Versek- eposz-regény

Gábor 15 évesen kezdett írni, rögtön egy eposzi jelentőségű művel, ami után verselni támadt kedve, de leginkább Hunyadi korába helyezett történelmi romantikus kalandregényét tartja izgalmasnak. Ez azért figyelemre méltó, mert ekkor az érettségi előtt állva kevés időt szentelhetett erre a foglalatosságra.

Most orvos szakos egyetemi hallgató, s csak remélem, hogy akad kis idő a folytatásra...
Együtt a jövőért apa és fiú:


A pillanat 

Újra eljő a hűs reggel,
S én fényében úszva élek,
Látom amint együtt felkel
Millió szerető lélek.
Látom mint az éjjel,
S nyílnak a csillogó szemek,
Én látom már nekem ez kell,
Így a legboldogabb leszek.

Mire vártok, mit csináltok?
Hisz e percnél nincs boldogabb!
Hívó szavam nem halljátok?
Határt immár semmi nem szab!
Mit műveltek?! Mindent látok...
Bűnötök mily elfajult vad,
S a boldog-dús pillanatok
Elhagynak egyre távolabb.

Nem látjátok mily csodaszép
Cél a pillanatnak élni?
Nem látjátok a tükörkép
Mily szépen tud mosolyogni?
Én látom, mert lelkem ép,
S nem félek reményben élni.
Helyetted a tükör nem lép,
Kezdj a pillanatban hinni!

Érzem már sosem adom fel,
A fényében úszva élek.
Keblemből kiáltva felel
Egy tisztán szerető lélek,
S várok rá örök reménnyel,
Benne mindent úgy szeretek!
Én látom már nekem Ő kell,
Mert boldog csak így lehetek.

 

Az örök társ 

Ó mily szép, mily búsan lágy szellő
érzem leheleted!
E langyos sugallat hevítő
lelke újraéled,
s e lengve-szeretve repülő
Árnyék keres Téged
Halld! Lágyan szórja dallamát ő,
Zengő dal szól Néked 

Merre száll, újraéled a rét
Bársonyos harmatja, Zord vihar nem állja énekét
Az égen oszolva,
Égen-földön szórja reményét
Szívekben a hangja
Engedd hát Benned terjedni szét
E reménynek lángja! 

Hosszú évek sietve múlnak,
De Te nem adod fel,
Édes dallam reményi szólnak
S érzed, még küzdeni kell.
Remélj, higgy tovább e dalnak,
Hisz Érted hangzik fel:
„A hosszú évek némán szállnak,
De én nem hagylak el”

Ma hálásan egy évfordulót
Véled mind ünnepel,
Holnap boldogan szól énekszót,
S Te szeretve érezel.
Talán nem hallasz egy kedves szót.
S lelkedben vérezel…
„De én nem feledlek, Véled vagyok,
És sosem hagylak el” 

Hajdú Gábor

 


 

                               részlet a ZOKUND eposzból:

I. Ének

 Vakmerő férfiú tetteit beszéld nékünk Uram,
Kinek műve sok mesébe szőtt hatalmit,
Mint tevé Henrik hajóival, azok utasival,
Beszélj nekünk mennyei Atyánk Őróla,
Beszéld el felemelkedésit, ez hős ifjúnak,
Hogy vált koszos jobbágybul nemessé,
Majdan legnagyobbik hős magyarok közt,
Dölyfös Henrik császár bosszankodásira,
Ez jó ifjút tetted vitézzé te, dicső Istenünk,
Jobbágy sarja vala, túrá földit koszban,
Hogy az napi kenyerit megkaphassa éltiben.
Zokund Ő, Álmosnak fia, Pozsonynál élt,
Apjával, s testvérivel, fényes Vajkkal együtt,
De még nem sejte Ő semmit hajdan előre,
Hogy Pozsony ostrominál ez hatalmas lész.
Hős András vala király ekkor, Vazul jó fia,
Ki jó viszonyiban élt testvérivel, az hasznukra,
Henrik vágyott nagyon az dús magyar földre,
Indíta is vészes seregit, baráta halálának hürére,
Péter hullt az bánatira, trónátul fosztva csalón.

Dunán kúsznak most Henriknek alattomos hajói,
Vágyván véle feldulni Pozsony remekfalu várát,
Fiai kisérék Őt útára, hárman valának hercegek,
Henrik áll az magas árboc alant, császár fia,
Testvérivel indult Ő ez útra, hirt nekik szerzeni,
Bánat nyomá az bölcs lelkit kedvese miatt,
Apja áll melléje, hozzá ilyen szavakat intézve:
„Legidősb, legerősb sarj, mind az fiaim közül,
Mi bánat nyomá lölkid, mely fakóra változtat?
Honvágy sujt tán, drága fiam, otthon szüved,
Mondd nékem mi bánt, felemészt szine arcidnak.”
Erőskezü Henrik adá válaszit most császárnak:
Jót látsz, bánat nyomá szüvem, kijövék hát erre,
Seregim ne lássa nékem szörnyü, gyenge énem.
Nem otthon, s nem is az honvágy mi szúra belül,
Szép kedvesem szavi szorít, s elemészt engem,
Hangja szálla az messzeségböl, érte vala bánatom,
Érzem az tapintásit orcámon, hangját néki ajkin,
Tán utólszor hallám, s látám, mert itt kell vesznem,
S tán el kél hullanom ez sötét háboruban,
Távol szépfürtű Lénámtól, kit szüvem szeret.”
Nagy császár hallván most fiának bánatit,
Felsóhajt, majd szót szólva kimondá szavit:
„Próbálék én enyhítni búskomorságidon:
Bölcs fiam, te tudod ezt legjobban köztünk,
Diadallal térénk haza frisslevegőjü hazába,
Hirt aratánk magyarok előtt, ne félj kedvesért,
Visszatérsz te hozzá, még ez nyár múltával,
Feldúlván majd az erős Pozsonyt, s kifosztván,
Hatalmas zsákmányinkkal vonulsz te haza,
Széparcu Lénád ölibe, kit vágy az szemid már.”
Így beszélnek Ők szél sodrásiban, míg amott,
Hol Duna Pozsonynak az meredek falait nyalá,
Jön az gyors hírnök futva, fáradván beléje,
Hozá hírét császári seregről az várkapitánynak,
Elképed Géza, s elsápad ez sötét hír fölött,
Erős várinak zaja messzire hallik már, s látik,
Sürög népe, készül tusára, indul hírnök már,
Indúl népterelö királynak udvariba, hol lakik Ő.
Ez napnak estéjin, s másnap reggel tovább,
Géza nyugtalan vala, Csabát hívatá, hadvezérit,
Ki baráta volt legjobb, s az bizalmasa egyben,
Jő most, szól jó öregnek, így kezdve:
Mért félsz dölyfös Henriknek az karmitól?
Éve tán, rútul alázánk Őt Vértes lejtőin,
Futottak akkor gyáván, nem léssz ez másképp,
Készülj ez harcra, fegyverkezz diadalunkra!”
Szót szólván Géza, mondá néki erre válaszát:
„Ismerem én az helyt, ott voltam Vértesnél,
Ne emlegesd nékem azt már, vezérem, Csaba,
Mégis kérdem, mért pereg éltem ily napokra?
Éltem leáldozta közél jár hozzánk már meglásd,
Boldogan kívántam volna én leélni ezt, de lám,
Császár jő hajóin, szólsz nékem győzelminkrül?
Henrik sem együgyű, s tanúl az hibáiból is,
Felkészüle viadalinkra, meglásd, hős barátom,
Félek sikerül néki, meglep minket vesztinkre,
Ím ezért emészt baj, s tüle valék nagy gondban.”
Elmosolyodék erre hős Csaba, baráti szaván:
„Csak sose féltsd szüved, öreg barátom Géza,
Felkészülénk mi is ez viadalinkra egészen,
Vélünk harcol sok jó vitézink, tudod magad is,
Társaknak érdeke is ez háboru, kik küzdnek,
Erősfalu Pozsonyt nem bágyadt félénken védik,
 Kemény az mi népünk, jó magyar, vészben,
Mind az szühvel védi ez pozsonyi dús földet,
Mit az fényes király reád bízott, hős Gézám,
Hát ne aggódj, bizalmid néked sose lankadjék,
Megvédém én drága, s féltett öregkorid.”
Megörűl öreg Géza ez hallottakon rögvest,
Megölelé, mint hogy inda ölelé beteg fát,
Barátságinak ölelése ez, legigazabb érzésijé,
Mely minden kételyét kiüéz az szüvekből.
Így bátor Géza, frissen kezd ez napnak már,
Frissen lát munkának, s öről szeme, szíve,
Nézve népire az várbol, visszanéznek kiáltva,
S boldog vala futárinak érkezésin Andrástól. 

