világokról, ahol szeretet van és megértés. AHOL MINDENT SZÜKSÉG SZERINT. Ahol gyermekek játszanak az utcán, csilingelő kacagásuk messzire hallik. Írhatnék az angyalok kórusáról.

Könnyeim patakjáról. Szenvedek. Áltatom magam, hogy jó ez így. Dehogy jó. A zenéim felforgatnak. Hallgatom dalaimat. Lelkesedtem. Nincs többé gyűlölet, nincs többé semmi más, csak Te és a csillogás. Nincs több idő, nincs több óra, tébolyult elmék randevúja. Ne add fel, súg itt belül egy hang…

Oly nehéz. Én nem ide születtem, ez nem az én világom. Negatív világ, melyben semmit nem érthetek. Elszabták kölyökkorában, s most visít. Dolgozni nyolc órát s állni a sorban fizetésért. Tenni, alkotni, teremteni. Isten vajon mennyi fizetésért dolgozik?

Minden perc egy meleg érzés, minden perc egy vidám kérdés, keresem a legjobb megoldást.

Ösztöneim megvadítja egy látomás, mit annyira vágyom én. Holnap újra látlak. Mit hoz a holnap?

Pillanat. Oly nagybecsű energia. Villanás. A telefonkagyló. Nézem, ahogy eszmél.

Fájnak ujjaim. Széttéptem körmeim. Hiába, no, az idegeim. Mi az, mi segít, mi vigasztal?

Melyik közülük, ki megérdemel, ki az, aki Rád talál?

Csak szép szavak, olcsó idea.

A gyomor, mely táplálék után sóvárog. Öltözz a szivárványból. Vess hálót, tápláld tested tenger halaiból.

Kevés az igaz s értékes, minden olcsó fényes ékes, semmit sem érthetek, nem tudom, mit tegyek, nem tudom, hogy legyen.

Hív vár a jövő. Csak a szív, ha szólít, elhal. Gyere felejtsd el, hogy más is volt rég.

Idézhetem untalan, de nem nézhet a múlt, a jövő meg nem látszik.

A szál a sors kezében, mely mindig tart. Jó erősen fogd, mert ez csak egy út. De keskeny az út, mely az igaz ösvényen vezet. Vajon melyik az?

Sokan vesznek testük vágyától elhagyatva.

Mert joga van mégis egy elveszett léleknek boldogságra születni!

Dadog az értelem, lopózkodik az elme. Csitt- csitt, türelem. Látszik a fény. Ott valahol új világ születik már.

Nem a Te készülékedben van a hiba. Reklám következik…

                    Vallomás az élet

   A mai éjszaka álmatlanul töltött órái, mint mindig, sok kérdést zúdítottak rám. Ténylegesen zakatolt agyamban a sok megszenvedett emberi gyarlóság, s a mindenfelől záporozó kétely. A karácsony előszobája a sok levetett cipő sarától csatakos, de a beköszönő ünnepre már minden tiszta lesz. Megvilágosodik fényében az igazi szándék, nem a bevásárló centrumok tömegcikkei teszik boldogabbá, hanem az ilyen kis apróságnak tűnő ajándékok, mint amit saját magad készítesz.

  Most esik a hó. Látványában osztoznom most nincs kivel, de elképzelem, hogy Te is vágyakozva tekintesz ki az ablakon, jó lenne magas hegyek ormáról letekintve szemlélni ezt a természeti látványosságot. Sok emlékem fűződik a téli hónapok túrázásaihoz, edzőtáborok, hógolyó csaták, síelés. A fákon megtapadó hótömeg, amikor jégkristályokká fagy a napsütéstől olvadó és újra megfagyó hólé, a szikrázó fény, a száguldás szánkóval, az önfeledt kacagás. A téli esték társasjátékkal megstuccolt időtöltése a duruzsoló kemence mellett, vagy csak a kitaposott ösvényen botorkálás konokul nagyapám csizmáját nézve, miközben arcom a szél vadul csapkodja. A jégpáncél a kis tó vizén…