 

Halálomig szeretlek

(részlet)


Mikor felébredtem, már csönd volt. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de még erősen lüktetett a fejem ott, ahol a copfosszakállú török megcsapott a pajzsával. Miután elmúlt a szédülésem, megpróbáltam körülnézni, mintha nem tudnék a tarkómból csordogáló vérről. Körülnézve, hozzám hasonló sebesülteket láttam, ahogy tisztult a szemem. Körben sebesültek, rokkantak, vagy vérbefagyva holtak terültek el a táborban. Sokan még felállni sem voltak képesek a föld porából, mások meg – hozzám hasonlóan – csak a saját vérükkel tudták magukról a háború mocskát lemosni. Legtöbbjük tisztában volt a helyzetével, ami számomra is világossá vált. Távolabb tőlem oldalukra döntött szekereket láttam, melyek körülvették a tábort. Kiskoromban mesélte Jani, hogy ő már látott ilyet, és hogy mindig kerüljem ezt a helyet. De hirtelen bevillant egy beszélgetés… A város felé mentünk,- azt hiszem-, én először tehettem meg azt az utat…ez egy szekérvár! Most már tudom, hogy ez a hely a pokol bejárata, innen nincs menekvés. De nem elmélkedtem tovább, lüktető fejemet feljebb emeltem. Azonban, ahogy fölálltam volna, a térdem alatt vértem az apró vágásból mély, nyílt sebet hasított, hogy csak fogaimat összeszorítva tudtam kiszakítani onnan a hegyes részt. A vér vastag csíkokban folyt lábam szárán, de ez itt már nem volt meglepő, a fájdalom ellenére nekem se. Nem törődtek velem, sokan nem is lettek volna képesek rá sebeik és iszonyatos fájdalmuk enyhítése miatt. Visszaestem hát, nem is próbáltam többet felállni, így néztem körbe. Halálraszánt véres arcok, búskomor tekintetek, lehajtott, sírástól kitisztult ábrázatok, és…egy ismerős arc! Néhány hullával arrébb Fürjesit pillantottam meg, mellette a kis Szilágyi Andris, homlokán vérrel átázott kötés. Rajta próbál most segíteni Fürjesi, szaggatva magáról több rongyot, feledve a hátán patakzó vért is kis társára összpontosítva. Elindultam kúszva feléjük, kissé örülve is talán, hogy nem egyedül lépek át a pokol kapuján. Erősen vonzott a közelükben lobogó tűz is. Átfagyott, vértől mocskos tenyerem, combom már meg sem érezte, ha a földön kúszva nyílhegyek ejtettek további sebeket rajtam, minden fájdalmat feledve siettem társaim felé, még fel is kiáltottam, annyira megörültem az ismerős arcoknak. Fürjesi rám nézett kissé felderült arccal, de hirtelen elfehéredett. A kis Szilágyi fiú ebben a pillanatban csúszott le a farönkről, csöndesen kilehelve életét. Mire Fürjesi felé fordult volna, már a farönk oldalán terpeszkedett meredt szemekkel, a homlokán nyílt sebből lefolyt véres arccal. Ezután már semelyikünk sem tudott mosolyogni többé, búskomoran üdvözöltük egymást, mintha már a halál karmai tépnék a torkunkat belülről. És ez nincs is messze az igazságtól: amellett, hogy körbe sok társunk saját kezével oltotta ki életét, a távolból zajok szűrődtek felénk. Az erős, hideg szél segített, hogy a zajt a halál morajának véljük, de hamar kiderült, hogy a török tábor készülődését halljuk. Fürjesi elmondta, hogy a király meghalt, Hunyadi fejvesztve menekül. Mi maradtunk hát csak, nekünk kell vállalni a halált a futó magyarok helyett. De engem már ez sem zavart, talán bátortalanul, de félelem nélkül néztem szembe a halállal. Az énem egyik oldala még most is küzdött, kiutat keresve – megpróbáltam talpra állni, persze sikertelenül. De mélyen a lelkemben, ott volt a végzet tudata. Veled, vagy nélküled, ez volt örökkön-örökké az egyetlen kérdés. Nem tudtam akkor, és nem is akartam tudni, hogy hol van Ő, és mit érez ebben a pillanatban. De azt tudtam, a legmélyebben biztos voltam benne, hogy én nélküle nem tudok élni, és talán ezért hozott engem ide a sors: a kiúttalan halálba. És ekkor megértettem, hogy ő adott nekem életet, Ő volt az életem…mert Őt szerettem. És talán még egy kis boldogságot is éreztem, hogy így halhatok meg, mert én érezve éltem, és szerettem…és szeretve száll a lelkem a túlvilágra. Ejthetnék könnyet érte, hogy nem lehet az enyém, hogy nem lehettünk boldogok ebben a földi életben. Hogy talán soha nem szeretett annyira, mint amennyire én Őt, és nem is fog soha többé. De nem ejtek, mert íme, elért az ünnepélyes halál, amely megment a szerelem kínjától, és talán még neki is boldogabb élete lehet.