Nem tudom azt mondani, hogy szeretem a jazz-t. Túlzottan szabados, meghallgatom, de hiányzik az érzés! Most az Era dallamai varázsolnak lelkemben, tudom, hogy fent az angyalok hozsannát morzsolnak a mennyben. Zeném szekvenciái súgnak, mit is sejthetnék a következő pillanatban, mit szeretnék nyújtani Neked. A jazz kiszámíthatatlan. Mint a holnap, talán ezért sem kedvelem annyira. Mondja meg nekem valaki, ha sírok, könnyeim tisztára mossa szívem görcseit?

Reggel nehezen ébredtem. Céljaim elvesztek álmaim tengerében, hisz annyit tettem eddig s nem maradt szikrányi remény. Csak az élet, hogy amit gyűjteni tudok, nem holmi ponyvaregény, nem malaszt, múló karácsonyi ebéd. Ne gyűjtsetek kincset a földön, lelketek gyémántjait kössétek csokorba, s vigyétek a túlvilágra.

Szüleim élemedett kora a BIZONYÍTÉK, lehet méltósággal segíteni egymást holtig s egyszersmind a kudarcaim hátországa, van hova hazatérnem. Ez azonban nem igaz, csak mentség, valaki mégis hazavár. Szerettem volna, ha nem így történik, ha edzői munkám megbecsülik, s nem teszik tönkre holmi jóakaróknak titulált emberek.

Szeretem a komolyzenét, mert a felhasznált eszközök hangjai, dallamai elgondolkodtatnak. Szeretek csendes sarokban olvasni, vagy csak könnyedén szuszogni egy megerőltető edzés után. Szeretem a kedvesem átölelve a televíziót bámulni és pattogatott kukoricát majszolni. Szeretem a kakaót ágyba hozni, s nézni, ahogy kortyolgatja. Mit is beszélek!

Ez agyrém! De új remények, új ideák vezérelnek, s ha tévedek is, még van oly sok esély!

Barátságod, figyelmed, kitüntető kegyelem, s mire megismersz, remélem, nem hozok fájdalmat, csalódást, csak a mindent átölelő szeretetcsomagokat.

Vajon hogyan is kezdjem e történelminek nem éppen nevezhető írás sorainak betűvetését?

Látszólag egyszerű dolog, bekapcsolom a számítógépet és a billentyűk megfelelő gombjainak nyomkodásával kialakulnak a mondatok. Szeretnék magamból valami tényszerű adathalmazt kipréselni, de most ez nem olyan egyszerű.

    Mégis megpróbálom. Adva van két ember, aki érdeklődést mutat egymás iránt, mert a helyzet és a sors úgy hozta. Rólad semmit nem tudok, csak annyit, hogy megérdemelnél egy Hozzád méltó embert, akivel a boldogságban együtt lehetsz. Mit is jelent számomra a boldogság?

Mindennapi célokat, megoldandó feladatokat, eseményeket hajszoló napokat? Vagy pénzkeresetet, mindennapi betevő utáni harcot, szebb lakást, autót, plazmatévét, egy meghívást színházba, esetleg a hétvégi focit a haverokkal? Vagy az úszást, versenyeket, az újságok címlapjain szereplést?                            Szó sincs róla.                                                                                                                                      Az igazi boldogság az, ha tudom, ez az élet nem múlik nyomtalanul, ha emlékeznek tetteim, gondolataim valóságára. Ha ez az élet örökül hagy bizonyságot az öröklétre, ha tudom, hogy szeretteim jó úton járnak.                 Keresem a legjobb megoldást, ezért sokat olvasok és beszélgetek, az emberek tanúsága még jól jöhet. Egyedül vagyok, egyedül ébredek, de mindennapjaim boldogságát nem keresem. Örülök, ha a napfény olyankor borít aranysugárral, amikor a meteorológus nem jósolja, vagy az eső jótékonyan permetezi a sárguló vetéseket. Amikor már nem az számít, milyen az idő, hanem az álmaimból mi valósul meg. Sokat álmodom. Hogy az emberiség megérti, nem sok idő van arra, hogy élhető világot kell varázsoljon azért, hogy fennmaradhasson.                                      De mit is írok!                                                                                                                    

    Ha a napok zúgó folyamának pici gondolataiban van egy esély, értékeim varázstükrébe zárja. Hogy közös vacsorákon békét sugall minden estén, s reggel elküldi velem angyali mosolyát.

Kíváncsi volnék, hogyan érint ez a levél, ami gondolom, felvet egy csomó új kérdést. És ez így jó. Ezért írom, mondom, hogy lezáratlan fejezete legyen mindennapi játékainknak. Hiszen ez nem játék…

Igazán

Igazán nagy emberek nagy dolgokat csakis nehézségek legyőzése árán, illetve áldozatokat hozva érhetnek el. Nem lenne ez törvényszerű, de vigasztalom magam a gondolattal, hogy önmagunkért felelhetünk, de mások tetteit nem mi irányíthatjuk, így egymásra kivetett karmánk útvesztőit információs célokból át kell élnünk. Ha érdekel az ezotéria, akkor, feltételezem, a hit, és fajtársai antagonisztikusnak tekintett ellentétei is magyarázatul szolgálhatnak, nincs fejlődés a változások megélése nélkül. Én viszont ezt annyira nem akarom! De minél inkább lázadok, annál inkább megkapom. Isten egy élten át tanít, s ezt a tudást önmagamnak kell kikaparnom, mert eldugja mindenféle rejtvény mögé. A könyvem témája pedig éppen ez okból a mai ember sodródása családi, társadalmi, politikai téren is szövevényes, nem tudom kibogozni a szálakat, kalandos, elgondolkodtató, szerelmi történetet is feldolgozhatnék. Családot eszményi módon alapítottam, az első lány hozzám jött s szült két fiút, akit a sors az uszodában elém sodort. Hosszú lenne leírni a harcot, mit vívtam az érvényesülésért, vállalkoztam bíztatásra, kényszerből, úszóedző lettem, stb, nem volt igazi társ, a nehézséget nem viselte, miatta sok szép terv elbukott. Az együttesben zenét szerezve ezek motiválnak, szinti popot játszunk, a nevünk Spreading. Most már tudod, miért. A születésem dátuma 1961 március 1, büszke vagyok halak jellememre, bár sok szenvedést hoz nekem. De az biztos, tartalmát tekintve, élek, s ez jó, teszem dolgom, van ki megismerje.

Az idő... Egyeseknek semmi az a nyolcvan év

az örökkévalósághoz képest. Nekem meg 48 óra, s az időtlenség vermében

érzem magam. Áldozat... Nem az, ha magától jönnek a dolgok, épp ezt

teszed, ha akarom, láthatlak, de tegyem. Halacska... Én tudok és

szeretek úszni. Szeretném, ha velem együtt élveznéd a vizességet.

Férfiasság... Mi az? Megfoghatatlan erő, biztonság, fölény, uralom. Ma

kissé változó megítélés, mert a singli életforma nem igényli a férfiak

túlzott izmusait. A nők megváltozott ritmusát képtelen vagyok megérteni

s azonosulni sem tudok. Már csak az elküldött anyagból is kiragadva,

egyik felem hiányolja a másikat, s a polarizált világ hiányosságát

isteni küldetés szerint is pótlandó keresem énem szubsztitúcióját. /

Most a versnek helye nincs, mert mit a múlt nyújtani tud csak por és

hamu, számomra gyalázat, melynek jövője nincs, csak káprázat.

Tapsi hapsi, róka fogta csuka, vagy ki ejti fejre a dinnyét? Kérdezd meg Istent, miért találta fel a polarizált világot. Már egész jól veszem a negatív világot, csak kérdezem, mikor jön el az én időm?