Hideg vas érinti most a tarkómat. Elaludhattam, hisz erős lázam van, de most hirtelen felerősödött a kívülről érkező zaj. Fürjesi vasa érintett gyengéden megkocogtatva, s tekintetem találkozott az övével. Baljós arcáról leolvastam, hogy itt a vég, jön a török utócsapat a szekérvár lerombolására. Az első kiáltások már eljutottak hozzánk, csakúgy, mint az első nyílvesszők. Én nem tudtam felegyenesedni a térdemtől, és a láztól, de Fürjesit még láttam, amint ordítva átugorja a farönköt, hallottam még az első kardcsattanást is, s a földre zuhanó test tompa puffanását. Ulrik újabb támadása már homályosan jutott el hozzám, s az újabb kardcsengéseket is csak elmosódottan hallhattam az újabb lázrohamtól. Az ő arcát látom, az ő mosolyát, az ő angyali szemét, az ő derűs tekintetét…és megszűnik számomra a világ, hisz érte éltem, s érte halok most meg…és boldog vagyok, hogy halálom pillanatában az ő arcát láthatom. Lázálmomban megmarkolok oldalt egy kardot, hogy magamba döfjem, tudva már lelkemben, hogy elvégeztetett. De ekkor valaki fölémhajolt, és rátaposott a kezemre. Nem láttam az arcát, de már nem is akartam, hisz én csak az ő arcát akartam látni. Az utolsó gondolataimat a fölöttem álló kardjának hideg vaslapja szakította félbe, mellyel erősen halántékon vágott. De én csak mosolyogtam…mosolygok, mert éltem…és szeretve éltem.


És íme, a legújabb szerzemény:



Mivé lettem?

 Én már nem tudom ki vagyok,                                                                Ki tudja már mi jut nékem,
S mi szörnyeteggé lettem,                                                                       S hány ártatlan szívnek kell
Mögöttem a fénylő szirmok                                                                    Még miattam hogy vérezzen!
Hervadnak, s ezt mind én tettem!                                                           Lelkem többé nem felel,
Én már nem tudom ki vagyok,                                                                Ki tudja már mi jut nékem?
Látva a mocskos lelkem.                                                                       Reményim, hagyjatok el...

Soha nem hittem volna el,                                                                      Mit holnap hoz a derűs ég,
Hogy egyszer ez lesz enyém,                                                                  Új remény, új gondolat,
E bűnszagú mocsoktengert                                                                     De engem belülről széttép
Nem okozta más, csak én!                                                                    Az érdemelt kárhozat.
Soha nem hittem volna el                                                                       Mit holnap hoz a derűs ég,
E penészt szívem helyén.                                                                        Nem szül csak kínt, s fájdalmat. 

S ahogy ez virágzik szépen,                                                                    De ó, bárcsak kínoznál már,
Alatta hervad a rét,                                                                                S hagynád el őket értem!
Csak igaz szerelmet kértem,                                                                   A szerelem többé nem vár,
S mégis én kergettem szét!                                                                     Én már beletörődtem.
S ahogy ez virágzik szépen,                                                                    De bárcsak engem kínoznál,
Összetöri bús szivét.                                                                              S a szép virágokat nem! 

Volt megannyi lehetőség,                                                                        Nincs többé piszkos múlt, jelen,
Legszebb virág a földön                                                                         S nincs reményteljes jövő,
Nékem illatoz elég,                                                                                Nem kérem, mit adtál nekem,
S ez érzés mindíg előjön!                                                                       Nem vagyok én hitszegő...
Volt megannyi lehetőség,                                                                        Nincs többé szerencse velem,
S átgázoltam lelkükön...                                                                         Sosem leszek szerető.

És most talán elébb járok?                                                                     De a hős remény nem hagy el,
Változott mit akartam,                                                                           És küzdök tovább holnap.
S mit e csúf élettől várok?                                                                      Az életben küzdeni kell,
Nem...ugyanaz a dallam.                                                                        S rám mindig sokan várnak.
És most talán elébb járok?                                                                     A kínzó remény nem hagy el...
Csak küzdök hajthatatlan.                                                                      S a szívek porrá válnak.

 


  

                   

Halálomig szeretlek
Második rész

 

részlet

 

Mindannyian összerezzentünk, de az utcán még nem volt senki. Csaba nyelt egyet, majd némán futásnak eredt, s mi szorosan követtük őt. Petrócziék házával ellentétes irányba futottunk, ami megnyugtatott mindenkit. Néhány emberrel ezúttal már találkoztunk, akik tipikus szolgaruháink miatt meglepetten néztek ránk: mivel épp lóhalálában rohantunk hátrafelé pillantgatva, senki sem kételkedett benne, hogy mit keresünk errefelé. Csaba elfordult egy szomszédos utcába, mielőtt még a városfalat elértük volna. Senki sem vonta kérdőre a férfi tájékozottságát, mégis eltőnűdve néztünk a magas, egyhangú fal felé, ami mögött már a szomszédos hegy lejtőit láttuk. Ezen az utcán végighaladva egyre több emberbe botlottunk, s a végére érve már hallottuk a főutca szokásos zsibongását.

-Nem jó ez így – támaszkodott lihegve a térdére Mátyás, amíg Csaba kilesett a ház sarkán a szomszéd utcára.

-Mindenki minket néz – jegyezte meg Halasi Réka, s hosszú, fodros haját igazgatta.

-Ruhát kellene szereznünk, így nem tudunk elvegyülni!

-Az utca a főtérre néz! - lépett mellénk, maga is lihegve Csaba. - Még egy kis futás és...

-Ruha nélkül nem fog menni – erősködött Mátyás.

-Tudok egy helyet – mosolyodott el Szőlősi, s gyorsan letörölte a lábán végigfolyó vért, ami az újonnan felszakadt sebéből csorgott a térdére.

-Nézzétek! - suttogtam az utca túlsó végén megjelenő, tétován körbepillantó katonák felé intve. - Jönnek!

-Utánam – indult tovább Csaba, de a törökök ekkorra már rohanvást indultak felénk a távolból.

Két nyíllövésnyi előnyünk lehetett, de a tömegben ez a hátrány könnyen behozható, főleg katonáknak. Mátyásnak igaza volt: a főutcát elérve nehéz volt elvegyülni, mivel mindenki elhúzódott tőlünk szakadt, koszos ruhánk és izzadtságunk miatt. Már elértük a tágas főteret – amire rá sem csodálkozhattam milyen művészi tervezésű –, amikor hátrapillantva egész közel láttam a törököket. Négyen voltak, s kivont karddal, verekedték át magukat a tömegen. Én mentem leghátul, így adtam is egy lökést a csapatnak kiáltás kíséretében. A tömeg lassan szétvált köztünk és a törökök közt, akik így szabadon futhattak felénk. Ez így nem lesz jó, utol fognak érni!

Ekkor vettem észre a mecsetet a főtér egyik sarkában, s hangosan intettem a többieknek. Vonakodva, de végül Csaba is belement a dologba, hátha jobb ötletem van. Ismét erősen fohászkodnom kellett, hogy ez a mecset is olyan legyen, mint Nis városában, mikor Piroskát üldöztem. Ha tapasztalatom nem csal, ennek az építménynek is lenni kell egy hátsó kijáratának. Legelöl rohanva bedöntöttem a mecset zárt ajtaját, s az oszlopok, kis szobrocskák és ismeretlen virágok, növények között rohantam végig a kupolás termen, nyomomban a többiekkel. A legtúlsó ajtó – ami nyitva állt – felé siettem, s benézve egy hosszú folyosót láttam, aminek a végén lépcsők vezettek a mélybe: ez nem az. Egy másik ajtót betörve egy üres szobát láttam, majd a következőn benyitva szintén: egyik sem az.

Most mi lesz? A törökök bármelyik pillanatban ideérhetnek, s akkor végünk! A többiek mind megálltak a terem közepén, s lihegve, tanácstalanul néztek rám. Mielőtt azonban mentegetőzni kezdtem volna, egy oldalsó ajtón belépett a terembe egy szerzetesféle török, érdekes ruházatban. Rögtön tudtam, hogy az lesz az. A török emberke papucsban közelített felénk, s szigorú ábrázattal magyarázott valamit törökül. Gyorsan megragadtam – hiszen alig ért a vállamig –, s magammal ráncigáltam az iménti ajtó felé, a többiek pedig követtek. Igazam volt: az ajtó mögött hasonló szobát találtam, mint amilyet a Nis-i mecsetben is láttam, megkönnyebbülten nyitottam a szabadba a szoba másik végén talált kijáraton.

Ebben a pillanatban rontottak be a törökök a főbejáraton, s hangos szóváltás közepette járkáltak a kupolás teremben. Kis idő múlva hallottak ebből az oldalsó teremből hangos, fülsértő csörömpölést, s mint a farkasok, rögtön ugrottak a zsákmányra. A szobában azonban már csak a picike török embert találták elterülve a földön, mellette pedig egy kettétört szobrocskát. A legelöl álló habozás nélkül indult a tárva nyitva álló hátsó ajtó felé, a többi pedig vakon követte. Még az utcán is találtak egy darabot a szobrocskából, ami irányt adott nekik. A járókelők rémülten figyelték a jelenetet, a négy katona hatalmas riadalmat keltett az utcán végigvonuló török lánysereg körében... S mi csak hosszú, néma másodpercek után mertünk előbújni a szobában.

-Ha feltűnik nekik, rögtön visszajönnek!

-Ezért fogunk sietni – válaszoltam enyhe mosollyal Csabának, akinek az arcán szintén a megkönnyebbülés jeleit véltem felfedezni. A Halasi lány ezalatt óvatosan kikémlelt az ajtón.

-Szegény ember – szólalt meg félénken, eltűnődve Emese.

-Már csak a ruhák kellenek...

-Rendben – bólintott Szőlősi, s el is indult a főbejárat felé. - Aztán kivezetlek a városból.

-Remélem tudod, hogyha sikertelenül keresnek minket, akkor be fogják zárni a kapukat! - szólt utána Mátyás.

-Ezért fogunk sietni – mosolygott rám az élen álló férfi, majd egy sóhajtás kíséretében kilépett a főtérre.

 

    

Döntés

 

 

Kellemes, enyhén szeles nyári délután volt, a nap üdítő melegét Pálffy János egy terebélyes fa árnyékában heverészve élvezte. Fél térdét behajlítva ült a fa törzsének dőlve, s a fejét lassan ingatva, szemét néha lecsukva élvezte a frissítő szellőt. Fél keze a mellette heverő sisakon nyugodott. Nem messze a domb lábánál egy kocsi nagy zajjal kihajtott a faluból. Pálffy lassan, komótosan követte tekintetével, amint a kereskedő elzötyög alatta az úton, s eltűnik egy szomszédos domb fedezékében. Ekkor nagyot sóhajtott, lehunyta szemét, s gondolataiba merülve cirógatni kezdte sisakján a tolldíszt. Hosszú percekig ült így, mit sem törődve a kézfején futkározó ijedt hangyákkal, s a szél susogásával. Léptek zaja ütötte meg a fülét, gépiesen fölemelte fejét, s elégedetten követte szemével a dombon fölfelé kapaszkodó alakot. A – Pálffyhoz hasonlóan – körszakállas szolga, mélyen meghajolt, s a fa alatt heverő ember intésére közelebb lépett, óvatosan előrenyújtva a kezében szorongatott kalamárist a tollal, valamint egy fatáblán tiszta pergament. Pálffy komoly arccal felegyenesedett, s átvette az íróeszközöket. A szolga megvárta, amíg a férfi írásra helyezkedik, s zavartan lépkedett a főben, újabb utasítást várva. Pálffy visszaült, újra a sisakdíszt kezdte cirógatni, s közben elgondolkodva nézte az ölébe ejtett pergament.

-Ma már senki se zavarjon – szólalt meg rekedt, de tekintélyparancsoló hangon.

-Igenis.

-Köszönöm, most elmehetsz – intett Pálffy, s továbbra is a pergament bámulta.

-Uram... - kezdte a szolga nagyot nyelve, mert hangjára a férfi mogorva arccal felpillantott. - Holnap alá kell írnod a békét.

-A békét? - nevetett fel hangosan Pálffy, de gyorsan az ajkába harapott. - Ne aggódj, ott leszek. Ott kell lennem – sóhajtott, s az arcába ütköző szellőre lehunyta szemeit. - De most hagyj magamra, kérlek.

-Igenis.

A szolga ügyetlenül hajlongva megfordult, s leereszkedett a lejtűn. Pálffy megvető pillantása egészen a falu első házáig kísérte, majd gondterhelt arccal a pergamenre meredt. Sokáig csak nézte, s gondolatai egyre fájdalmasabban kavarogtak a fejében. „Béke...”, ízlelgette magában a szót, s egyre csak bámulta az üres pergament. Annyi ideje várta már ezt a napot...az idejét sem tudja, mióta! Erre a szóra várt már több mint tíz éve! „Béke”, mormolta Pálffy, s végre elengedte a sisakdíszt, majd a tollat a pergamenhez illesztette.

„Drága családom!”, véste le az első betűket Pálffy János, s megmártotta pennáját a kalamárisban, de ekkor szörnyű erővel nehezedett rá az a perc, mikor el kellett búcsúznia családjától. Remegve szorította ökölbe a kezét, s egy pillanatra újra lehunyta a szemét. „Nyolc éve már, hogy el kellett távoznom, s még most is fáj a szívem, ha erre a napra gondolok. Nyolc éve, hogy el kellett hagynom titeket, egyetlen szeretteimet. A haza ügyét előbbre valónak kellett tekintenem.” Ekkor Pálffy újra megmártotta tollát, de gondolatai magával ragadták, nem tudott tovább írni. „Haza...az én hazám”, gondolatai lassan kiültek arcára is. „Te még nem tudod, drága Teréziám, hogy mint történtek dolgaim”, írta le az újabb sort Pálffy, s ekkor felnézett. A terebélyes fa lombjai ritmusra ringatóztak fölötte, s a nap fényjátéka valósággal elkápráztatta.

-Nem várhatunk itt örökké – szólalt meg mögötte Károlyi Sándor, s a fa rejtekében felegyenesedett. - Már tudjuk mi az úti célja Tamásnak. Elejét kell vennünk a tervének.

-Nem – hajtotta le a fejét Pálffy. - Ő nem felkelő, mint ezek – tekintett széles mozdulattal a mezőn elterülő hullatengerre. - Esze Tamást gyermekkorából ismerem, nem az ellenségünk.

-A felkelők oldalán harcolt! - kiáltotta magából kikelve Károlyi, majd kérlelőn Pálffy szemébe nézett, s végigmutatott a véráztatta mezőn. - Dolhában még mindig fogjuk sorra a szökevényeket. És mind a vérünket akarja!