  Miért is a nők tartják fenn a világot? Pontosan ők azok, akik a

változatosság köpenyébe burkolózva járják táncukat s bolondítják meg az egyszerűnek tartott férfiak agyát. Miért van, hogy 5-10 év távolában a nők unják meg

az egyhangúságnak nevezett biztonságot, s pattan az ér, fröccsen a

harag?

  Nem tetszik, hogy a legszentebbnek tartott érzéseimből vulgáris

kifejezéseket használva kigúnyolhatnak.

Megvallva, borotvaélen táncol a dolog, hiszen az ezotéria leple alatt

sikerül olyan ideológiát tálalni, ami látszólag lefedi a való világ

tartalmát. Nem hinném, hogy ilyen egyszerű lenne. Keskeny az út, mégha

Isten olyan bölcs és jóságos is, nem hiszem, hogy tudatosan tehetem a

nem természetest. Felismerhető, mert a lelkiismeret be van ültetve, s ha

látnád bennem az erőt, tudnád, mit kell tenned. Én még mérgezett

állapotomban egyet tehetek, várok, s aki erősen kopogtat, ajtót nyitok.

Szeretet ül szívemben, s igyekszem a felszínen maradni, életerőt szívni

például a barátságból, gyengédnek nevezhető pillantásból.

Ebben minden benne van, néhány keresetlen gondolat, a másság, önmagunk

céljainak értelme, küzdelme. Jól esik, amikor halacskának neveznek.

Kicsit nehéz anyagilag gondolkoznom, hiszen sokan vannak a keselyűk, s

piciny szívem sokfelé kénytelen szétszakadni. Holnap azért elmegyek a

templomba, hogy a lelkiismeretem tisztába tegyem. Mert a jót nemcsak

akarni, hanem érte tennem kell. Te jó vagy hozzám, s megértő türelmedet

módfelett értékelem is. Vonzalmam talaját érleli az idő, s a Jóisten is

vezet. Látomásaim viszont kicsit zavarnak, mintha homok csikorogna a

gépezetben

Jólesik azonban, hogy számodra létem fizikális síkjában megérlelt

vágyakat hordoz az éter, viszont bennem sokkal valódibb idősíkokat

gerjeszt a zavar, nem tudok uralkodni, csak elfogadni. A lépés, mit

feléd tettem, nem öncélú, hanem a napsütéssel s éjszakákkal ölelt jóság,

cseppenként nyújtom Feléd, mígnem eljut Hozzád, s nem csak testet, vagy

szellemet kívánsz, hanem, mint írásaidból tanulni valót magamnak

kiragadtam, az egy tökéletes egységet alkossam. Addig, marad nekem a

boldogságnak szeletét jelentő, de annak is szép, egésznek tetsző jussa,

hogy vágyaimnak tükrét Benned bármikoron fellelhetem. Tudom, nem egészen

egyszerűen fogalmazom, nem is tartom fontosnak, hogy mindenki értsen,

Jézus különlegességét magunkban hordozzuk s az marad, aki számára

érthető voltam, s elfogad egészen. Az élet lényegét nem érthetjük, hisz

egy hangya számára sincs alternatíva az emberi természetben. Így nekünk

csak a mód lehet kérdés, mint vétkezzünk. Ez már a régi módi, amit

szerettem volna elfödni szemem elől, amit Te bőszen nyitogatsz. Lehet,

célod közelít, van a templomba járásnak is egy értelmetlennek tűnő

ódiuma, amit igyekeztem palástolni, eltekinteni fölötte. De a hangya nem

épít toronyházat, viszont felmászik oda. Éltének oka ismeretlen s

szorgalmának senki nem vethet gátat. Nem jut sehová. Mi nem azon

vitatkozunk, hogy Isten létezik, vagy sem, hanem, mi az útja,

boldogságunk a Földön eredményezheti a másvilági örömöket, most, vagy

talán soha ne ismerjük meg önmagunkat. Kinek lehet igaza.

Elmondom, hogy honnan érkeztem, de nem tudom, hová igyekszem.