-A vérünket? - ismételte elgondolkodva Pálffy. - És mégis mit ér a mi vérünk?

-Én a hazáért küzdök barátom. Nem engedhetem, hogy holmi csőcselék veszélyeztesse országunk biztonságát.

Pálffy nem tudott többé megszólalni, csak követte Károlyi Sándort a császári csapatok felé, ahol mindkettőjüket a katonák főhajtása várta minden irányból. De milyen főhajtások voltak ezek! A sisakok szemfedői mögül a sötét szemek közönyt árasztottak, s a gépies mozdulatok valósággal elrettentették a tábornokot. A továbbiakban próbált csak maga elé nézni. Szeme ekkor mégis a földön heverő, vértől mocskos parasztokra esett, melyeket egy helyre hordtak össze, s most körbeálltak Károlyi katonái. Egyikük egy mélyet hörögve megmerevedett, majd orrából vér kezdett folyni, s ültében meghalt. Mindkét hadvezér végignézte a jelenetet, s utána törniük kellett a sebesült parasztok gyilkos pillantásait. Károlyi ekkor megkövült arccal fejére emelte sisakját, s gyors léptekkel továbbindult.

„A tiszaháti felkelés olyan jelentéktelennek bizonyult, hogy senki sem gondolt folytatásra. Én már akkor haza akartam térni hozzád drága Teréziám, s hozzátok kedves gyermekeim.” Pálffy ekkor újra szünetet tartott, s pennáját sokáig a kalamárisban nyugtatta. „De a magyarok szíve oly kiismerhetetlen, mint egy felhővel telt, áthatolhatatlan völgy, s annyi titkot rejt, melynek megfejtésére ez a nyolc év sem volt elegendő. Hogy miért rontanak egymásnak, azt talán maguk sem tudják.” Pálffy ekkor lerázta sisakjáról a hangyákat, közben gondolatai egyre csak az elmúlt évek tragikus eseményein jártak. „Az én hazám hamarosan mélységeibe süllyed, s már nem tehetek érte semmit.”

-Én a hazámért küzdök! - kiáltotta az asztalra csapva Károlyi, s mellette a szolga összerezzent. - Tudhatnád barátom, hogy bármit megteszek, hogy életben tartsam a nemzetemet!

Pálffy a sátor bejáratánál álló szolgának intett, aki erre sietve mellé lépett. Károlyi nagy levegőt vett, s az asztalra könyökölt, míg a szolga bólintott, s kilépett a sátor nyílásán. Pálffy János ekkor lassan, gondterhelten sétálni kezdett a kicsiny helyiségben Károlyi előtt.

-Mi a haza? - szólalt meg halkan, továbbra is lépkedve.

-Hogyan?

-Miért hivatkozik mindenki a nemesebb célra, miközben az évek során megszűnni látszik a nemzetet összetartó erő?

-Azt akarod mondani, hogy...

-Vajon nem látják? - folytatta töprengve Pálffy. - Vagy mégis látják, s önző céljukat e sérthetetlen, szent szó mögé rejtik: „haza”? - a férfi ekkor megtorpant, s mélyen értetlen barátja szemébe nézett. - Neked mikor vált a hazád eszközzé?

-Tudod jól, hogy nekem egyetlen célom, hogy a nép üdvéért cselekedjem.

-Néhány hónapja együtt vertük le a felkelőket! Akkor mi volt számodra a nép üdve? A halomra gyilkolásuk? - tárta szét a karját Pálffy, miközben a szolga belépett egy vörös hajú úr társaságában. - Miért változott meg a véleményed azóta őróla is? Esze Tamás szította fel ellenünk Rákóczit, az Istenért barátom! Te nem lehetsz velük!

-A mostani helyzet teljesen más, mint akkor volt. Most már tudom, hogy igaz ügyet szolgál – nézett büszkén a belépő úrra Károlyi, aki erre mosolyogva fejet hajtott. - Ugyanaz a hazaszeretet fűti, mint Rákóczit, s engem is. Ezt egy császári katona nem értheti meg – vetette oda megvetően utolsó szavait Pálffynak.

-Hazaszeretet? - nevetett fel újra sétálva a férfi, hol Károlyira, hol Esze Tamásra pillantva. - Ne nézz bolondnak, tudok a gyalui pátensről, tudom hogy mit ígértek neked a kurucok. De az én szívem nem értelmezi át oly könnyen a „hazaszeretet” fogalmát.

-Tudtam, hogy te udvarhű maradsz – sóhajtott Károlyi. - De gondold meg, milyen lehetőségek vannak ebben a szabadságharcban.

-Szabadságharc? - ismételte utálatos hangon Pálffy. - Szóval már te is így hívod? Tudod hány magyar életet fog követelni a te céltévesztésed?

-Ez a helyes út, meglátod.

-Mi ketten eltántoríthattuk volna a magyarságot Rákóczi őrült tervétől! Életeket menthettünk volna, hát nem érted?!

-Rákóczi nem őrült, s egyetlen terve a magyar szabadság! - vágott közbe ingerülten Esze Tamás.

-A magyar szabadság nem létezik – folytatta rövid szünet után Pálffy, rá se nézve a felszólalóra. - Mostani világunkban már nem létezhet. Európa így alkot egységes egészet. Mindannyian tudjuk, hogy a felkelés a franciák sikerén múlik, s nem a miénken! Az európai rend ellen nem tehetünk semmit...a magyarság lehanyatlott – fejezte be halkan a férfi, s szavait hosszú, mély csönd követte.

-Akkor miért van mégis mindig valaki, aki a nép élére állva igazságot és szabadságot követelő

-Kire gondolsz Tamás? - fordult gúnyosan Pálffy a vörös hajú felé. - Olyanokat tekintesz hősöknek, akiket ugyanolyan önös érdekek hajtottak, mint ellenfeleiket...ugyanolyan gyilkosok.

-Ez hazugság! - kiáltotta Károlyi fölpattanva az asztal mögül, hogy majd' föllökte az íródeákot.

-Valóban? - lépett közelebb, szúrós tekintettel Pálffy. - Ki lenne hát a tiszta szívű hős? Hunyadi János? Talán – gondolkodott el a férfi, majd éles hangon folytatta. - A várnai csatában szerinted hány ezren vesztették életüket? Hány ezer életet menthettünk volna meg, ha elfogadjuk a békét, amit akkor kínáltak nekünk? Hunyadi Mátyás...? igazán jó ember volt, felemelte az országot. De arra senki nem gondol, hányan vesztek oda, mikor hiún a császári trónra tört! Az nem volt önös érdek?! - ordította magából kikelve Pálffy. - Vagy Bocskai István, a hajdú? Aki az útjába eső asszonyokat, s gyermekeket sem kímélte? Aki nem csatlakozott hozzá, annak asszonyát megszégyenítette, őt magát pedig megégette!

-Mindenkinek vannak hibái – válaszolt halkan Károlyi. - Te sem vagy hibátlan, barátom.