A zűrzavar, mit magamban hordozok, valóban elsodor, mégsem szerettem

volna, ha lesújtó véleményed igazságot rejtene magában. Még nem mondtam

semmit, csak azt, megosztom veled a barátságom, fontos vagy nekem, de

nem tudok többet ígérni, mint azt érezni véltem, Te sem igényeltél

többet. Ebben tévedtem, de még az újdonsült zenei társak is hezitálnak,

mit is akarnak, így e sokkal fontosabb ügyben én sem tudom, sőt azt sem,

mit tehetek?

  Azt is kevésbé érintem, hogy súlyos álmok gyötörnek olykor, s való

világ ismérveit nem tudom megkülönböztetni. Szeretnélek igazi barátként

megőrizni, és ez nem a szakítás gondolata, hisz bennem soká érlelendő

érzésként nevelhető a szerelem, mely bármikor megjelenhet. Te mondtad,

hogy nem szereted a kötöttséget, ha gúzsba kötött kapcsolatod igáját

hordoznod kell.

Jézus mondta: Az én terhem könnyű, igám édes.

  Persze alkalmasságom most nem éppen időszerű, de mindig gondokkal

terhelt az élet, segítettél sokat, hisz könnyebb elviselni, és szeretném

könnyeid feledtetni, segíteni...

Nem hiszem, hogy egyedül lennél a sírással, sajnálom, hogy nem tudok

az érzéseimen uralkodni, de nekem is sajog a lelkem többnyire, sokat

gondolok Rád is, nem jó most a bőrömben lenni. Az úszás, most, hogy

nyertem, nem olyan könnyű, nem mintha jóllaktam volna, de a balatoni

versenyek nem kifejezetten elérhetőek, nem is rentábilisak, csak vannak

és presztízs. Az volt a másik is, de a pénzdíj nagyon kellett, hisz

gyűjtöm az adósságot.

Mintha valami furcsa dolog ereszkedett volna a Földre, úgy nyomja most

a lelkem, s nem találok kibúvót, mentséget, nem mintha Jézust idézni

jöttem volna, de nem hiszem, hogy ha korbáccsal vernének, jobban fájna.

 Iszonyú, mennyit kell tenni még, ez az élet nem biztos, hogy elég lesz

erre.

A rossz idő, a nyárutó íze megérintett, nehogy azt gondold, hogy

valaki vagyok, elérhetetlen, skatulyában zárt. Nem látok mást, csak

szürke eminenciást, ki korlátai közt megbújva teszi dolgát, s elrepül

fekete idősíkon. Most zárok...

A mai nap doktrínája

  Rettenetesen sok kínt őrzök szívemben, lelkemben, akkor is, ha ez közhelyesnek hat. Mert ki nem?

  Nehezen fogalmazok. Annál is inkább, mert végre sikerült hosszú ideje egy megnyugtató szerelmet találnom és rettenetesen fontos számomra, hogy kiegyensúlyozott, harmonikus életem legyen.

Mint ahogy kívánom az embereknek, hogy számukra is a legmegfelelőbb fordulatot hozza a sors.

Sokat néztem filmeket, s igen gyakran sírok, ha elfog a magány.

Nem szégyenlem, hogy érzékeny lelkű vagyok, bár tudom, hogy ez talán nem erény.

Viszont az úszásoktatásban, zeneszerzésben ez sokat segített számomra, épp ahogyan pontosan ezért kerültem nehéz helyzetekbe

És akkor, ha igazán elhiszem, a túlvilágon van élet. Mert az önzetlenség csak akkor nyer értelmet, ha jutalmát egykor megkaphatja. Most úgy érzem, számomra nem tartogat felhőtlen örömöt, csak keményen megdolgozott órákat, melyből nincs kiút, csak az a jól felfogott tartalom, melyet életemmel megtöltök. Oly sok dolgot nem tudok elmondani senkinek, ami bántja, vagy gondolatokkal tölti el szívemet.

 Mindennap egy ajándék, amikor felnézek az égre, és mosolyog rám a nap, de az is, amikor cudar az idő, mert tudom, közel a tavasz, mely elhozza a virágok édes illatát, s az emberek kedvesebb hangulatát.

  Amiért ezeket leírom, nemcsak az, hogy kapcsolatunk kiterjedjen egy éteri magaslatra, hanem kicsit az egyebekben máskor oly pongyolán megfogalmazott menekülés az álomnak nevezett rémségtől.

Az álom, mert oly szép, oly felemelő, csak sejtet egy szellemlétet, melyben őszinte gondolatok rezegnek, a szeretet, s nincs kudarc, nincs féltékeny, irigy ember. Csak egymáson segíteni tudó, támogató, örvendő, dicsőítő lelkek.

     Boldog, Uram, a teher, mert megbecsülsz érte, s tudom, a jutalom a Veled töltött örökkévalóság! Tehát, óvd ember a Barátságot, mert Tiéd a Remény, s őrizd meg Hitet, mert tudnod kell a jövőt, s becsüld a Szerénységet, mert angyala lehetsz a végtelenségben…

    Ha érezted már egyszer, akkor döbbenettel éled újra. Ha elönt a déjavu, s mennél tovább, ne tedd. Pihenj, és nézz körül. Otthon vagy. A plüssmackó a sarokban, a széken hagyott hanyagul eldobott nadrág, a behúzott függöny. Idegennek tűnik, mégsem az, csak az a furcsa helyzet, amit mostanában átélsz, az teszi. Te vagy felette a tárgyaknak, ami nem csoda, hiszen nem illik személyed ebbe a környezetbe. Régen el akartál már költözni, de valami megmagyarázhatatlan vonzás visszatartott, most viszont feloldozást nyertél. A konyhában hagyott csetres végérvényesen hátba támad. Nem, erre nem vagy most képes! Mindent megpróbáltál, de ez aztán végképp nem megy. Inkább az éjszakai dermesztő hideg, mintsem szembenézni azzal a ténnyel, hogy más mosatlanját még egyszer eltakarítsad!

Undorodsz már szinte magadtól, de felmentést kapsz, az örök hőség nem divat ma már. Ki tudja, az az ember már hányszor tette meg? Talán szájában formálódó böffentéstől menekülsz, vagy a szószátyár locsogásból van eleged. De az a másik miben több? Megértés és jó szándék csillog szomorú szemeiben, és az sem számít, hogy izzad a tenyere, vagy lépteinek visszhangja felveri a környéket. Szégyen pírja önti el arcod, de nincs, aki most látná, így fejcsóválva fordulsz a tükör irányába, amelyben tépázott tekinteted ziláltsága köszön vissza. A borzadály most tetőfokára hág. Egy olló kellene, visszaállítani méltóságod ideálját, de most ez nem segítene. Nem is az számít, hogy mások mit szólnak, de az üveges fásultság bénítja zsigereidet. Ez a remegés a szívedben dönt az ágyra. A sírástól teljes erővel rázkódik mellkasod, hinnéd, hogy megkönnyebbülsz tőle, de ez elmarad. Sziklák gördülnek arcodon, s csak húz a mélység. Kevés elhatározás ilyen ingatag, így rögtön el is felejted. Ujjaid felfedezik kedvenc párnád, magadhoz húzod. Reszkető lélekkel alszol el.

 Az ébresztő velőtrázó hirtelenséggel rikolt szédelgő agyadig.

Reggel van. A korai szél csípős hideggel tudatja, ideje eszmélni.

 Az élet sokszor kegyetlenebb, mint várnád, de feladataid, jövőd magadnak keresed, s találod.

Egy nap, valamikor, mikor nem is várod, elhozza vágyaid netovábbját, amikor tudatosul, itt van a csodaszép álomvilág!