-Akkor miért lenne Rákóczi hibátlan? - változott Pálffy hangja esdeklővé. - Én tudom, hogy a magyarság helyzete kilátástalan. Én nem azt kérem, hogy a király mellé állj, tudom, hogy Ő nem érzi azt a hazaszeretet, amit te érzel, s talán én sem érzem olyannyira. De én is legalább annyira gyűlölöm az uralkodót...tarts velem! - tette Pálffy a kezét barátja vállára. - S mi együtt elérhetjük, hogy a „magyar” szó újra jelentsen valamit Európában!

-Sajnálom -hajtotta le a fejét Károlyi. - Az én szívem már meglágyult, s tudom önzőnek tartasz.

-Én a barátomnak tartalak Sándor.

-Te vagy talán az egyetlen, akinek meg tudok bocsátani. De azok ott az udvarban – dörrent fel utálattal telve a férfi hangja – mindent megtesznek, hogy tönkretegyenek!

-Hát semmi esély, hogy együtt hagyjuk el ezt a sátrat?

-Látod ezt az embert? - kérdezte Károlyi Esze Tamásra nézve. - Látod milyen tűz ég a szemében? Ugyanezt a tüzet láthatod odakint mindenkiében...s ezt Rákóczi Ferencnek köszönhetjük. Ő nem olyan, mint az elődei, ő képes önzetlenül küzdeni. Ő a magyarok hőse!

-Tudod barátom – kezdte halkan, erőtlenül, lemondással telt hangon Pálffy János, miközben hátralépett – a magyaroknak nincs szükségük hősre. Ezt a történelem mutatja legjobban...csakúgy, mint az elnyomók, a hősök is csak pusztulást hoznak, s meglátod igazam lesz!

-Ne mondd ezt...

-Ennek a nemzetnek a lelkében van szüksége megújulásra. Nem közösen kell a szabadságért harcolnunk, hanem mindenkinek a saját szívében, a saját szabadságát kiharcolnia. Amíg ez nem történik meg...addig nemzetünk nem emelkedhet fel. Rab lesz Európa börtönében.

Pálffy nem várt válaszra, már tudta, hogy reménytelen a küzdelme. Fájt a szíve, igazán fájt...s nem azért, mert barátja átállt seregével a felkelők oldalára. Ez a sok arc mind gyűlölettel tekint rá, de ő tudja, hogy ezt viselnie kell. Az fájt neki legjobban, hogy igaza van. Érezte a közelgő vészt, s ő nem tehet már semmit, hogy elkerülje. Tudta, hogy nem fogja föladni, s ott kell lennie, mikor ezek mind a saját vérükben fuldokolnak majd.

S ahogy ott állt lova mellett, egy távolabbi dombon – mellette csak testőrei figyelték az első esőcseppeket –, tudta, hogy nincs helyes döntés. Látta az elterülő, végtelen kuruc seregeket közeledni a távolban, s mögöttük a gomolyfelhők a rendszertelen rablást, gyilkolást jelezte, ami őket végigkísért eddigi útjukon. Látta szemben velük a rendezetten felsorakozó császári seregeket, fényes páncéljaikról megsemmisülve pattantak el az egyre erősebb esőcseppek. Ott volt köztük minden híve, minden áruló magyar, aki felesküdött az idegen királyra. Pálffy tudta, hogy neki kellene az elsők közt meghalni ott középen, a két sorakozó sereg közé bukva minden fájdalmas gondolatával. „Nincs helyes döntés”, gondolta nagyot nyelve a férfi, miközben az első, s egyben utolsó könnycseppek az esővel vegyülve végigfolytak arcán.

Szó nélkül felugrott lovára, s testőrei kíséretében lelovagolt a dombról, egészen a labanc csapatokig, s a körülötte felhangzó örömkiáltásokkal mit sem törődve elvágtatott Sigbert Heister tábornok mellé, ott megállt, s egy főhajtással üdvözölte gyűlölt társát. Sigbert ekkor felkiáltott, s kezének intésére páncélos gyalogosai szigorú rendben, lassú futással indultak az ellenség felé. Szemben a kurucok már kardot rántottak, s rendezetlenül rohantak a császáriaknak. Pálffy János ekkor hátrapillantott övéire, akik megfeszített izmokkal vártak parancsot a támadásra. Megvető tekintetével az egész seregen végignézett, s nem csalódott: több száz gyilkolásra éhes szem figyelte Pálffy minden mozdulatát. A vezér ekkor lehunyta szemét, s az ég felé emelte arcát, hagyta, hogy az eső teljesen átnedvesítse. Mellette Sigbert tábornok értetlenül nézett rá, s mivel Pálffy nem reagált többé, átvette az irányítást, s újra felkiáltott. Az áruló, udvarhű, talpnyaló magyarok csak erre vártak, s most mindegyikük kardját előrántva indult ugyancsak rendezett sorokban. Az osztrák tábornok nem várhatott tovább: Pálffyval mit sem törődve elrántva lovát saját lovagjai élére állt, s így rontott ék alakban a harcolók felé. Pálffy már hallotta az első jajkiáltásokat, s halálhörgéseket. Mikor már mindenki elment mellőle letörölte arcáról az esőt. Szemében nem volt többé könny, arca nem rezdült. Lassú, de határozott mozdulattal fejére emelte díszes sisakját, s úgy maradt egészen az ütközet végéig. Csak nézte, amint egy hanyatló nemzet századszor is magába döfi a kést, ahogy egy álarc saját markában tartott szívét rázza, s kíméletlenül szorítja.

„Már csak néhány nap és hazatérünk hozzátok, mindhárman. János és Miklós fiaink hősiesen harcoltak Trencsénnél, s már nekik is hiányoztok”, hazudta a levelébe Pálffy, emlékezve két legidősebb fiának hősiességére a trencséni ütközetben: mindketten nyakig véresen tértek meg hozzá aznap este a sátorba. S páncéljukon magyarok vére csillogott! „Voltak ádáz küzdelmeink, s én vigyáztam rájuk a legveszedelmesebb vérontás közepette is. De a hadi helyzet nekünk kedvezett, s számtalan szerencsénk is adódott.” Pálffy János megvakarta hosszú, hullámos körszakállát, s nagyot nyelve végiggondolta saját írását. A „szerencse” fordulásának ő sosem tudott örülni a szabadságharc alatt.

-Ki vagy fiam?

-Ocskay László altábornagy, uram – válaszolt a páncéltalan, szakadt ruhás idegen, mire Pálffy egy kézmozdulattal megállította a menetet maga mögött. A férfi fáradt mozdulatokkal leugrott az útra a fák közül, pont Pálffy elé, s csak térdére támaszkodva lihegett.

-Te...amonnan való vagy. Mit akarsz tőlem?

-Csatlakozni a sereghez. Harcolni!

-Gyilkolni kuruc testvéreidet? - kérdezte megvetően Pálffy, mire Ocskay csak dadogott, ezért újra megindította a csapatot. - Eredj haza a családodhoz, barátom!

-Sajnos ez már lehetetlen! - kiáltott még utána Ocskay, s mire Pálffy a lován ülve megfordult, már többen előbújtak a fák közül. - Nyolcvanhárom emberem tartott velem.

-Ocskay László...megjegyzem ezt a nevet – mondta keserűen Pálffy, szinte háttal. - Te nem vagy többé altábornagy. Csak egy koszos áruló.

Ocskay talán érzett némi bűntudatot, talán nem, de csatlakozott a menetelő labancokhoz. Ezután vagy féltucat szökevény vezető jelent meg Pálffy színe előtt, s mind hozott magával embereket. Nem tilthatta meg, hogy csatlakozzanak, hisz mindenki már a harcok végét remélte. Ő maga is titkon ebben bízott, de mégsem tudta elkerülni, hogy még nagyobb vérontás legyen. „Mert a magyarok szívét kiirthatatlan gyűlölet járja át. Csak szánni tudom őket”, véste le remegő kézzel, gondolataitól átszellemülve a férfi, s a faluból felszűrődő hangokkal mit se törődve újra lehunyta a szemét.

Ádáz öldöklés, vad gyűlölet, csatakiáltások, küzdelemre buzdítás. Pálffy mozdulatlanul várta, hogy vége legyen, de senki sem akart visszavonulni. Az öreg orosz bundát összevonva magán a fák közül nézte, amint kuruc és labanc egymásnak feszülve küzdött saját igazának bizonyításáért. Csak harcoltak, minden erejükkel a gyilkolásra összpontosítva. A romhányi csata oly mély sebeket vájt a magyarságba, melyek sosem gyógyultak be többé. Pálffy csak figyelte messziről a szenvedő arcokat, hallgatta a halálra vált üvöltéseket, s az érzés egyre mélyebben markolt a szívébe: a nemzet fogalma lassan, de biztosan elenyészik ebben az országban.

„Ő sem különb, nem létezik különb hős! A népnek nem vezérre van szüksége! Az én hazám elbukott az évek során, nem voltam képes megmenteni. S nem lesz rá képes senki sem, amíg a szívek nem fogadják be azt, ami életben tarthat minket, magyarokat. Az én szívem nem küzd többé...már nincs bennem részvét egyik fél iránt sem.”

Pálffy arcán még a legcsípősebb téli szélben is ugyanaz a közöny ült, mint az elmúlt ütközetek alatt. Rákóczi – lengyel és svéd zsoldosai élén – ekkor már mélyen a császári seregek szívében kaszabolta az európai egységhez és összetartozáshoz hű magyarokat. Pálffy mellett testőrei – talán a hidegtől, talán az izgalomtól – nem bírtak egy helyben állni, idegesen mocorogtak. De ekkor vezérük végre előrelépett, s összevont szemöldökkel kezdett figyelni valamit a küzdők között. Romhány előterében már felülkerekedtek a császáriak, s Pálffyék közelében is látta Károlyi zászlaját hátrálni. De mást is látott tőle jobbra, az ő sátrai közt. A testőrök szinte felkurjantottak, mikor Pálffy János hirtelen, s igen sietve átugrott néhány kisebb sziklát, kilépett a fák közül, s egyenesen a sátrak felé vette az irányt. Ocskay László, s társai múlatták idejüket egy vértől mocskos, kócos hajú, levágott fej rugdosásával. Négyen voltak, s igen jóízűt nevettek, mikor a fej véletlen a magasba emelkedett. Mire Pálffy a közelükbe ért, a csípős szélben már nem érezte fülét, s orrát, de nem törődött vele. Két testőre tudta mi fog következni, s csak lesték uruk minden mozdulatát. Ocskay most egyáltalán nem tőnt olyan gyámoltalannak, mint mikor szökevényként rátaláltak a hegyekben, ő rúgta talán a legnagyobbat a levágott fejbe. Pálffy nem állt meg, két katonájának intett, mire ő maga is kirántotta kardját. Ocskay és három társa mire felocsúdtak, s szintén fegyvereikhez kaptak, már késő volt. Pálffy gyors mozdulatokkal ledöfte az egyiket, a két testőr pedig a másik kettőt. Az áruló most már remegő kézzel ejtette el a kardot, s térdre esve könyörgött irgalomért a labanc generális lába előtt.

-Ez a magyar a hazáért harcolt – mondta megvetően Pálffy a levágott fej felé bökve, s Ocskay László hajába köpött. - Nem ezt érdemli. De te, hőséges katona, ezt érdemled.

-Ő ellenség volt!

-Magyar volt és te a társa voltál! Gyerünk fiúk, még sok dolgunk van – fordult sóhajtva a harcmező felé a hadvezér. - Zárjátok be ezt a férget és hívjatok valakit az őrzésére. Tisztítsuk meg a magyarokat a hitványságtól – dörmögte, s az egyik testőrrel az oldalán közeli, kikötött lovára ült, s személyes csapatát elérve az élükön indult a csatába.

„Nem én döftem a halálos kést a magyarságba. Ők maguk tették, mikor céltalanná váltak, egyetlen céljukká a gyűlölet és a bosszú vált. Én semmi másra nem vágyom, csak igazságra, a fiainkat is erre neveltem az idők során! Őket nem hibáztathatjuk, hiszen parancsra küzdöttek meg saját véreikkel. De a bűnösök köztünk vannak...ki legerősebben hallatja hangját, s próbálja elérni célját, az köztük a legcéltalanabb, s legszánalmasabb! Én végig reménykedtem, s máig is reménykedem, hogy létezik még igaz szív a magyarok közt.”

-Gyere velem – utasította barátját Pálffy szigorú arccal, s a fáklya fénye megvillant az arcán. - Ne félj, nem bántanak. Tudjuk, hogy te is békét akarsz.

-Rendben – válaszolt halkan Károlyi Sándor, s félve pillantott körbe a labanc sátrak közt.

-Tudtam, hogy idővel rájössz Rákóczi szabadságharcának hazugságaira.

-Az uralkodó az egyetlen hazug, elnyomja a magyarokat!

-De nem Rákóczi a megoldás, láthatod. Épp ezért nem követem egyiküket sem – folytatta Pálffy, miközben kiértek a sátrak közül hátra, egy kisebb fás részre, s egyre távolabb haladtak a sátraktól. - A magam ura vagyok, s voltam egész végig – fejezte be ünnepélyesen megállva a férfi, s a fáklyát előretartva láthatóvá váltak a lekötözött alakok egy széles törzsű fa tövében. Köztük volt Ocskay László, Bezerédi Imre, és sok más kuruc áruló. - Holnap útnak indítom a sereget, de őket itt felejtem. Cselekedj velük belátásod szerint. Az én kezemhez nem tapadhat az ő vérük.

-Ahogy az enyémhez se.

-Nyolc éve megállás nélkül gyilkolják egymást – sóhajtott Pálffy, s a földre dobott sisakokat egyenként a megkötözöttek fejére húzta. - Most kiderül az évek során megtanulták-e mi a nemzetet összetartó erő.

„Mire ezen levelemet megkapod, drága Teréziám, már lefolytak a tárgyalások, s én úton leszek hozzátok. Isten segélje a magyar népet, hogy elkerülje a végső hanyatlást!” Pálffy János ekkor fölkapta a fejét a lónyerítésre, s szemével a lovas útját egészen a házakig kísérte. Később a látóhatárban meglátott egy szekeret is közeledni Szatmár felé a folyó fölött, a hídon. Pálffy nem mozdult, mélyeket sóhajtott, a frissítő kora esti szellőben néha ingatta fejét, néha átfutotta saját keze írását, de nem mozdult. Minden olyan mozdulatlan körülötte...