                                            Esszé a magányhoz

 A felülmúlhatatlant álmodó elme csak káoszt tud teremteni. Csakugyan, elgondolkodtató, hogy küzdelmeinkben mennyire egyedül tudunk maradni. A felhők mögül átszűrődő fényt nagyon szeretnénk látmi, de az ablakig sem tudunk eljutni, nemhogy a redőnyt felhúzni. Az idő pedig feltartóztathatatlanul zabálja türelmünket, s mindig abba rúgunk bele, aki látszólag gyengébb, mint mi. A csillagokba jutni most még nem tudunk. Ha repülni lehetne, már megtettük volna, de tehetetlenül nézzük, amint mások összeszedettségükben hogyan viselik hanyagul megkötött nyakkendőjüket. Az égbolton szanaszét szaladnak a megzabolázatlan báránykák s a vakító fényzuhatagban talán észre sem vennénk, milyen farkasordító hideg tud lenni. Előmerészkednek olyan együgyűnek talált rigolyáink, mint reuma, influenza, depresszió. Hiányzik a friss levegőn érett alma, cseresznye, szilva. Ma nem került reggeli, pedig emlékszem, gondoltam rá s messze volt a postahivatal is. Mindennap egy ráadás... Köszönet érte, mert egy korty hideg víz is milyen finom tud lenni. Hátha még a telefon is szólna, de hiába várom, a magányban társamul szegődött immáron a csendNem panaszkodom, a gondolatok beszédesek, élénkítik a fantáziámat, csak ne lennék oly végtelenül lusta, vagy legalább gyorsabban tudnék írni. Ki ítélhet el, ha szándékaimat a pokolban minősítik? Ordítani kellene, mert amit tennék, derékvastagságú kötelek béklyózzák semmissé. Az igazságtalanság, ha velünk esik, fáj. Ha tesszük, miként lehet jóvátenni? Csak vájkálnak lelkünkben vigyorogva, mert tudják, a mélynél lehet mélyebb. Körmei leszakadnak, s azt veszi észre, egyedül maradt. A kölcsönök ugrálnak vergődő lelkiismeretén, mégis hálás, ha valaki rányitván az ajtót még jól belerúg.

 Hál Isten, valaki még gondol rám...

Én csak elhűlve figyeltem a mai nap eseményeit. Hallgattam korholó szavakat és nyűttem hangszeremet. Lelkem megtört, hisz megint feleslegesnek érzem magam, s műveim. Rá kell jönni, nem vagyok egyedül, bár ezt mindig is tudtam. Az embereknek igazuk van, ebből nem lehet megélni. De mi is az élet?

Biztos, hogy a pénzért élünk? Vagy inkább a tevékenységünk határozza meg létünk értelmét?

Az lenne a jó, ha szeretett munkánkból megélhetnénk, mert munka a zeneszerzés is, a feléneklés, a fellépés, a menedzselés is. Mások pénzét nem akartam soha elvenni. Másokat üzleti oldalról befolyásolni, hogy bizonyos dolgok nekik érdekük, ha beszállnak, befektetnek. Ezekbe is belefáradtam, mert sokszor hittem igaznak. Sok- sok milliót vesztettem el úgy, hogy a lelkiismeretem miatt fizettem. De legalább szembe tudok nézni az emberekkel. Volt egy vietnami üzletem, hatalmas vegyes vállalatba fektettem. A családból valaki feljelentett, s így buktam meg. Aztán uszodát akartam építeni. A befektetőm elvitte a letéti összeget. Aztán a zenekar menedzsere lépett le ötmillióval pár éve. Akkor mondtam, már nem állok fel.

Úsznom kell, hogy feledni tudjam azt, amit nem lehet. A trauma mindig fáj. De előre mentem, s azt mondtam, ez az élet. Újra kell születni. S nem büntetni azt, aki fehér ruhában siet elém, s gondjaimra bízza magát. Nem mondhatom azt, hogy hiába tanulom az élet iskoláját. Hisz nem akarom átadni azt, ahogy a metró alagútjából megszégyenülten támolyogtam ki öngyilkosságom kudarcával. 

Mert én hiszek Istenben, annak Fiában, aki feltámaszt hitemben, akaratomban. Hisz megaláztak, eltiportak!