Már teljesen sötét volt, mikor végre fölállt, s lassú léptekkel leereszkedett a dombról, egyenesen a faluba. Az útra leérve megpillantotta a kisebb delegációt, melynek ő volt a vezetője. Alig egy nyíllövésnyire tőle voltak felállítva a sátrak kör alakban, s középen lobogott a tábortűz. Talán még a szomszédos házakban lakó parasztok is csatlakoztak a vacsorához, mert többen ülték körbe a tüzet, mint amennyire Pálffy számított. A hadvezér szó nélkül nyújtotta át a levelet a sátrából elébe siető szolgának, s amaz bólintva indult vissza. Pálffy egy korhadt fakerítésnek támaszkodott, s gondolataiba merülve hallgatta a távolban vigadozókat. Mikor a szolga elvágtatott mellette, s hamarosan eltűnt a dombok közt a sötétségben, ő is megfordult, nem törődve tovább sem vacsorával, sem a társaival – sem az utálatos vigadozással –, visszaballagott a dombra.

Ledobta magát a sisakja mellé, s a díszt cirógatva aludt el. Egész éjjel aludt, nem zavarta senki, s ő egyáltalán nem bánta, hogy nem keresik. Álmában repült, szabadon szállt fent a felhők közt, elrepült a véres csatamezők, a hullahegyek fölött, elrepült a kiabáló, gyűlölködő kuruc tömegek fölött, s a fölényesen, érzések nélkül menetelő fényes labanc seregen keresztül; csak repült, vitte a szabadság szele, elrepült egészen a távoli béke szigetére. Teljesen egyedül volt, de nem érzett magányt, csak a bölcs megelégedést és megnyugvást.

Zavartalan napsütésre ébredt Pálffy János, már a szél sem ringatta a terebélyes lombokat fölötte. Fölkelve lesimította elfeküdt haját, s megigazította egyszerű ruháját, majd mélyeket szívva a friss levegőből egy mosolyt is eleresztett. Lopva eltekintett a távolba elnyúló országút felé, majd újult erővel indult a faluba. Pálffy közel két tucat kísérőt rendelt maga mellé erre az útra, s most alig látott egy-két szolgát sürögni a sátrak között a tegnap éjjeli maradékokat eltüntetve. A  kétrészes, díszes sátorba belépve Pálffy visszahőkölt egy pillanatra.

-Már vártalak...igen, egyedül vagyok – bólintott mosolyogva Károlyi Sándor, miközben Pálffy elfoglalja helyét vele szemben. - A szolgám a lovamat abrakoltatja.

-És a többiek?

-Szatmárban várnak ránk. Tudtam, hogy te itt leszel, ezért én letáborozás után azonnal eljöttem.

-Mikor kezdődik a tárgyalás?

-Amint mi odaérünk.

-Már mindenki ott van? - kérdezte Pálffy, mire Károlyi csak bólogatott. - A vitézlő rendű

-Ők nem akarnak békét – hajtotta le a fejét megadóan a kuruc generális, mire Pálffy gúnyosan felnevetett. - Rákóczi és Bercsényi a cárral tárgyal. Én képviselem, s velem van Pekry Lőrinc és Kis Albert.

-A dicső fejedelem tovább akar harcolni? - nevetett tovább a labanc generális. - Néhány hónapja még személyesen fogadott engem a Vay-kastélyban! Sejtettem, hogy nem adja fel, még ha az egész magyar nép is kipusztul a konoksága miatt. Érte hagytad el a békés utat?

-Ne foglalkozz vele. Gyere barátom, induljunk Szatmárba.

-Igazad van – legyintett, továbbra is mozdulatlanul Pálffy. - Veled sikerülhet megegyezni.

-Hisz mindketten a magyar népet szolgáljuk – bólintott Károlyi, s értetlenül, feszengve állt az asztal mellett, várva hogy barátja megmozduljon. - Az áhított béke egy karnyújtásnyira.

-A béke? - nevetett fel hangosan Pálffy, de rögtön az ajkába harapott. - A béke...mely után minden jóra fordul. A szatmári béke – mormolta a férfi, láthatóan idegenkedve saját szavaitól.

Hosszú, néma csönd következett, mialatt Károlyi egy pillanatra kilépett a sátorból, s kiáltott valamit a szolgájának. Pálffy János most felsóhajtott, s fájdalmas arccal lehunyta a szemét. Feleségére, Teréziára, s családjára gondolt, akik szűnhetetlen szeretettel várnak rá odahaza. „Indulnunk kell! Várnak ránk”, hallotta Károlyi sürgető szavait, melyek egészen a szívéig hatoltak. Annyi ideje várta már ezt a napot! Most először érezte, hogy jót, hasznosat, eredményeset cselekszik.

-Ott kell lennem – mormolta tovább lehunyt szemmel Pálffy. - A béke...vár a béke.

-Így van, ezért ne is időzzünk itt tovább – hadarta Károlyi, mire a labanc generálisnak kipattant a szeme. - A híveid mind nyergelnek.

-A híveim? - állt fel lassan Pálffy, s egy darabig még állt sisakját szorongatva az asztallal szemben.

-Igen, a híveid. Mit nem értesz ezen? - torpant meg a kuruc generális és erősen fürkészni kezdte barátja tekintetét. - Nem írod alá a békét?

-A békét? - rezzent össze most a szóra Pálffy, s újra felsóhajtott. - Egyet árulj el nekem, barátom. Milyen sors jutott a célt tévesztett árulóknak? - kérdezte, mire Károlyi arcán fájdalom jelent meg, s megadóan lesütötte a szemét. - Sejtettem – folytatta Pálffy szenvtelen hangon, megkövült arccal , s kilépett Károlyi mellett a szabadba. - Nem létezik béke!

Károlyi Sándor szótlanul, megsemmisülve végignézte, amint a labanc generális lassú léptekkel eléri páncélos lovát, s felülve rá szótlanul, teljes nyugalommal hátrahagyott mindent.

 

 

------------------------------------------------------------------------------------------- 

*      
Egy szó a szerzői jogról:

A szerzői jog azt illeti, aki a művet megalkotta. Senki nem mondhatja magáénak mások szellemi termékét. Ha a műnek egyéni, eredeti jellege van, szerzői jogi védelem alatt áll.
A szerző határoz arról, hogy műve nyilvánosságra hozható-e.  A szerzőnek kizárólagos joga van a mű bármilyen felhasználására és a felhasználás engedélyezésére… (többszörözés, terjesztés, átdolgozás, nyilvános előadás, a mű nyilvánossághoz való közvetítésének joga). A szerzőt a mű létrejöttétől kezdve megilletik a szerzői jogok, melyek törvény által védettek és szabályozottak, ezért nem kell sehová bejelenteni.

 

 

 

Gyermekeim "pár" évvel ezelőtt picik, és vidámak

 

Csabi, Gabi




 


Lap tetejére Vissza kezdooldal